Legyen szó nemzetközi tudományos konferenciákról, egyetemi szemináriumokról vagy profán televíziós vitákról, az értelmiségi világot egy nehezen definiálható ideológiai torzszülött uralja, amely immár a tudás minden területére kiterjeszti fenyegető árnyékát. Manapság az igazság keresésének mindenképpen keresztül kell haladnia az egyetemes Nagy Testvér gondolatiságának kasztráló szűrőjén. Egy több mint három évtizede megjelent kollektív műben (Watson Fuller szerk., La responsabilité scientifique, Hermann, 1974) Geoffrey Beale professzor már jelezte, hogy egyes tudósok mindent elkövetnek az olyan kutatások állami támogatásának megszüntetéséért, amelyeknek az eredményei esetleg eltérnének az univerzalista és egalitarista hiedelmek – momentán – egyedül üdvözítő kánonjától.

Olyan tudományágak, mint a biopolitika és a genetika veszélyesnek, sőt egyenesen a náci tudományos filozófiától „fertőzöttnek” ítéltettek! Elég, ha csak a közgazdasági művek ezrei által fáradhatatlanul duruzsolt mantrára gondolunk, hogy felmérhessük e modern lidércnyomás kártéteményeit. Az igencsak elméleti „emberi jogok” ideológiáját kántáló – meggazdagodásuk érdekében azonban a gyakorlatban a saját dogmáikat megcsúfoló – propagandisták farizeus cinizmusa ellenére a közgazdasági tudományok a szabadkőműves páholyok és a Római Klub doktrínerei által megszült álhumanizmusban fürdenek. És hogy ez a fals világnézet miként tudott kibontakozni és ilyen mélyen meggyökeresedni az ezredforduló embereinek mentalitásában, elsősorban a fehér emberiség szállásterületein, de bizonyos mértékig Ázsiában és Afrikában is?

A megtett út valamiképpen a ’68-as nemzedék „forradalmi” útvonalában szintetizálható és lényegében öt fázist foglal magába:
1) Elvakult lázadás a társadalom és minden hierarchia ellen. Ez az „anarchista” fázis, a rossz helyre született plebsz elfuserált életérzése, amely elveti a szépséget, a harmóniát, a hagyományt és törvényeit. A mozgalmat a társadalom salakja, a gyökértelenek, az eltévelyedettek, az elnyomottak, a kevert fajúak, a mindenféle testi és lelki nyomorékok indították be. Rómában a keresztények főleg ebben a közegben találtak fantazmagóriáik mindenre elszánt támogatóira. Mivel a Szép és az Erős eltaszította őket, nihilista „nemlétükben” a kirekesztettek olyan eszmére vágynak, amely megjelenési formát ad gyűlöletük revánsának.
2) Az anarchista stádiumból a lázadó áttér a marxista (’68 májusára adaptált módon maoista vagy trockista) stádiumba. A szociális agitáció a népek evolúciójának messianisztikus látomásába illeszkedik, a „régi rendszertől” örökölt vívmányok és a hagyományból született rendek eltörlése végett. Család, nemzet, klasszikus művészet – megannyi válogatott célpont a „normalitás” ellen hadiösvényre lépett marginálisok számára. A marxisták még a biológiai törvények megváltoztatására is módot találnak (ld. Liszenko doktrínája), és felfedezik a történelem értelmét, amely az egyetemes kommunizmus létrejötte lenne.3) Kiábrándulva a marxizmusból és kudarcaiból, a gyökértelen folytatja ámokfutását a Láthatatlan, vagyis a pszichoanalízis felé. Mivel kormányozni nem tudja, analizálni próbálja az embert – mégpedig a saját delíriumai mikroszkópján. Karl Marx elméletét Sigmund Freud vagy Wilhelm Reich agyrémeivel egészíti ki. Mindazt, amit nem tudott lerombolni a marxizmus által, lerombolja a világ pszichoanalitikus magyarázatával: a régi isteneket, a tündérmeséket (Bruno Bettelheim), a családot, a nemek közötti kapcsolatot, az oktatást, az álmokat (Carl Gustav Jung) stb. Az utcai megmozdulásokat a csoportterápia, a marxista önkritikát a köldöknéző önvizsgálat váltja fel. Ha már a világot nem tudja vagy nem akarja felfogni, legalább önmagát igyekszik megérteni, de miután kudarcot vall, nem marad számára más, csak isten mint végső menedék, hogy elűzze e beteges gondolkodásból született lidérceket.

4) Az anarchizmus, a marxizmus és a pszichoanalízis után a megoldás minden rosszra Jahve, a „mindenható” isten és az emberek „bűneinek” megváltására közénk küldött fia lenne. A gyökértelen egy olyan vallási doktrínát tesz magáévá, amelyet a sivatagi népek barkácsoltak különböző hagyományokból. A kereszténység lehetővé teszi a marxista számára, hogy védelmébe vegye a gyöngék ügyét, és hogy hibernálja a történelmet egy egyenes vonalú menetelésben a „paradicsom” felé, ahol köztudomás szerint a hatalmasoknak majd fizetniük kell! Mindebben a nagyon misztikus Freud is jól eligazodik. Képzelődéseink nemde az „eredendő bűn” devianciái? A középszerűek neheztelése kibontakozhat az egyenlőség álomképében, amelyben a fajokat, kultúrákat, hagyományokat és társadalmi helyzeteket legyalulják a kereszténység egydimenziós szintjére. Ahhoz azonban, hogy kivívhassa magának a hőn áhított társadalmi státuszt, az ex-forradalmár gyökértelennek sikeresnek kell mutatkoznia valamiben, amiben a hiúsága megmutatja önzését.

5) Többé már nem kötődvén semmihez, a gyökértelen mindent megengedhet magának és hitványsága legbefejezettebb formáját adhatja egocentrizmusának, éspedig a humanitárius elbizakodottságú liberalizmust, ezt a szocializmusból, kereszténységből, emberi jogokból, szociológiából és szabadosságból összegyúrt katyvaszt, amely lehetővé teszi számára, hogy befusson a társadalomban és jó lelkiismerettel harácsoljon magának vagyont. A doktrínának vannak pápái (Keynes, Friedmann, Fisher) és püspökei (Berlusconi, Blair, Sarkozy). Az utcakőtől a hitelkártyáig – íme, a 68-as kontesztáló nemzedék útvonala. A Nagy Dogmának nemcsak klérusa van, hanem „ígéret földje” is, az Amerikai Egyesült Ál(la)mok, a dollár és a biblia földje, ahol a világon legmagasabb a lélekgyógyászok és lelki betegek száma, a korrupció és a bűnözés földje, ahol a mesterséges fajkeveredés céljából erőszakkal „buszoztatják” az iskolás gyerekeket, és ahol szekták százai ipari szinten űzik a retardált hívők pumpolását.

Az anarchizmustól Krisztus és Marx tanításán keresztül a liberalizmusig – manapság a gyökértelen a Wall Streetre mehet zarándoklatra.

Van azonban némi remény arra, hogy egy napon mégis összeomlik a képmutatás és ostobaság évszázadok alatt összetákolt és folyamatosan renovált monstruma, hiszen építő elemei egyre gyöngébbek és elhasználtabbak. A Szovjetunió összeomlásával a marxizmus szinte teljesen elveszítette egykori virulenciáját és már csak halvány árnyéka önmagának. A pszichoanalízis lassanként kiszorul a világ összes egyeteméről, ahogyan a modern nevelési módszerek is egyre látványosabb csődöt mondanak, miközben a biológia legutóbbi felfedezései elsöprik az egalitárius doktrínákat. A kereszténység zsinatoktól skizmákig bukdácsolva dadogja utolsó hitványságait, a templomok és a szemináriumok lassanként kiürülnek. Isten nem halott (Nietzsche), és „javítás alatt” sem áll (Céline) – egyszerűen nem létezik!

Ami pedig a különböző gazdasági válságok, a munkanélküliség, a bevándorlás, a környezetszennyezés és egyéb szervi bajainak ezer sebétől vérző liberalizmust illeti, az aktuális globális válság valószínűleg végleg megadta neki a kegyelemdöfést, gazdasági téren legalábbis mindenképpen.

/G.I.