A lelkek átalakításáról és a történelem „korrigálásáról” van szó az „égi Jeruzsálem” földre való leszállítása végett. Ahogyan Amerigo Vespucci, úgy Kolumbusz Kristóf is a nyugati földek gyarmatosítását a földi paradicsom, maga az Éden felfedezéséhez hasonlítja, amelyet egyes középkori térképészek a tengerentúlra helyeztek, és amely sokáig divatos téma maradt, olyannyira, hogy 1540 és 1700 között több mint 150 művet szenteltek neki.

A modern idők elhozzák az utópia divatját is, amelyet Morus Tamás indított el (Utopia, 1516), majd Tommaso Campanella (La citta del sole, 1602), Johann Valentine Andreae (Christianopolis, 1619) és Francis Bacon (The New Atlantis, 1627) vitt tovább. Ugyanakkor tanúi lehetünk az előbb lutheránus, majd kálvinista és végül „szektás” protestantizmus felbukkanásának, amely az egyházi hatóságok romlottságának bírálatával megerősíti a kereszténység manicheus dimenzióját. A XVII. századi „zarándok atyák” éppúgy, mint a XVIII. századi „alapító atyák” ezekhez az üldözött, főleg puritán vagy éppen presbiteriánus, mennonita, anabaptista stb. csoportokhoz tartoztak. Mindannyian elmenekültek a „tisztátalan” vén Európából, hogy megalapítsák a „választott nép” predesztinációját kinyilvánító és megtestesítő „Új Világot”.

Ezek a történelem nélküli emberek fogják létrehozni a múlt nélküli amerikai nemzetet, ami megmagyarázza, hogy az amerikai szellemiséget kezdettől fogva az állandó újdonság iránti vágy jellemezi. Puritán utópiájuk az emberiség közeli regenerálódását és az újra fellelt gyermekkort ünnepelte Amerikában, a tudományt és a technikát, az iparkodást és a munkát valorizálva, és undort vagy meg nem értést tanúsítva a múlt iránt, amelyet Európa és a prekolumbiánus indián világ képviselt. Ez utóbbi, a kezdeti lelkipásztori „idillizáció” után gyorsan a földrabló genocídium áldozatává válik, az ádámi bűnbeesés előtti „jó vadakból” pedig „sátánfajzatok” lesznek, akiket ki lehet, sőt ki is kell semmizni. Ebből ered az Amerikát időről-időre megrázó folyamatos vallási erjedés, a függetlenségi háború idején érvényesülő erős szabadkőműves befolyástól a XIX. századi utópikus bázisközösségek és szekták (rappiták, kvékerek, sékerek, mormonok, transzcendentalisták, teozófusok, a Lapos Föld hívei, fourrierista, cabetiánus, oweniánus falanszterek) virágzásáig. A New Age híveinek jelenlegi elszaporodása csupán az amerikaiakat szinte zsigerileg jellemző „optimista neurózis” időben legutóbbi megnyilvánulása: noha biztosak a nekik ígért föld rendkívüli sorsában, mindig a személyes vagy nemzeti kiválasztottság jelét hajszolják, és noha meg vannak győződve Új Világuk ártatlanságáról, szükségét érzik az állandó és további tisztogatásának.

Önmagát szeplőtlen fogantatásúnak és minden bűntől mentesnek látván az Egyesült Államok „isteni” küldetésének érzi, hogy megteremtse az ideális társadalmat a határain belül és korrigálja a külvilágot. A keresztény cionista WASP (fehér-angolszász-protestáns) elitek a történelmet csak a moralizmus és a legalitás kettős regiszterében képesek értékelni. Szerintük a történelem morális, mivel az emberek tettei az isteni gondviselés visszatükröződései, amely a bűnös emberiséget véglegesen a Gonosz pecsétjével jelölte meg; és legális, mivel a nemzetek és az egyének egyaránt racionális entitások, akik egy közös törvényben megegyezve örök békét teremthetnek, és ezt meg is kell tenniük.

Ellentétben a katolikus egyházzal, amely képes volt elismerni és törvénybe iktatni a háború jogát (jus bellum), a kálvinista mentalitás nem fogadja el a háborút: a puritán elvileg csak akkor kezdi el a harcot, ha megtámadva érzi magát, akkor viszont kötelességének tartja a béke helyreállítását, amelyet a dolgok „normális” állapotának tart. Ezt a békét azonban bármi áron megteremthetőnek véli, beleértve a zavarkeltő tömeges vagy akár teljes megsemmisítését is. Az amerikaiak háborúi ezért majdnem mindig keresztes háborúk: nem az ellenféllel való harcról, hanem az ellenség megsemmisítéséről szólnak. Aki pedig véletlenül mégis túléli az amerikaiak által kivitelezett „isteni hekatombát”, annak is fel kell olvadnia a győztes által egyetlen menekülési és túlélési lehetőségként kínált olvasztótégelyben, nehogy önálló entitásként képes legyen autonóm gondolkodásra és cselekvésre, tehát esetleg lázadásra.

Maga az „olvasztótégely” (melting pot) kifejezés 1908-ban nyert polgárjogot az Egyesült Államokban Israel Zangwill zsidó író színdarabjának címéből, amely annak idején hatalmas sikert aratott, és amelynek témája egyszerű volt: az idegen elem tökéletesen sikerült integrációja, vagyis asszimilációja. A darab nem minden hátsógondolat nélkül született, hiszen a szerző Theodor Herzl lelkes híveként arról próbálta meggyőzni hitsorsosait, hogy vándoroljanak ki – Palesztina helyett – az Egyesült Államokba. Dávid nevű főhőse felfedezi, hogy goj szívszerelme egy antiszemita lánya, aki annak a pogromnak a felelőse, amelyben elpusztultak a szülei. A grandiózus fináléban, lelki szemei előtt az amerikai kikötőkbe érkező emberfolyamot látva, Dávid felkiált: „A Nagy Alkimista így egyesíti a keletet és a nyugatot, az északot és a délt, a pálmafát és a fenyőt, a pólust és az egyenlítőt, a félholdat és a keresztet a tisztítótűzben.

Így lesz mindenki összegyűjtve, hogy létrehozzák az ember köztársaságát és Isten királyságát.” (A Theodor Roosevelt elnöknek ajánlott színművet, aki az első előadásától kezdve annak fanatikus hívévé vált, az amerikai zsidó kritika egyébként ízekre szedte, számára ugyanis a Zangwill által magasztalt olvasztótégelyben való összeolvadás érthető módon halálos veszélyt jelentett.)

Ha azonban szétoszlik az „amerikai álom” rózsaszín köde, rögtön feltűnik a tükör árnyoldala is. A bevándorlók minden egyes hullámát ugyanis jelképes vagy valódi kirekesztőhullámok kísérték, és kísérik mind a mai napig. A Locke-tól örökölt és asszimiláló ideáljuk frontonjába vésett tolerancia elvével (E pluribus unum) az amerikaiak szüntelenül konkrét intoleranciákat állítottak szembe. Így például Peter Stuyvesant, a később New Yorkra átkeresztelt Új Hollandia lutheránus alapítója minden eszközzel távozásra próbálta bírni az 1654-ben városába érkező első 23 szefárd zsidót. A „jó” Benjamin Franklin szüntelenül Pennsylvania „német gyarmatosítása” ellen mennydörgött, mert a német bevándorlók „disszonáns erkölcseit” összeegyeztethetetlennek tartotta a brit származású telepesekével. A pápista és ráadásul szegény írek „inváziója” a Know-nothing szegregációs mozgalom (1850) megjelenését eredményezte. A Workingmen’s Party (Dolgozók Pártja) főleg a „fehérek kenyerét ellopó” kínaiak érkezése ellen ágált, akik közül sokakat egyszerűen meglincseltek. Nem is beszélve a négerekről, akiket még a legőszintébb abolicionista körökben is „alsóbbrendűeknek” tartottak, maga Lincoln is, aki szerint „a feketék és a fehérek között olyan fizikai különbség van, amely megakadályozza a két fajt abban, hogy társadalmi és politikai egyenlőségben éljen”.

Az USA minden tekintetben a vén Európa ellenpólusát jelentő új világot képviseli. Lassan húsz éve már, hogy a francia Új Jobboldal legtekintélyesebb gondolati műhelyének számító GRECE „Egyesült Államok: veszély” mottóval megrendezett szimpóziumán a neves francia filozófus, Jean Cau „Mickey egér győzelme” című előadásának bevezetőjében köntörfalazás nélkül kijelentette: „Figyelmeztetem önöket, hogy rövid előadásom tele lesz primer és konkrét Amerika-ellenességgel. Én felvállalom ennek a kockázatát, amint azt majd látni fogják, mert véleményem szerint egy egyén értelmiségi és erkölcsi egészségének legfőbb kritériuma az, hogy miként ítéli meg Amerikát, ahogyan az létezik, ott, az óceán túlsó partján, és ahogyan a mi falaink között és világszerte megnyilvánul.” Világos beszéd, de még ennél is tovább kell menni: nemcsak az amerikai imperializmust, hanem magát az amerikai modellt kell vád alá helyezni, amely önmagában olyannyira „antimodell”.

A filozófiailag és alkotmányosan a protestáns biblizmus elveire alapított Egyesült Államok egy „új Jeruzsálemet” akart létrehozni azzal a küldetéssel, hogy egyetemes köztársasággá váljon. Ezt a témát a hírhedt „nyilvánvaló elrendelés” (Manifest Destiny) toposza képviseli leginkább, amely az USA egyik ideológiai tartóoszlopa. Thomas Jefferson „egyetemes értékű eszméket követő egyetemes nemzetnek” nevezte Amerikát. Ez a puritán univerzalizmus azt állítja, hogy az egyéni üdvösséget az anyagi prosperitással kell mérni. Kétségtelen, hogy az Egyesült Államok Európa elutasításából született, egyfajta teodemokráciaként: millenarista kereszténység, demokratikus idealizmus és kalmár pragmatizmus keverékeként. Önmagát isteni lényegűnek vélvén valójában egy polgári vallás, másként mondva: ezt a teodemokratikus civilizációt az összes amerikai megtestesíti és hozsannázza. A látszat ellenére egy New York-i bankár és egy texasi farmer egyformán hisz az ideál egyetemességén és az instrumentális racionalitáson alapuló felsőbbrendű Amerikában.

„Egy ország, amely ennyi anyagi erőt teremt, nem lehet az emberiség feje, csak a bendője”, írja Raymond Abbelio La Fosse de Babel (Bábel gödre) c. művében, nyilvánvalóan arra utalva, hogy minden kivagyisága ellenére az Egyesült Államok csupán a birtoklás és a nemlét civilizációja. Henry de Montherlant számba vette az USA által elkövetett népirtásokat, kezdve az őshonos indiánok kiirtásával, és imigyen definiálta e furcsa ország velejárójának számító regresszió állapotát: „Egyetlen nemzetnek sikerült lecsökkentenie az intelligenciát, az erkölcsösséget, az emberi minőséget majdnem az egész bolygón, ami sohasem történt meg, amióta csak a Föld létezik. Vádolom az Egyesült Államokat, hogy folyamatos bűncselekményt követ el az emberiség ellen!” (Le chaos et la nuit, 1963).

Az újdonság és a nagyság kultusza Amerika két legfőbb jellegzetessége, a progresszizmus és a gigantizmus az amerikai rendszer két emlője, a mértéktelenség és a mozgékonyság az amerikai lét zsigeri eleme. Emiatt aztán Amerika nagyon különleges kapcsolatban áll a világgal. Nem annyira az a problémája, hogy nincs történelme, mint inkább az, hogy nem is akarja, hogy legyen. Éppen ezért politikájában és gazdaságában is a rövidtáv vezérli. Az „amerikanizmus” valójában a kapitalizmus kóros túlburjánzása, amely termékenységi (produktivista) optikában a munkát, felhalmozó (tezauráló) optikában pedig a tőkét szentesíti. Mindkét esetben a féktelen hübrisz vezérli.

Marc-Edouard Nabe, a kortárs francia irodalom fenegyereke a nagy előd, az utánozhatatlan Céline babérjaira törve fogalmazza meg az amerikai embertípus sziporkázóan frappáns jellemzését: „Senki sem lehet felületesebb és szemtelenebb egy amerikai fehér burzsoánál: ő a csúcs! Az ízetlen kaján-stupid gondolkodásmód, az elmélyült hülyeség, a gyógyíthatatlan érzelgősség, a ’rafkósság’, az álproblémák, a hallucináló progresszizmus, a folk, az elbutulás, az unalom, a selejtes pszichológia, a kifacsart humor, a minden misztika iránti érzéketlenség, a puszta show, a professzionalizmus, a pimaszság jó íze, az érzelem teljes hiánya, az inkoherens kultúra, a gyilkosság a szemek ürességében, a technikus szex – mindez, amit gyűlölök. (…) Az amerikaiak lárvák. Láttam amerikaiakat, mindet pornószínésznek mondanánk, tudják:  kockás zakó, gusztustalan frizura, üres szemek, ostoba vigyor! Soha nép még nem hasonlított ennyire a sablonjaihoz: az amerikaiak mindenben tökéletesen a hitványságuk csúcsán vannak… Amerika csak a legrosszabb európaiak csőcseléke. Amerika a népirtások keveréke. Amerika egy civilizációs hobbi…” (Zigs Zags, 1986).

Az Egyesült Államok tehát a Jó Birodalmának mutatja magát, és az általa önkényesen „haramiaállamoknak” minősített önállósági törekvések elleni harc bajnokának, holott akárcsak egy elefánt a porcelánboltban, legtöbbször csak galibát és kárt okoz népirtó beavatkozásaival olyan országokban, amelyek nem akarnak az ő diktátumaihoz igazodni. A „Nagy Sátán” valóban rászolgált a nevére.