Samu bácsi leggonoszabb birodalma

A lelkek átalakításáról és a történelem „korrigálásáról” van szó az „égi Jeruzsálem” földre való leszállítása végett. Ahogyan Amerigo Vespucci, úgy Kolumbusz Kristóf is a nyugati földek gyarmatosítását a földi paradicsom, maga az Éden felfedezéséhez hasonlítja, amelyet egyes középkori térképészek a tengerentúlra helyeztek, és amely sokáig divatos téma maradt, olyannyira, hogy 1540 és 1700 között több mint 150 művet szenteltek neki.

A modern idők elhozzák az utópia divatját is, amelyet Morus Tamás indított el (Utopia, 1516), majd Tommaso Campanella (La citta del sole, 1602), Johann Valentine Andreae (Christianopolis, 1619) és Francis Bacon (The New Atlantis, 1627) vitt tovább. Ugyanakkor tanúi lehetünk az előbb lutheránus, majd kálvinista és végül „szektás” protestantizmus felbukkanásának, amely az egyházi hatóságok romlottságának bírálatával megerősíti a kereszténység manicheus dimenzióját. A XVII. századi „zarándok atyák” éppúgy, mint a XVIII. századi „alapító atyák” ezekhez az üldözött, főleg puritán vagy éppen presbiteriánus, mennonita, anabaptista stb. csoportokhoz tartoztak. Mindannyian elmenekültek a „tisztátalan” vén Európából, hogy megalapítsák a „választott nép” predesztinációját kinyilvánító és megtestesítő „Új Világot”.

Ezek a történelem nélküli emberek fogják létrehozni a múlt nélküli amerikai nemzetet, ami megmagyarázza, hogy az amerikai szellemiséget kezdettől fogva az állandó újdonság iránti vágy jellemezi. Puritán utópiájuk az emberiség közeli regenerálódását és az újra fellelt gyermekkort ünnepelte Amerikában, a tudományt és a technikát, az iparkodást és a munkát valorizálva, és undort vagy meg nem értést tanúsítva a múlt iránt, amelyet Európa és a prekolumbiánus indián világ képviselt. Ez utóbbi, a kezdeti lelkipásztori „idillizáció” után gyorsan a földrabló genocídium áldozatává válik, az ádámi bűnbeesés előtti „jó vadakból” pedig „sátánfajzatok” lesznek, akiket ki lehet, sőt ki is kell semmizni. Ebből ered az Amerikát időről-időre megrázó folyamatos vallási erjedés, a függetlenségi háború idején érvényesülő erős szabadkőműves befolyástól a XIX. századi utópikus bázisközösségek és szekták (rappiták, kvékerek, sékerek, mormonok, transzcendentalisták, teozófusok, a Lapos Föld hívei, fourrierista, cabetiánus, oweniánus falanszterek) virágzásáig. A New Age híveinek jelenlegi elszaporodása csupán az amerikaiakat szinte zsigerileg jellemző „optimista neurózis” időben legutóbbi megnyilvánulása: noha biztosak a nekik ígért föld rendkívüli sorsában, mindig a személyes vagy nemzeti kiválasztottság jelét hajszolják, és noha meg vannak győződve Új Világuk ártatlanságáról, szükségét érzik az állandó és további tisztogatásának.

Önmagát szeplőtlen fogantatásúnak és minden bűntől mentesnek látván az Egyesült Államok „isteni” küldetésének érzi, hogy megteremtse az ideális társadalmat a határain belül és korrigálja a külvilágot. A keresztény cionista WASP (fehér-angolszász-protestáns) elitek a történelmet csak a moralizmus és a legalitás kettős regiszterében képesek értékelni. Szerintük a történelem morális, mivel az emberek tettei az isteni gondviselés visszatükröződései, amely a bűnös emberiséget véglegesen a Gonosz pecsétjével jelölte meg; és legális, mivel a nemzetek és az egyének egyaránt racionális entitások, akik egy közös törvényben megegyezve örök békét teremthetnek, és ezt meg is kell tenniük.

Ellentétben a katolikus egyházzal, amely képes volt elismerni és törvénybe iktatni a háború jogát (jus bellum), a kálvinista mentalitás nem fogadja el a háborút: a puritán elvileg csak akkor kezdi el a harcot, ha megtámadva érzi magát, akkor viszont kötelességének tartja a béke helyreállítását, amelyet a dolgok „normális” állapotának tart. Ezt a békét azonban bármi áron megteremthetőnek véli, beleértve a zavarkeltő tömeges vagy akár teljes megsemmisítését is. Az amerikaiak háborúi ezért majdnem mindig keresztes háborúk: nem az ellenféllel való harcról, hanem az ellenség megsemmisítéséről szólnak. Aki pedig véletlenül mégis túléli az amerikaiak által kivitelezett „isteni hekatombát”, annak is fel kell olvadnia a győztes által egyetlen menekülési és túlélési lehetőségként kínált olvasztótégelyben, nehogy önálló entitásként képes legyen autonóm gondolkodásra és cselekvésre, tehát esetleg lázadásra.

Maga az „olvasztótégely” (melting pot) kifejezés 1908-ban nyert polgárjogot az Egyesült Államokban Israel Zangwill zsidó író színdarabjának címéből, amely annak idején hatalmas sikert aratott, és amelynek témája egyszerű volt: az idegen elem tökéletesen sikerült integrációja, vagyis asszimilációja. A darab nem minden hátsógondolat nélkül született, hiszen a szerző Theodor Herzl lelkes híveként arról próbálta meggyőzni hitsorsosait, hogy vándoroljanak ki – Palesztina helyett – az Egyesült Államokba. Dávid nevű főhőse felfedezi, hogy goj szívszerelme egy antiszemita lánya, aki annak a pogromnak a felelőse, amelyben elpusztultak a szülei. A grandiózus fináléban, lelki szemei előtt az amerikai kikötőkbe érkező emberfolyamot látva, Dávid felkiált: „A Nagy Alkimista így egyesíti a keletet és a nyugatot, az északot és a délt, a pálmafát és a fenyőt, a pólust és az egyenlítőt, a félholdat és a keresztet a tisztítótűzben.

Így lesz mindenki összegyűjtve, hogy létrehozzák az ember köztársaságát és Isten királyságát.” (A Theodor Roosevelt elnöknek ajánlott színművet, aki az első előadásától kezdve annak fanatikus hívévé vált, az amerikai zsidó kritika egyébként ízekre szedte, számára ugyanis a Zangwill által magasztalt olvasztótégelyben való összeolvadás érthető módon halálos veszélyt jelentett.)

Ha azonban szétoszlik az „amerikai álom” rózsaszín köde, rögtön feltűnik a tükör árnyoldala is. A bevándorlók minden egyes hullámát ugyanis jelképes vagy valódi kirekesztőhullámok kísérték, és kísérik mind a mai napig. A Locke-tól örökölt és asszimiláló ideáljuk frontonjába vésett tolerancia elvével (E pluribus unum) az amerikaiak szüntelenül konkrét intoleranciákat állítottak szembe. Így például Peter Stuyvesant, a később New Yorkra átkeresztelt Új Hollandia lutheránus alapítója minden eszközzel távozásra próbálta bírni az 1654-ben városába érkező első 23 szefárd zsidót. A „jó” Benjamin Franklin szüntelenül Pennsylvania „német gyarmatosítása” ellen mennydörgött, mert a német bevándorlók „disszonáns erkölcseit” összeegyeztethetetlennek tartotta a brit származású telepesekével. A pápista és ráadásul szegény írek „inváziója” a Know-nothing szegregációs mozgalom (1850) megjelenését eredményezte. A Workingmen’s Party (Dolgozók Pártja) főleg a „fehérek kenyerét ellopó” kínaiak érkezése ellen ágált, akik közül sokakat egyszerűen meglincseltek. Nem is beszélve a négerekről, akiket még a legőszintébb abolicionista körökben is „alsóbbrendűeknek” tartottak, maga Lincoln is, aki szerint „a feketék és a fehérek között olyan fizikai különbség van, amely megakadályozza a két fajt abban, hogy társadalmi és politikai egyenlőségben éljen”.

Az USA minden tekintetben a vén Európa ellenpólusát jelentő új világot képviseli. Lassan húsz éve már, hogy a francia Új Jobboldal legtekintélyesebb gondolati műhelyének számító GRECE „Egyesült Államok: veszély” mottóval megrendezett szimpóziumán a neves francia filozófus, Jean Cau „Mickey egér győzelme” című előadásának bevezetőjében köntörfalazás nélkül kijelentette: „Figyelmeztetem önöket, hogy rövid előadásom tele lesz primer és konkrét Amerika-ellenességgel. Én felvállalom ennek a kockázatát, amint azt majd látni fogják, mert véleményem szerint egy egyén értelmiségi és erkölcsi egészségének legfőbb kritériuma az, hogy miként ítéli meg Amerikát, ahogyan az létezik, ott, az óceán túlsó partján, és ahogyan a mi falaink között és világszerte megnyilvánul.” Világos beszéd, de még ennél is tovább kell menni: nemcsak az amerikai imperializmust, hanem magát az amerikai modellt kell vád alá helyezni, amely önmagában olyannyira „antimodell”.

A filozófiailag és alkotmányosan a protestáns biblizmus elveire alapított Egyesült Államok egy „új Jeruzsálemet” akart létrehozni azzal a küldetéssel, hogy egyetemes köztársasággá váljon. Ezt a témát a hírhedt „nyilvánvaló elrendelés” (Manifest Destiny) toposza képviseli leginkább, amely az USA egyik ideológiai tartóoszlopa. Thomas Jefferson „egyetemes értékű eszméket követő egyetemes nemzetnek” nevezte Amerikát. Ez a puritán univerzalizmus azt állítja, hogy az egyéni üdvösséget az anyagi prosperitással kell mérni. Kétségtelen, hogy az Egyesült Államok Európa elutasításából született, egyfajta teodemokráciaként: millenarista kereszténység, demokratikus idealizmus és kalmár pragmatizmus keverékeként. Önmagát isteni lényegűnek vélvén valójában egy polgári vallás, másként mondva: ezt a teodemokratikus civilizációt az összes amerikai megtestesíti és hozsannázza. A látszat ellenére egy New York-i bankár és egy texasi farmer egyformán hisz az ideál egyetemességén és az instrumentális racionalitáson alapuló felsőbbrendű Amerikában.

„Egy ország, amely ennyi anyagi erőt teremt, nem lehet az emberiség feje, csak a bendője”, írja Raymond Abbelio La Fosse de Babel (Bábel gödre) c. művében, nyilvánvalóan arra utalva, hogy minden kivagyisága ellenére az Egyesült Államok csupán a birtoklás és a nemlét civilizációja. Henry de Montherlant számba vette az USA által elkövetett népirtásokat, kezdve az őshonos indiánok kiirtásával, és imigyen definiálta e furcsa ország velejárójának számító regresszió állapotát: „Egyetlen nemzetnek sikerült lecsökkentenie az intelligenciát, az erkölcsösséget, az emberi minőséget majdnem az egész bolygón, ami sohasem történt meg, amióta csak a Föld létezik. Vádolom az Egyesült Államokat, hogy folyamatos bűncselekményt követ el az emberiség ellen!” (Le chaos et la nuit, 1963).

Az újdonság és a nagyság kultusza Amerika két legfőbb jellegzetessége, a progresszizmus és a gigantizmus az amerikai rendszer két emlője, a mértéktelenség és a mozgékonyság az amerikai lét zsigeri eleme. Emiatt aztán Amerika nagyon különleges kapcsolatban áll a világgal. Nem annyira az a problémája, hogy nincs történelme, mint inkább az, hogy nem is akarja, hogy legyen. Éppen ezért politikájában és gazdaságában is a rövidtáv vezérli. Az „amerikanizmus” valójában a kapitalizmus kóros túlburjánzása, amely termékenységi (produktivista) optikában a munkát, felhalmozó (tezauráló) optikában pedig a tőkét szentesíti. Mindkét esetben a féktelen hübrisz vezérli.

Marc-Edouard Nabe, a kortárs francia irodalom fenegyereke a nagy előd, az utánozhatatlan Céline babérjaira törve fogalmazza meg az amerikai embertípus sziporkázóan frappáns jellemzését: „Senki sem lehet felületesebb és szemtelenebb egy amerikai fehér burzsoánál: ő a csúcs! Az ízetlen kaján-stupid gondolkodásmód, az elmélyült hülyeség, a gyógyíthatatlan érzelgősség, a ’rafkósság’, az álproblémák, a hallucináló progresszizmus, a folk, az elbutulás, az unalom, a selejtes pszichológia, a kifacsart humor, a minden misztika iránti érzéketlenség, a puszta show, a professzionalizmus, a pimaszság jó íze, az érzelem teljes hiánya, az inkoherens kultúra, a gyilkosság a szemek ürességében, a technikus szex – mindez, amit gyűlölök. (…) Az amerikaiak lárvák. Láttam amerikaiakat, mindet pornószínésznek mondanánk, tudják: kockás zakó, gusztustalan frizura, üres szemek, ostoba vigyor! Soha nép még nem hasonlított ennyire a sablonjaihoz: az amerikaiak mindenben tökéletesen a hitványságuk csúcsán vannak… Amerika csak a legrosszabb európaiak csőcseléke. Amerika a népirtások keveréke. Amerika egy civilizációs hobbi…” (Zigs Zags, 1986).

Az Egyesült Államok tehát a Jó Birodalmának mutatja magát, és az általa önkényesen „haramiaállamoknak” minősített önállósági törekvések elleni harc bajnokának, holott akárcsak egy elefánt a porcelánboltban, legtöbbször csak galibát és kárt okoz népirtó beavatkozásaival olyan országokban, amelyek nem akarnak az ő diktátumaihoz igazodni. A „Nagy Sátán” valóban rászolgált a nevére.

A kereszténységtől a liberalizmusig – egyenes út a dekadenciába

Legyen szó nemzetközi tudományos konferenciákról, egyetemi szemináriumokról vagy profán televíziós vitákról, az értelmiségi világot egy nehezen definiálható ideológiai torzszülött uralja, amely immár a tudás minden területére kiterjeszti fenyegető árnyékát. Manapság az igazság keresésének mindenképpen keresztül kell haladnia az egyetemes Nagy Testvér gondolatiságának kasztráló szűrőjén. Egy több mint három évtizede megjelent kollektív műben (Watson Fuller szerk., La responsabilité scientifique, Hermann, 1974) Geoffrey Beale professzor már jelezte, hogy egyes tudósok mindent elkövetnek az olyan kutatások állami támogatásának megszüntetéséért, amelyeknek az eredményei esetleg eltérnének az univerzalista és egalitarista hiedelmek – momentán – egyedül üdvözítő kánonjától.

Olyan tudományágak, mint a biopolitika és a genetika veszélyesnek, sőt egyenesen a náci tudományos filozófiától „fertőzöttnek” ítéltettek! Elég, ha csak a közgazdasági művek ezrei által fáradhatatlanul duruzsolt mantrára gondolunk, hogy felmérhessük e modern lidércnyomás kártéteményeit. Az igencsak elméleti „emberi jogok” ideológiáját kántáló – meggazdagodásuk érdekében azonban a gyakorlatban a saját dogmáikat megcsúfoló – propagandisták farizeus cinizmusa ellenére a közgazdasági tudományok a szabadkőműves páholyok és a Római Klub doktrínerei által megszült álhumanizmusban fürdenek. És hogy ez a fals világnézet miként tudott kibontakozni és ilyen mélyen meggyökeresedni az ezredforduló embereinek mentalitásában, elsősorban a fehér emberiség szállásterületein, de bizonyos mértékig Ázsiában és Afrikában is?

A megtett út valamiképpen a ’68-as nemzedék „forradalmi” útvonalában szintetizálható és lényegében öt fázist foglal magába:
1) Elvakult lázadás a társadalom és minden hierarchia ellen. Ez az „anarchista” fázis, a rossz helyre született plebsz elfuserált életérzése, amely elveti a szépséget, a harmóniát, a hagyományt és törvényeit. A mozgalmat a társadalom salakja, a gyökértelenek, az eltévelyedettek, az elnyomottak, a kevert fajúak, a mindenféle testi és lelki nyomorékok indították be. Rómában a keresztények főleg ebben a közegben találtak fantazmagóriáik mindenre elszánt támogatóira. Mivel a Szép és az Erős eltaszította őket, nihilista „nemlétükben” a kirekesztettek olyan eszmére vágynak, amely megjelenési formát ad gyűlöletük revánsának.
2) Az anarchista stádiumból a lázadó áttér a marxista (’68 májusára adaptált módon maoista vagy trockista) stádiumba. A szociális agitáció a népek evolúciójának messianisztikus látomásába illeszkedik, a „régi rendszertől” örökölt vívmányok és a hagyományból született rendek eltörlése végett. Család, nemzet, klasszikus művészet – megannyi válogatott célpont a „normalitás” ellen hadiösvényre lépett marginálisok számára. A marxisták még a biológiai törvények megváltoztatására is módot találnak (ld. Liszenko doktrínája), és felfedezik a történelem értelmét, amely az egyetemes kommunizmus létrejötte lenne.3) Kiábrándulva a marxizmusból és kudarcaiból, a gyökértelen folytatja ámokfutását a Láthatatlan, vagyis a pszichoanalízis felé. Mivel kormányozni nem tudja, analizálni próbálja az embert – mégpedig a saját delíriumai mikroszkópján. Karl Marx elméletét Sigmund Freud vagy Wilhelm Reich agyrémeivel egészíti ki. Mindazt, amit nem tudott lerombolni a marxizmus által, lerombolja a világ pszichoanalitikus magyarázatával: a régi isteneket, a tündérmeséket (Bruno Bettelheim), a családot, a nemek közötti kapcsolatot, az oktatást, az álmokat (Carl Gustav Jung) stb. Az utcai megmozdulásokat a csoportterápia, a marxista önkritikát a köldöknéző önvizsgálat váltja fel. Ha már a világot nem tudja vagy nem akarja felfogni, legalább önmagát igyekszik megérteni, de miután kudarcot vall, nem marad számára más, csak isten mint végső menedék, hogy elűzze e beteges gondolkodásból született lidérceket.

4) Az anarchizmus, a marxizmus és a pszichoanalízis után a megoldás minden rosszra Jahve, a „mindenható” isten és az emberek „bűneinek” megváltására közénk küldött fia lenne. A gyökértelen egy olyan vallási doktrínát tesz magáévá, amelyet a sivatagi népek barkácsoltak különböző hagyományokból. A kereszténység lehetővé teszi a marxista számára, hogy védelmébe vegye a gyöngék ügyét, és hogy hibernálja a történelmet egy egyenes vonalú menetelésben a „paradicsom” felé, ahol köztudomás szerint a hatalmasoknak majd fizetniük kell! Mindebben a nagyon misztikus Freud is jól eligazodik. Képzelődéseink nemde az „eredendő bűn” devianciái? A középszerűek neheztelése kibontakozhat az egyenlőség álomképében, amelyben a fajokat, kultúrákat, hagyományokat és társadalmi helyzeteket legyalulják a kereszténység egydimenziós szintjére. Ahhoz azonban, hogy kivívhassa magának a hőn áhított társadalmi státuszt, az ex-forradalmár gyökértelennek sikeresnek kell mutatkoznia valamiben, amiben a hiúsága megmutatja önzését.

5) Többé már nem kötődvén semmihez, a gyökértelen mindent megengedhet magának és hitványsága legbefejezettebb formáját adhatja egocentrizmusának, éspedig a humanitárius elbizakodottságú liberalizmust, ezt a szocializmusból, kereszténységből, emberi jogokból, szociológiából és szabadosságból összegyúrt katyvaszt, amely lehetővé teszi számára, hogy befusson a társadalomban és jó lelkiismerettel harácsoljon magának vagyont. A doktrínának vannak pápái (Keynes, Friedmann, Fisher) és püspökei (Berlusconi, Blair, Sarkozy). Az utcakőtől a hitelkártyáig – íme, a 68-as kontesztáló nemzedék útvonala. A Nagy Dogmának nemcsak klérusa van, hanem „ígéret földje” is, az Amerikai Egyesült Ál(la)mok, a dollár és a biblia földje, ahol a világon legmagasabb a lélekgyógyászok és lelki betegek száma, a korrupció és a bűnözés földje, ahol a mesterséges fajkeveredés céljából erőszakkal „buszoztatják” az iskolás gyerekeket, és ahol szekták százai ipari szinten űzik a retardált hívők pumpolását.

Az anarchizmustól Krisztus és Marx tanításán keresztül a liberalizmusig – manapság a gyökértelen a Wall Streetre mehet zarándoklatra.

Van azonban némi remény arra, hogy egy napon mégis összeomlik a képmutatás és ostobaság évszázadok alatt összetákolt és folyamatosan renovált monstruma, hiszen építő elemei egyre gyöngébbek és elhasználtabbak. A Szovjetunió összeomlásával a marxizmus szinte teljesen elveszítette egykori virulenciáját és már csak halvány árnyéka önmagának. A pszichoanalízis lassanként kiszorul a világ összes egyeteméről, ahogyan a modern nevelési módszerek is egyre látványosabb csődöt mondanak, miközben a biológia legutóbbi felfedezései elsöprik az egalitárius doktrínákat. A kereszténység zsinatoktól skizmákig bukdácsolva dadogja utolsó hitványságait, a templomok és a szemináriumok lassanként kiürülnek. Isten nem halott (Nietzsche), és „javítás alatt” sem áll (Céline) – egyszerűen nem létezik!

Ami pedig a különböző gazdasági válságok, a munkanélküliség, a bevándorlás, a környezetszennyezés és egyéb szervi bajainak ezer sebétől vérző liberalizmust illeti, az aktuális globális válság valószínűleg végleg megadta neki a kegyelemdöfést, gazdasági téren legalábbis mindenképpen.

/G.I.

Gazdasági totalitarizmus, avagy a jólét langyos diktatúrája

Aldous Huxley úgy vélte, hogy fikciót mutat be, amikor Szép új világ c. regényének cselekményét a III. évezred közepére helyezte. Halála előtt mégis tapasztalnia kellett, hogy a kielégítetlen szükségletek nélküli társadalom létrejötte már folyamatban van, korszakunk valósága, és akárcsak a könyvében, a „jólét diktatúrája” (Arnold Gehlen) által kondicionált tömegek minden heterodox gondolatot hangoztató egyént gonosztevőnek tekintenek. Mert a jólét hajszolása igenis diktatúrává vált.

Az anyagi szükségletek kielégítésének mindenhol hangsúlyos akarata és korunk emberének fogyasztási éhsége önmagában persze nem sokkoló, sőt zsigerileg kötődik az indoeurópai társadalmak termelő funkciójához. Az indoeurópai világ hármastagozódású rendszerében azonban, ahogyan azt Georges Dumézil feltárta, a termelő funkció mindenképpen alávetett helyzetben maradt a katonai és különösen az uralkodói funkcióhoz képest. Napjaink drámája, hogy ez a viszony mára totálisan megfordult, hogy az egész társadalmat ezek a fogyasztói követelések uralják, és hogy a gazdaság az összes emberi probléma megoldásával hitegeti önmagát és a tömegeket.

Azzal, hogy valamennyi társadalmi tényezőt a gazdaságra vezeti vissza, a kalmártársadalom egy olyan globális fejlődés eszközévé teszi azt, amelyet az anyagi bőség és a többé-kevésbé szervezett szabadidős tevékenységek illuzórikus keverékéből álló hamis „boldogság-recept” motivál, amely elhiteti, hogy csak anyagi vágyak és szükségletek léteznek, és hogy ezek mindig csak egyéniek, mennyiségiek és kielégíthetőek. Az egészben kétségtelenül az a legrosszabb, hogy a legtöbb ember gondolkodás nélkül bedől e gazdasági totalitarizmus látszólagos nagylelkűségének. Az értelmes érvek sem hiányoznak. „Egyedül a piacgazdaságok vannak valóban a fogyasztó szolgálatában.

Ha félretesszük az ideológiákat, hogy csak a tényeket vegyük tekintetbe, meg kell állapítanunk, hogy a központi tervezés által szabályozott gazdasági rendszerek mennyiségileg és minőségileg összehasonlíthatatlanul kevésbé elégítik ki a fogyasztókat, mint azok, amelyek a piac szabad játékán nyugszanak”, fogalmazta meg évekkel ezelőtt Valéry Giscard d’Estaing – de távolról sem biztos, hogy az utóbbi időben történtek láttán még mindig ugyanígy gondolja. A tömegfogyasztásra lehetőséget nyújtó egyéni szabadság nevében azonban ez a totalitarizmus egy megszállott individualizmust terjeszt, a Gehlen által kárhoztatott „hiperszubjektivizmust”, amely szétbomlasztja az emberi csoportokat, elszakítva tagjaik szerves társadalmi kötelékeit és meghiúsítva minden közösségi, történelmi vagy nemzeti tervet.

Pedig a neoliberalizmus addig ígér boldogságot mindenkinek és azonnalra, amíg végül kiábrándult reményeket kelt, és kollektív elégedetlenséget vált ki. Itt a kötelező boldogság egyenlősítő mítosza az egyéni életszínvonal korlátlan emelkedésének mítoszával párosul. Paradox módon az életszínvonal minden mennyiségi emelkedése a pszichológiai elégedetlenséget erősíti, a társadalom kvázi-fiziológiai függőségét váltva ki a gazdasági vágyak tekintetében, az ebből eredő sokféle patologikus következménnyel. Drieu La Rochelle már idejekorán erre figyelmeztette az ifjú európaiakat: „Elfojtani a vágyakat a szükségletek kielégítésével, mint a piszkos gazdaság, azon könnyebbségekből eredően, amelyekkel a gépek halmoznak el bennünket, ez fog végezni a fajunkkal. A szatócsbolt bősége megöli a szenvedélyeket. A konzervvel teletömött ember szájában képződő rossz kémia megrontja a szavakat” (Le Jeune Européen, 1927).

A mechanikusan elért, szinte már automatikus „haladás” reménye a rendszer rabszolgájává teszi az embert, mentesítve őt attól, hogy képzeletről és akaratról tegyen tanúbizonyságot. A jólét diktatúrája elhasználja az érzéseket, és végül elhasználja magát az embert is. „Egy távoli múltban az emberiség bölcsei már nagyon jogosan felismerték, hogy nem jó az ember számára, ha túl jól sikerül kielégítenie az öröm iránti ösztönös törekvését és kivonnia magát a fáradozás alól”, írja Konrad Lorenz. A lelki elidegenedést, amely által egy egyenlősítő követelés kielégítése kiváltja az egyenlősítő vágy fokozódását, Gehlen „pleonexiának” nevezte, a kalmárszellemnek alávetett mentalitás arra való képtelenségét pedig, hogy elégedett legyen az elért helyzettel, a „neofília” kifejezéssel illette. Mindez arra vezeti a rendszert, hogy tartósítsa az állandó lázadás állapotát, amely annál élénkebb, minél elviselhetetlenebbnek tűnik ez a kielégítetlenség, amely valójában egy végtelen spirál. A konjunktúrától függetlenül ígért és követelt korlátlan életszínvonal-növekedés állandó krízistényező, olyannyira, hogy végeredményben magát a rendszert is fenyegeti, amely létrehozta, miközben egyre több alattvalóját idegeníti el.

Raymond Ruyer szerint a folyamatos haladás illuzórikus jótéteményeivel szembeni mentális alávetettség „rövid életű” népeket teremt. Ezek a puha selyemgubójukba begubózott és a külvilágtól óvott népek rövid távú értékekhez ragaszkodnak és csak konvencionális gazdasági értékekben kifejezett, azonnali és közvetlenül mérhető következményekkel járó tettekre képesek. Nem csoda, hogy a mai államférfiak döntő többsége a profán gazdasági vállalkozássá degradált országuk „ügyvezető igazgatójának” tekinti önmagát.

Meg is látszik a teljesítményükön…
Ily módon e kultúrákat egyszerű fogyasztói magatartásokra redukálják, egyedüli beszélt nyelvként a vásárlóerővel, mint amely potenciálisan egyenlő minden népnél és az egész Földön. Az egyen-életmód terjesztésére irányuló akarat végül az emberiség kulturális változatosságát fenyegeti. Ahogyan a klasszikus kalmárok számára a határok és az eltérő erkölcsök tűrhetetlen akadályoknak számítottak, a kalmártársadalom számára az etnikai, kulturális, nemzeti, társadalmi, sőt egyéni különbségek kérlelhetetlenül kiküszöbölendők. Az egységes fogyasztói világpiac univerzalista kimérája a „homo oeconomicus” eljövetelét hirdeti.

Az alapvető anyagi szükségleteket kielégítő funkcióján messze túllépő gazdaság így vált az új egyetemes „kultúra” tényleges alapjává. Ez a mutáció arra korlátozza az embert, hogy már csak az legyen, amit megvesz, divatos szóval élve: tárgyiasítva önmagát. A végső cél egy globális „fogyasztói középosztály kialakítása” (VGE) a jólét egyenlősítő mítoszának alávetett fogyasztók háziasítása által. Így fest a burzsoázia régi álma – a jólét langyos diktatúrája.

G.I.

Jahve kontra Manitou. Az ősöket legyilkolták, az utódokat bekasztlizzák

A dél-dakotai Pine Ridge indiánrezervátum egyik kis völgye mélyén, egy kietlen domb tetején szerény szürkemárvány sztélé – ez minden, ami manapság az amerikai történelem és az indián emlékezet egyik legsötétebb epizódjára, a Wounded Knee-i mészárlásra emlékeztet. A hivatalos amerikai történelem számára Wounded Knee csak egy egyszerű háborús cselekmény, egy „csata”, amely több mint 300 évnyi indián háborúk, valójában a világtörténelem legnagyobb tervszerű emberirtásának a végére tett pontot.

Az 1870-es évek elején, miután az Egyesült Államok elrabolta a sziú indiánok szent földjének számító Black Hillst, amelyre pedig az 1868-as Fort Laramie-i szerződésben elismerte az indiánok felségjogát, a sziú főnökök szembe szálltak népük maradékának erőszakos deportálásával és fegyvert ragadtak. Ismét csak háborús évek következtek, a „rézbőrűek” számára olyan dicsőséges epizódokkal, mint Custer tábornok csapatának legyőzése 1876-ban Little Big Hornnál, de a hideg, az éhség és a túlerő végül felmorzsolta az indián törzsek ellenállását, és számos sziú főnök, köztük Sitting Bull és Crazy Horse, a megadás mellett döntött. Az amerikai katonák ennek ellenére legyilkolták őket.

1890 december végén Big Foot főnök megpróbálta összegyűjteni a dél-dakotai indián törzseket. Elindult hát, hogy egyesítse népét Red Cloud csapataival. Csatlakozott hozzá a nem sokkal előbb legyilkolt Sitting Bull negyven embere. December 28-án a mintegy 350 fős, jórészt gyerekekből és nőkből álló csoportot utolérte a Samuel Whitside őrnagy által vezetett 7. lovas regiment. A katonák egészen a Wounded Knee patakig kísérték az indiánokat, ahol az őrnagy parancsot adott lefegyverzésükre, amibe a tüdőgyulladástól és éhségtől legyengült Big Foot beleegyezett, de kijelentette, hogy emberei jórészt fegyvertelenek. A lerakott fegyverek csekély mennyiségét látva Forsyth ezredes katonái átkutatták a sátrakat. Az általános zűrzavarban eldördült egy lövés. A katonák fejvesztett tüzelésbe kezdtek. A környező dombokról két Hotchkiss-ágyú is beszállt. Néhány perc alatt 200 indián vesztette életét. A többieket, férfiakat, nőket és gyermekeket, akik megpróbáltak elmenekülni, üldözőbe vették és mind egy szálig lemészárolták. Az éjszakai fagyban groteszk pózokba merevedett holttesteket a következő napon a tábor három kilométeres körzetében találták meg. Valamennyiüket közös sírba kaparták el.

Száz évvel a tragikus esemény után a sziú indiánok azt kérték az amerikai Kongresszustól, hogy hozzon egy törvényt, amely három intézkedést tartalmazna: jóvátétel fizetését a Wounded Knee-i vérfürdőért, nemzeti emlékmű állítását az áldozatok emlékére és végül az amerikai állam hivatalos bocsánatkérését.
A Kongresszus 1990 októberében határozatot fogadott el, amelyben kifejezte az Egyesült Államok „mély sajnálatát” az 1890. december 29-ei mészárlás miatt. A határozattervezetből törölték a „bocsánat” szót. A többi követelés mind ez idáig kielégítetlen maradt, ami különösen annak a fényében értékelendő, hogy az Egyesült Államok kormányai mindenkor megkülönböztetett figyelmet fordítottak például arra, hogy a zsidóság különböző jogcímeken különböző országoknak benyújtott kárpótlási és jóvátételi igényei a legteljesebb mértékben akceptálva legyenek. Igaz persze, hogy sokkal kényelmesebb és hálásabb a fogadatlan (vagy nagyon is fogott) prókátor szerepét játszani mások érdekében, mint szembenézni saját bűneinkkel.

Nyilván ugyanígy vélekedik a Kansas állambeli Leawenworth fegyintézetében kétszeres életfogytiglani büntetését töltő 89637-132 azonosító számú elítélt, az 59 esztendős Leonard Peltier is, az Egyesült Államok talán legismertebb politikai foglya, aki kora ifjúságától bekapcsolódott Észak-Amerika őslakóinak nemzeti újjászületési küzdelmeibe, így saját érdekvédelmi szervezetük, az Amerikai Indián Mozgalom (AIM) létrehozásába is, amely látványos, de békés akciókkal akarta felhívni a világ közvéleményének figyelmét az indián népesség drámai helyzetére. A sziú aktivista Peltier (a mozgalom vezetői, Dennis Banks és Russel Means társaságában) 1972-ben részt vesz a Lawton-erőd elfoglalásában, két évvel később pedig megszervezi a Megsértett Szerződések Menetét, amely az Indián Ügyek Irodájának washingtoni elfoglalásával végződött és óriási sajtóvisszhangot keltett világszerte. Ettől kezdve az FBI a „felforgató” szervezetek közé sorolta az AIM-et, vezetőit pedig „elsőszámú közellenségekké” nyilvánította, majd a Nixon-kormányzat felhatalmazásával az indián ellenállás megtörésére és lejáratására a legális és illegális (köztük titkosszolgálati) módszereket is igénybe vevő hadművelet indult.

Az amerikai establishment romlottságára és aljasságára jellemző, hogy az indiánügy szimbolikus helyszínén, a Pine Ridge-i sziú rezervátumban is alkalmazták a világszerte már jól bevált uralmi metódusukat és apparátusukat, a manipulált „demokratikus” választásokkal törvényesített Amerika-barát bábrezsimet. A kollaboráns törzsi tanács és fegyveres milíciája, az ún. Goon osztag azután elvégzi a rájuk bízott piszkos munkát, két év alatt több mint 80 ellenzéki aktivistát gyilkolva meg.

Amikor végül az AIM „kemény magja” megelégeli a demokrácia leplébe bújtatott zsarnokság tobzódását és fellép a Goon Squad véres kilengései ellen, a szövetségi kormányzat elérkezettnek látja az időt a végső leszámolásra, és beavatkozik lakájai oldalán. 1975 júniusának egyik reggelén az FBI, a rendőrség és a Goon fegyveresei körülveszik azt a farmot, ahol az indián mozgalom hívei, köztük Leonard Peltier is tartózkodik. Rövidesen tűzharc robban ki, amelyben életét veszti két FBI-ügynök és egy fiatal sziú.

Ezután példátlan médiakampány bontakozik ki az AIM kriminalizálására. Amerika bárgyú mesefilmeken felnőtt (?) lakossága úgy reagál, ahogyan olyankor szokott, amikor az ellenség visszalő: a kedvenc csörgőjétől megfosztott gyöngeelméjű eszelős őrjöngésével. Az ostromgyűrűből kicsúszó Peltier és bajtársai kézre kerítésére országos üldözés bontakozik ki. A jenkik kedvenc nemzeti sportja, az embervadászat iránt érthető averzióval viseltető Peltier Kanadába szökik, ahonnan azonban rövidesen visszatoloncolják. Bűnperére az észak-dakotai Fargo városában kerül sor, ahol egy minden egyes részletében meghamisított bizonyítékokra építő eljárás során a két FBI-ügynök meggyilkolásának vádjában találja bűnösnek a kizárólag állattenyésztőkből álló – és a helyi viszonyok miatt zsigerből indiánellenes – esküdtszék. A nyilvánvaló justizmord ellenére Leonard Peltier fellebbezését másodfokon elutasították, mint ahogy az utóbb előkerült új bizonyítékokra és perdöntő dokumentumokra támaszkodó felülvizsgálati kérelmeit is mindannyiszor.

Marad az elnöki kegyelem. Bill Clinton elnöksége kezdetén ígéretet tett ugyan arra, hogy nem feledkezik meg az ügyről, négy év múlva mégis úgy adta át a stafétát utódának, hogy ezt az ígéretét sem tartotta be. A Leonard Peltier támogatására alakult nemzetközi szervezet (LPDC: www.freepeltier.org), összefogva többek között az Amnesty Internationallel és az Amerikai Indiánok Nemzeti Kongresszusával, valamint több tízezer egyszerű állampolgárral a világ minden tájáról, de olyan neves személyiségekkel is, mint Marcos parancsnok-helyettes, Nelson Mandela és a dalai-láma, fáradhatatlan küzdelmet folytat a gyalázatos kirakatper felülvizsgálata és az ítélet megsemmisítése érdekében. Egyre inkább nyilvánvalóvá válik ugyanis, hogy – mint azt a Le Monde diplomatique írja – „Leonard Peltier igazi bűne az, hogy indián, és elkövette azt a hibát, hogy azoknak az ősi népeknek az elemi jogait védelmezte, amelyekkel szemben Amerika még nem törlesztette történelmi adósságát.”

Amerikának a jelek szerint egyre több történelmi adóssága lesz világszerte, a törlesztést viszont csak akkor fogja elkezdeni, amikor rá lesz kényszerítve. És hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, efelől senkinek ne legyenek kétségei.

/Gazdag István

A Kulturkampf tétjei. Álmainkban Amerika visszainteget?

Korszakunk a kiengesztelődés mágikus helyeként határozza meg a kultúrát, szemben számos más emberi tevékenységgel, mint például a politika vagy a gazdaság. A kultúra béketeremtő tényezőnként való felfogásának a kimunkálásában jelentős szerepet játszottak a Frankfurti Iskola epigonjai, nevezetesen Jürgen Habermas az úgynevezett kommunikációs utópiának szentelt írásaival. Eszerint a tézis szerint a szellemi sötétség(ek) megszüntetésével a kultúra közel hozza egymáshoz az embereket és ezzel megvalósítja a felvilágosodás egyik legfőbb posztulátumát.

Egyesek tehát úgy vélik, hogy a kultúra semlegesítő hatású, tárgya pedig tét nélküli tárgy. Ez a pacifikáló kultúra a haladás eredménye lenne, a haladásé, amely ugyan minden urat kiszolgált már, de amelyet mégis „újrahasznosítanak” a habermasi perspektívában. Állítólagos depolitizáltságánál fogva a kultúra úgymond maga a béke, és e tekintetben az erkölcshöz és a gazdasághoz kapcsolódik. A „kultúra neomessianizmusa”, a „kulturális mennybemenetel”, a „kultúra mint a béke helye” – ez az, ami a kultúra győzelmével, a gyűrődésmentes társadalmi szövetet lehetővé tévő kulturális választással, mint új imperatívusszal bekövetkezne. Ezért kell mindenki számára biztosítani a szabad és egyenlő hozzájutást a kinyilatkoztatáshoz, vagyis a kultúrához, amely tehát egyszerre politikai és társadalmi követelmény.

A kultúrát ugyanakkor a társadalomba való beilleszkedés egyik lehetséges tényezőjeként mutatják be. Napjaink közbeszédében általa próbálják összeforrasztani a modern társadalom repedéseit, és csökkenteni ridegségét. Az utóbbi egy-két évtizedben éppen ez az „Új Éden” iránti törekvés igazolja az állami költségvetésekben a kulturális kiadásokra szánt keret növelését világszerte. A tömegkulturálódás révén megvalósított béke eszméje nyitja meg az új évezredet, amelyet kulturális millenniumnak is nevezhetnénk.

Valamennyi nagy ideológia, tömegmozgósító eposz, profán vagy szakrális utópia diszkreditálódása után a kultúrára és a kulturálódással megvalósuló békére vonatkozó diskurzus egyfajta varázsszerként szolgál az emberek és társadalmak lehető legteljesebb „háziasítására” törekvő globális elit számára, ezért kezelik a médiában tabuként a kulturális antagonizmusok tényét és helyezik törvényen kívül magát a kulturális harc (Kulturkampf) fogalmát. Mivel a kultúra szó többé-kevésbé homályos tartalmat jelöl, olyan szópárokon keresztül próbáljuk meghatározni az értelmét, amelyekben a kultúra eszméje egy antinómiával áll szemben.

Itt van mindjárt a kultúra/kulturálatlanság párosa, amely a kultúrát, mint az ismeretek tárházát, mint a tudás patrimóniumát állítja szembe valamivel, ami írástudatlanság és műveletlenség lenne. Ez az ellentétpár bevezeti az ún. magaskultúra fogalmát, amely történelmünkben mindig hatalmi intézményekhez kötődött. A magaskultúrát ugyanis az egyház, a fejedelmi udvarok, a városi polgárság vagy az akadémiákat alapító modern állam patronálásával, lényegében mesterségesen kreálták, ezért aztán „természeténél” fogva magába foglalja a népi kultúra megvetését is, és egyértelműen megtalálható benne az osztályreferencia. Egyik oldalon van a magaskultúra, amely az elitek kultúrája, a hatalom produktuma és támogatottja, van azután a tömegek szintjén valami, aminek igazából neve sincs, amit meg kell reformálni vagy meg kell semmisíteni – a „nép javára”, az „emberiség haladásáért”, és amit kulturálatlanságnak nevezhetünk.

A magaskultúrának és a kulturálatlanságnak ez az ellentéte a német romanticizmus korszakáig fog tartani, a néplélek (Volksgeist) fogalmának a gondolkodásba és a tudományba való betörésével azonban a folkloristák már előkészítik az európai XIX. századvég vezető tudományának, az etnológiának a megszületését, amely tulajdonképpen a népi kultúra rehabilitálását fogja jelenteni. Ez a rehabilitáció egyben újrafelfedezés is, és ideológiai üzenetet hordoz.

A kultúra/barbárság párosa az ókori Görögországban fogant meg, az i. e. VI-V. századi athéni demokrácia sajátosságaként és egy erős etnocentrizmus hordozójaként. Felfedezhető a római birodalom végén is, amikor Európa paraszti tömegei, a „pogányok” (pagani) elszenvedik az általában Keletről érkező misszionáriusok hittérítő tevékenységét, majd a XVI-XVII. században a reformációval és az ellenreformációval, amely egy egészen elképesztő konfliktus időszaka az európai történelemben.

A görög-latin antikvitás kulturális hagyományát magáénak érző, mindazonáltal csaknem teljesen krisztianizált elit ekkor észreveszi – és éppen ez a reformáció lényegi jelentése –, hogy olyan tömeg veszi körül, amely nemcsak műveletlen, hanem barbár is. A parasztság azért számított barbár tömegnek, mert kiderült róla, hogy legbelső lényében nem eléggé keresztény, vallásossága „gyanús” és inkább egy pogány-kereszténységre hasonlít. A korabeli európai vidéken a vallási jelek persze keresztények: mindenhol templomok vannak, ceremóniák folynak, az életet keresztény rituálék fogják keretbe, de mindez csak a felszín, miközben a mély, vagyis ami a díszlet mögött a lelkekben működik, az egy olyan antropológia, amely nagyrészt pogány maradt. Innen az establishment alapvető akarata a nép keresztényesítésére. Nyilvánvalóan ez a misszionárius és diszciplináris erőfeszítés fogja magával hozni a boszorkányság és vajákosság mint pogány „csökevények” elleni kényszerintézkedéseket, valamint a kötelező gyónást.

Az akkori krónikák beszámolói szerint oratoriánus missziók szállták meg a falvakat, akár hetekre vagy hónapokra is, kíméletlen ideológiai és morális drillnek vetve alá a lakosságot, egészen az ájulásig. (Manapság a szekták alkalmazzák ugyanezt a módszert, amely abból áll, hogy az emberek hatékonyabb manipulálása céljából nem engedik őket aludni.) Európa ily módon egy valódi lelki/szellemi etnocídiumot fog elszenvedni. A parasztság, a vidék, a dialektusok Európáját két évszázad alatt visszakényszerítik a törvényhez, a keresztény normalitáshoz. Egyébként éppen ez a – történelmi léptékben mérve – viszonylag elkapkodott akció vonja majd maga után a felvilágosodás-francia forradalom-szekularizáció formájában csaknem azonnal bekövetkező reakciót.

Napjainkban a kultúra/barbárság tematikát azok az agresszív ideológiai beavatkozások keltik életre, amelyek a Nyugatot, az emberi jogokat, a polgári demokráciát, a jogállamot próbálják beállítani a bennünket körülvevő „barbárság” egyedüli alternatívájaként. Ez a barbárság azonban nemcsak fizikai természetű lenne, hanem magában az emberi lélekben is felfedezhető, tehát állandó korrekciót és szellemi dresszírozást tesz szükségessé.

Ez a barbárság végül is az emberekben lakozik, vagy legalábbis az emberek többségében, mert mintha egyfajta – mára laicizálódott – „isteni” kiválasztás révén egyesek mentesek lennének tőle, mintha az emberek bizonyos kategóriáját, mint „levitációs elitet” nem érintené az emberiség egészére jellemző Rossz. Manapság tehát ismét felszolgálják a kultúra kontra barbárság toposzt (amellyel legutóbb a második világháborút is megideologizálták, az angolszász hatalmak, a Szovjetunió és szövetségeseik képviselvén a kultúrát, a náci Németország, a fasiszta Olaszország, a militarista Japán és csatlósaik pedig a barbarizmust).

A kérdéses mintakultúra természetesen a felvilágosodás kultúrája, de egy olyan, a XX. századi totalitarizmusok tapasztalata és mindazon óvintézkedések által revideált felvilágosodás kultúrája, amely óvintézkedéseket azért kell foganatosítani, mert egyes moralisták a totalitarizmusok egyik-másik jellemzőjét éppen a felvilágosodás ideológiájából származtatják. Ily módon tehát magát a felvilágosodás ideológiáját kell „tisztogatásnak” alávetni.

Ez a kultúra, amely manapság a barbárság ellen harcol, valójában egy globálissá vált barbárság ellen folytat küzdelmet, ezért minden ellen fel kell lépnie, amelyben a szörnyet lokalizálja. Egyforma hévvel harcol tehát az integrizmusok, nacionalizmusok, rasszizmusok ellen, vagyis annak az „ördögi” aspektusnak a számtalan megnyilvánulása ellen, amely az „immanensen” gonosz emberben lakozik, miként azt a politikai ágostonizmus hitvallása tanítja. A barbárság elleni kulturális harc néha nehezen megvilágosítható, de annál könnyebben megérthető utat választ. Jó példa erre az ún. indoeurópai kérdés kezelése. Húsz évvel ezelőtt, amikor több mint félévszázados kutatómunka után végre győzedelmeskedett Georges Dumézil korszakos gondolatisága, hirtelen kiderült, hogy az indoeurópai jelenség maga is a barbárság megnyilvánulásaként értékelhető, mivel a legnagyobb történészek csaknem egyöntetű tudományos kaucióját elnyerve alkalmassá vált arra, hogy másféle eredetet nyújtson az európaiak számára, mint amilyet a politikai korrektség akart rájuk lőcsölni.

Európa ugyanis nemcsak a zsidókereszténység, az emberi jogok, a humanizmus, a fajkeveredés választott földje, hanem egy olyan történelem terepe is, amely legrégebbi eredetében indoeurópai, s mint ilyen, úgy tűnik, bizonyos totalitárius politikai mitológiák hordozásával gyanúsítható. Ideje volt tehát közbelépni, hogy semlegesítve és eljelentéktelenítve, az indoeurópai hagyomány semmiképpen se válhasson érdekessé az identitástudatot és alapító mítoszokat kereső Európa számára, éppen ellenkezőleg: „barbarizmusként” megbélyegezve bűntudatra és védekezésre lehessen kényszeríteni híveit.

Ami a kultúra és a természet antagonizmusát illeti, ez a közel-keleti eredetű dualista ontológia sajátossága (Isten és a teremtett világ, a lélek és a halandó test stb. ellentéte), amely egyébként valamennyi szemita típusú gondolkodásban (és származékvallásban) tetten érhető. Az ember azonban egyszerre természeti és kulturális lény: egykor azt is mondhatták, hogy az ember természete az ember kultúrája. Antropológiai szempontból az emberi természet nagy változatosságot mutat, kapcsolódva a genetikai készletek megoszlásához és viszonylagos állandóságukhoz a Földön. Nyilvánvaló tehát, hogy vannak emberi fajok, még ha tipológiájukat nehéz is objektíve meghatározni, mert minden tipológia olyan kritériumoktól függ, amelyek között a tudósok – ideológiai beállítottságuktól függően – önkényesen tesznek „minőségi” megkülönböztetéseket. Ugyanannak a népnek az egyedei mégis nagyobb számú közös génen osztoznak egymás között, mint más csoportok tagjaival. Ennek ellenére a nép eszméjét relatív módon kell érteni.

Ahogyan a természetben, ugyanúgy a kultúrában is létezik változatosság, és a kulturális változatosság még sokkal nyilvánvalóbb, mint a természetben tapasztalható, mert a természet szempontjából csak egy emberfaj létezik, miközben kulturális szempontból a kultúrák sokasága. Tudomásul kell venni Claude Lévi-Strauss tanítását, miszerint kulturális univerzáliák nincsenek. Ebből pedig arra az axiómára juthatunk, hogy az embereket valójában nem a természetük, hanem a kultúrájuk választja el egymástól. A kulturális univerzáliák hiányának leplezéséhez fel kell tehát találni valamiféle globális kultúrát, amely majd betemeti azokat az árkokat, amelyek kulturális téren elválasztják az embereket egymástól.

Ahogyan Paul Yonnet kimutatta, immáron a bevándorló helyettesíti az egykori proletárt az ideális civitas bekövetkeztét megvalósító „kollektív messiás” szerepében. Többé már nem az osztály nélküli társadalom az ideál: a felépítendő társadalom, a megvalósítandó millennium egy olyan társadalom, amelyben a bevándorló mint par excellence „idegen” helyet talál, hogy betöltse azokat az üres tereket, amelyeket a túlzott (?) egyénieskedés hajlamos létrehozni az emberek között. Ez az újmessianizmus a világkultúra logikájába vezet bennünket, amelynek születési helye Amerika.

Európában a politikai-kulturális hatalmi apparátus működtetői és haszonélvezői sokáig csupán álmodoztak Amerikáról: az amerikai kultúráról, az amerikai hatékonyságról, az amerikai dinamizmusról, az amerikai erőről stb. Mostanra azonban reményük valósággá vált, és mi minden tekintetben Amerikához igazodunk. Amerika és különösen az amerikai kultúra már nemcsak történelmi referenciáinkban és Rendszergazdáink vágyaiban van jelen, hanem bennünk magunkban is. Először is – ahogyan Julien Freund mondta – a „politikátlanság” (impolitique) modelljeként, a gazdaság és az erkölcs polaritásának alávetett „fiktív” államban, a „gazdasági kényszerek” által irányított társadalmakban.

Itt van Amerika mint politikai marketing-modell, mint politikai kultúra, mint kommunikációs utópia, és mint egyfajta kényszerkonszenzus kollektív önáltatásunk csődjében, a kalmárértékek és a látványtársadalom győzelmében. Amerika köztünk van, mint politikai semmi; köztünk van morális és humanitárius intervenCionizmusával, vagyis a beavatkozás „jogával”, amely mindenhol az ágyúnaszád-politika modernizált változatát alkalmazza az ellenszegülőkkel, a gondolati „disszidensekkel” szemben. Amerika egyet jelent a szerbek és az irakiak (irániak, szírek, észak-koreaiak, kubaiak, és ha kell, bárki és mindenki) megrendszabályozásával; a közoktatás lerobbanásával és a tévéműsorokkal agyontáplált tömegek elbutításával; a klasszikus szerzők elutasításával, ahogyan az amerikai egyetemeken dívik, a politikai korrektség és az etnikai kisebbségek kulturális értékeinek szükségszerű felértékelése nevében.

Itt van Amerika a maffiák és gazdasági lobbik hatalmával, a politikai osztály korrupciójával, a vezetők cinizmusával, az erkölcsi tekintélyek által pórázon tartott és szájkosárral elnémított állampolgárok megvetésével. Ez a hamisítatlan amerikai modell, úgy ahogyan azt a hatvanas években, a „nagy társadalom” korszakában kidolgozták. Itt van Amerika a kriminalitás robbanásszerű növekedésével, a fiatalkori bűnözéssel, a szó szerint is „drogfüggő” feketegazdasággal, az etnikai erőszakkal. Itt van szektáival, „gyorsélvező üdvöt-hetet-havat” ígérő, „régről visszamaradt portékáikkal” fertőző „bázisközösségeivel, valláshiedelmeivel, agyalágyult szubkultúráival, bolondgomba-termesztő pinceverem-tenyészeteivel” (Határ Győző). Itt van a területi szegregációval, a magánmilíciák által védett luxusgettókkal, és egyfelől a rasszizmus fokozódásával, amelyet ugyan titkolnak, mert hallgatni kell róla, másrészt a kötelező antirasszizmussal, amelyet törvényileg szankcionálnak és „médiailag” prédikálnak. Amerika benne van az ízlés romlásában, a gyorsétkezésben, a fiataloknak szánt egyendivatban. Benne van az urbánus miliő szürkeségében éppúgy, mint az agrárium „belterjességében”, még a természetvédelmi parkokban is, amelyeket a XIX. század végén Amerikában találtak ki, hogy ellensúlyozzák a modernizálandó természetet.

Amerika itt van tehát, de jelenléte mégis csak virtuális, mert az európaiakban, az európaiak kulturális tudatalattijában továbbra is erős nosztalgiák élnek a korábbi világ iránt. Efféle nosztalgia elképzelhetetlen Amerikában, mert modernnek született, és így fogalma sincs a „korábbiról”, amely az európai társadalmak számára a nietzschei értelemben vett „retroaktív energiák” forrása lehet, és törvényesítheti valami másnak a vágyát. Ezek az energiák egyelőre a társadalmi elégedetlenség jobbára anyagias és spontán megnyilvánulásaiban törnek a felszínre, de nincs kizárva, hogy hosszabb távon mélyreható és tartós kulturális átrendeződéshez vezethetnek.
Hiába van Amerika már-már brutálisan jelen a kultúrájával, létezik egy lehetséges alternatíva is vele szemben. Kontinensünk őslakóiban ugyanis él még a felriadás lehetősége, vagyis egy identitárius reconquista lehetősége, éppen azért, mert Amerika nincs itt régóta, és mert az általa képviselt és erőltetett globális egyformasággal szemben etnokulturális ellenállások szerveződnek Európában éppúgy, mint a világon mindenhol.

/Gazdag István

Szimulált demokrácia. A pluralitás paravánja mögé bújtatott totalitarizmus

A valódi demokrácia egy olyan politikai rendszer, amelyben a népé a legfőbb hatalom. Napjaink parlamentáris rendszerei azonban már régóta bebizonyították, hogy csupán a valódi demokrácia karikatúrái. Valamennyi klasszikus görög szerző számára a demokrácia fogalma magába foglalja azt, hogy a nép vezetői sorsolással legyenek kiválasztva. Amint választás van, már csak egy oligarchikus rendszerről beszélhetünk, amelyben a választottak nem képviselik a nép reprezentatív mintáját és nem egyenlők a néppel: mások a szükségleteik, más a kultúrájuk, sőt mások a céljaik is. Noha valódi demokrácia sohasem létezett a modern korban, tapasztalnunk kell, hogy ahelyett, hogy e felé az ideál felé haladnánk, nagy lépésekkel távolodunk tőle, éspedig az általános közöny közepette.

A demokrácia a nyugati civilizáció sajátossága, azt is mondhatni, hogy a legbefejezettebb politikai teljesítménye. Analógiával élve, a demokrácia ugyanaz az európai civilizáció számára, mint az intelligencia az emberiség számára. Eredetileg az európai (görög, germán, skandináv, kelta) hagyomány összetevője, miközben a keleti politikai rendszereket a despotizmus jellemzi. Hegel nyomán Karl Löwith azt vallja, hogy Európa lényege éppen „ellenázsiai” szellemében van, abban, hogy általános elve az individualitás, vagyis az egyéni lét fontossága és e fontosság elismerése. A görögségben „legyőzetett az általános mint olyan, és felszámolódott a természetbe süllyedtség” (Hegel). A demokrácia és az európai szellem közötti bensőséges kapcsolatot mi sem illusztrálja jobban, mint az a tény, hogy noha az antik Görögországból jövő fénysugár kétségtelenül nem az egyedüli, amely megvilágítja korszakunkat, nélküle azonban az európai tudat és civilizáció, amely mára jutott el (nem minőségi értelemben vett) csúcspontjához, teljességgel felfoghatatlan lenne.

A demokrácia tehát szemben áll a zsarnokság vagy oligokrácia („egy kisebbség uralma”) minden formájával, viszont egyáltalán nem áll szemben az arisztokráciával (itt: „a legjobbak uralma”), amely a görögök számára mindenekelőtt egy kormányforma volt, és Arisztotelész szerint éppen hogy kiegészítik és áthatják egymást, a látszólagos ellentétek komplementaritásának logikája szerint. A modern nyugati demokráciák valójában oligokráciák, még pontosabban plutokráciák, amelyekben a hatalomra jutást és a hatalom gyakorlását a pénz kondicionálja.

Egy korrupt és karrierista kasztba tömörült politikai osztály uralja őket, a valódi hatalmat pedig nem a nép állítólagos képviselői gyakorolják, hanem ellenőriz(het)etlen technokraták, gazdasági és pénzügyi döntéshozók, szupranacionális lobbik. A pluralitás paravánja mögött egy álcázott totalitarizmus valósul meg: a parlamentáris jobb- és baloldal valójában egy kvázi-egypártot alkot, egy hivatalos „alkotmányos ívet”, amelybe kizárólag a politikailag korrekt programok férnek bele, vagyis azok, amelyek az oligokrácia érdekében és az uralkodó ideológia szellemében születtek. „Ami napjaink polgári szellemiségét jellemzi, az teljes érdektelensége az emberi sors problémája iránt. Az embert csaknem teljesen kiküszöbölték a gazdasági értékek asztaláról: az egyedüli dolog, ami iránt még érdeklődnek, az az árképzés, a termelés, a szállítás folyamata. „Fiat productio, et pereat homo!” – határozta meg Werner Sombart máig ható érvénnyel korszakunk sajátos politikai krédóját, amelyet egy szóval „polgárizmusnak” (bourgeoisisme) neveznek.

Ez nem más, mint a kispolgárság jellegzetes mentalitása, amely átterjedt a modern társadalom egészére, függetlenül a társadalmi osztályoktól. A népi és az arisztokratikus szellemiséggel egyaránt szembenálló polgárizmus legfőbb jellemvonása az, amelyet Konrad Lorenz „halálos langyosságnak” nevezett, vagyis az érdek morálja, az azonnali jólét individualista hajszolása, az efemer divatok iránti érzékenység, a kockázatvállalás elutasítása, az önfitogtató konzumerizmus, az uralkodó ideológiához való szolgai alkalmazkodás, a politikai korrektség látszatának vágya, a hazafiasság és az etnikai öntudat teljes hiánya, kulturális sznobizmus, számító szellem, nárcisszizmus, látszathumanizmus, a pénz uralkodó szerepe az értékskálán, a szakralitás és az ideák iránti érzéketlenség stb.

A modern kispolgár a jelenlegi társadalom kulcsfigurájaként „menőnek” tűnik ugyan, de valójában elképesztő konformizmust tanúsít, és így a „demokratikus” szoft-totalitarizmus által végrehajtott intellektuális süllyedésnek egyszerre célpontja és főszereplője. „A polgár az antihős, aki a furfangot, a kereskedést, a pénzt, a simliskedést használta, és emberként lealacsonyodott, hogy polgárrá váljon” (Jean Cau). Eredetileg az ő igényeire szabták a klasszikus polgári demokráciát, amely amerikanizált formájában mára kötelező etalonná vált világszerte, és eklatáns példát szolgáltat az autentikus demokrácia plutokratikus elfajulására.

Vele szemben egészen az i. e. V. századig és a görög államig kell visszamennünk az időben, hogy felleljük a valódi demokrácia lényegét, amelynek első és legteljesebb meghatározása Periklész nevéhez fűződik. Az első peloponnészoszi háború elesettjeinek tiszteletére mondott halotti beszédében Periklész védelmébe veszi Athén intézményeit, mint amelyekért érdemes az embernek az életét is feláldoznia. Beszéde kezdetén meghatározza a demokrácia két alapelvét, amelyek szerinte a törvény előtti egyenlőség (izonómia) és a vélemény szabadsága (izegória). Minden valóban demokratikus, tehát a jogegyenlőséget és a törvényességet képviselő rendszernek ez a sine qua nonja. Periklész és kortársai számára azonban az egyének egyenlősége nem jelent társadalmi egyenlőséget, hanem „csupán” törvény előtti – vagy modern fogalommal élve: procedurális (vagyis a peres eljárásban érvényesülő) – egyenlőséget. „A (törvények) tekintetében minden athéni egyenlő… Egyenlőek az egyének közötti nézeteltérések megoldásában, egyenlőek a méltóságok betöltésében, amelyek az érdemeknek járnak, nem pedig az osztálynak”, fogalmazta meg Periklész az egyéni érdemekre építő demokrácia (meritokrácia) tételét, és az általa meghatározott kritériumok szerint a mai politikai rendszerek többé már nem demokráciák, mert bennük az egyenlősítő megszállottság (egalitarizmus) helyettesíti a procedurális egyenlőséget, a közfunkciókat pedig nem az érdem, hanem kizárólag az ideológiai konformizmushoz való hűség alapján töltik be.

A demokráciafogalom lexikális meghatározása önmagában is árulkodó az idők folyamán bekövetkező lényegi változás tekintetében. Eszerint a demokrácia 1. a régi Görögországban (olyan) politikai rendszer, amelyben az állampolgárok gyakorolták a szuverenitást és birtokolták a hatalmat; 2. (olyan) politikai rendszer, amelyben a nép megválasztja képviselőit. Jól látható tehát, hogy régen valódi, de csak az „állampolgárokra” korlátozott demokrácia volt, míg napjainkban a nép (elvileg tehát mindenki) „megválasztja képviselőit”, de már nem szuverén és nem birtokolja a hatalmat. Manapság túl sokan tévesztik össze a parlamentarizmust a demokráciával.

Kérdés, hogy a parlamentarizmus valóban létezik-e? Nem kellene-e inkább „párturalomról” (partitokrácia) beszélni? Egyesek ugyanis olyan versenyrendszerként határozzák meg a demokráciát, amelyben pártok versenyeznek a hatalomra jutásért, de ezáltal összekeverik az eszközt és a célt, amennyiben a hagyományos pártokat valójában a hatalom meghódításra szánt hadseregekként (hierarchikus, adminisztratív és kevéssé demokratikus szervezet) fogják fel.

Egyébként a parlamentáris rezsimekben mindig egy (állítólagos) elit sajátítja ki a hatalmat, amelyet úgymond a nép nevében gyakorol, „de mindenki tudja, hogy a demokratikus államforma a tőkések uralmát takarja” (Hamvas Béla). Senki sem állíthatja ugyanis, hogy a megválasztott képviselők hűen leképezik a népet, mint ahogy komoly kételyek merülnek fel a tekintetben is, hogy egyáltalán rendelkeznek-e valós hatalommal.

Akárhogy is van, világos, hogy egy oligarchikus típusú rendszerben élünk, amelyben a hatalmat kevesek birtokolják – vagy inkább bitorolják, az elbutított többség, a manipulált csőcselék nevében (ochlokrácia vagy lumpendemokrácia). A tapasztalat megerősíti Robert Michelsnek a múlt századelőn kifejtett tézisét, miszerint a politikai pártok lényegében az oligarchia vastörvényeinek engedelmeskednek (Zur Soziologie des Parteiwesens in der modernen Demokratie, 1911). Egyébként ugyancsak Michels volt az, aki már akkoriban diagnosztizálta a szociáldemokrácia mára krónikussá váló betegségét, és a szindróma meghatározására az „elcsontosodás” (verkalkung), „elboncosodás” (verbonzung), „elpolgárosodás” (verbürgerlichung) kifejezéseket használta. Látleletének érvényét a lényegében a hazai és külföldi nagytőkések (oligarchák) érdekvédelmi szervezeteként működő MSZP állapota is megerősíti.

Az oligarchia több formában is gyakorolhatja az egyeduralmat. Ezek közül az egyikhez újabban az Egyesült Államok szolgáltat iskolapéldát, és mivel a világ vezető demokráciájáról van szó és köztudottan mindig a fejétől bűzlik a hal, lefogadható, hogy rövidesen máshol is utánozni fogják. Az úgynevezett politüranniáról van szó, vagyis a választási komédia és a pozíciók családon belüli átörökítésének kombinációjáról. Arisztotelész számára a politürannia akkor valósul meg, mikor a hatalom néhány kézben koncentrálódik és átöröklődik. Az örökös oligarchák kollektív zsarnokként viselkednek (innen az elnevezés), és Arisztotelész még azt is megjegyzi, hogy „ez a rendszer az örökösödés elvét egyesíti a törvény uralmát helyettesítő bírói önkénnyel”. (E tekintetben a jelek szerint már mi is felzárkóztunk Amerikához, l. „A Cserni-szindróma”, Magyar Demokrata, 2004. október 14.) Logikus, hogy a politürannuszok küzdenek a véleménynyilvánítás szabadsága ellen, amely a valóban szabad, vagyis a médiamanipulációtól mentes választások révén veszélyeztetné hatalomátörökítési gyakorlatukat. Ezért manapság már se szeri, se száma a véleményvétséget visszaállító és a politikai konkurenciát korlátozó törvényeknek.

Demokrataként pózoló zsarnokaink manapság jóval túlmennek a vélemények egyszerű elnyomásán, és már csírájában igyekeznek elfojtani minden kritikai szellemet, hogy lehetetlenné tegyék az állampolgárok számára a valóság felismerését. E célból olyan kipróbált és jól bevált technikákat alkalmaznak, mint az oktatás lefelé történő nivellálása, a szórakoztatás útján megvalósított agymosás („a propaganda ugyanaz a demokráciában, mint az erőszak a diktatúrában”, mondta Noam Chomsky), a lélekromboló pszeudokultúrák terjesztése és a közbiztonsági helyzet romlása által kiváltott közvetett terror. Mindez a magánszférába való visszahúzódásra készteti az állampolgárt (ez az ún. cocooning). A folyamat betetőzéseként azután a magánszférát a média révén (talk- és „valóság”-showk) közszemlére, az állampolgárt pedig ugyancsak a média révén infantilizált rabszolgává teszik, aki miközben beleskelődik mások kulcslyukán, elfelejt kitekinteni a világ dolgaira, s ezáltal nemcsak a demokráciában való aktív közreműködésre válik képtelenné, hanem választott képviselői ellenőrzésére is. Ha a demokrácia elveszti de facto-jellegét, hiába hivatkozik de iure-jellegére, akkor sem lesz több, mint a demokrácia szimulálása.

Annál is inkább, mert mára a törvényhozó hatalom is alárendelt szerepbe kényszerült a végrehajtó hatalommal szemben, holott Montesquieu a Törvények szellemében (1748) éppen a hatalmi ágak szétválasztásában és egyenjogúságában jelölte meg a zsarnokság elkerülésének elengedhetetlen posztulátumát. Ahogyan azt joggal állapítja meg Friedrich von Hayek Jog, Törvénykezés és Szabadság c. monumentális művében, a politikai ellenőrzésnek és a törvénykezésnek a törvényhozói hatalomra háruló kettős funkciója megfordította a törvényhozó és végrehajtó hatalom közötti erőviszonyt, éspedig ez utóbbi javára: a törvényhozó hatalom immáron nem tesz mást, mint elismeri és legitimálja a végreható hatalom által kifundált terveket.

A törvények tehát kormányzati eszközzé váltak, ami nemcsak számuk folyamatos növekedését magyarázza, hanem a törvényszövegek krónikus instabilitását, rövidlátását és gyakran kétes szerkezeti minőségét is. A törvények immáron nem a szokással vagy a népakarattal vannak szinkronban, hanem éppen ellenkezőleg, egyre inkább az erkölcsök megváltoztatását célozzák!
Az oktatásnak kell felkészítenie a lakosságot erre a sajátos, demokráciának álcázott diktatúrára. Az olyan iskola ugyanis, amely tudatos állampolgárt képez, akadályt jelent a diktatúra útjában. Mindig lesznek persze elitiskolák a vezetőképzéshez, de a közoktatásnak a jövő önkéntes rabszolgáit kell felkészítenie várható sorsukra.

A középszerűség oktatásának főbb elemei: 1. A beszédkészség blokkolása és a nyelvművelés (retorika) elhanyagolása, mert aki rosszul fejezi ki magát, az képtelenné válik a hatásos közéleti szereplésre (l. Medgyessy). 2. A történelmi destrukció, vagyis a történelem kronológiai vonalának eltüntetése. Az egyénnek nem szabad elhelyezkednie az időben, hogy ne tervezhessen a jövőben. A történelem megszűnik létezni, az ember csupán az örökös jelenben él. 3. A filozófiai, politikai és gazdasági információ, ha egyáltalán még létezik, pusztán irányított lehet, egy manicheista világképhez igazodva. Egyik oldalon van a Jó, másikon a Rossz, ez utóbbit a „fasizmus” testesíti meg, és egy fasisztával ugyebár nincs helye vitának. 4. A logika oktatása elkerülendő, mert óhatatlanul is a kritikus gondolkodás kibontakozásához és szellemi disszidenciához vezet. Az emlékezés egyesek privilégiumává, mások kötelességévé vált, de ez utóbbiak csak arra emlékezhetnek, amire az előbbiek emlékeztetik őket. 5. A „siker iskolájának” lehetővé kell tennie, hogy minél többen szerezzenek diplomát. Az iskola tehát többé már nem a legjobbak kiválasztása intelligenciájuk, tehetségük és erőfeszítéseik függvényében. A szelekció olyasféle kritériumok alapján történik, mint nepotizmus, társadalmi státusz, rendszerhűség, gondolati szervilizmus. 6. A szibaritaképzés általánossá tétele érdekében a kitartás, az önfegyelem és az elvhűség mint „reakciós” és antipragmatista értékek száműzendők, hiszen az elpuhult tömegember jobban irányítható, mint a jellemszilárd egyéniség.

„A tudományos ismeret nem objektív; akárcsak a civilizáció, egy összeesküvés. Számos tényt elvetnek, mert zavarnák az uralkodó nézeteket. Egy inkvizíciós rendszerben élünk, amelyben a leggyakrabban alkalmazott fegyver a nonkonform valóság ellen a nevetéssel kísért megvetés” (Pauwels/Bergier: Le matin des magiciens, Gallimard, Párizs 1960). Napjainkban az információt „destrukturált”, felszínes módon tálalják, ráadásul olyan ütemben, amely megakadályoz minden reflexiót, mindenekelőtt pedig elfogult és kifejezetten ideologikus szempontból. Az audiovizuális médiában nagyon ritkán találni pertinens információt, az írott sajtóban ugyan valamivel jobb a helyzet, de az „igazság” ott is feltárás és dekódolás eredményeként bukkan a felszínre, mert az újságírók sokkal inkább aktivisták, mintsem professzionalisták. „Még egy évszázad zsurnalizmus, és minden szó hamissá válik” profetizálta egykor Nietzsche, és ebben sem tudott tévedni. Az utóbbi napok eseményei is azt bizonyítják, hogy a zsurnaliszta mára betöltötte gyászos szerepét mint a konformizmus apologétája, a demokratúra samesza, a rendszer szikofantája, a szabadgondolkodás sírásója, a gyávaság szinonimája. A jövő tehát kétségkívül a csontosjánosoké.

/Gazdag István

Dollár vs. euró: váltósúlyban?

Úgy látszik, a világ még mindig nem akar tudomást venni arról az immár szinte kivédhetetlen fenyegetésről, amelyet a dollár és az amerikai államadósság időzített bombája jelent a globális stabilitásra nézve. Pedig ez a válság, amelynek a súlyosságát igyekeznek elbagatellizálni, valójában az erdő, amelyet az európai fa már nem képes tovább eltakarni. A zöld hasú valuta összeomlása elkerülhetetlennek látszik, és a jelenlegi legfőbb globális kockázati tényező éppen az amerikai szuverén adósság helyzete.

A Föld (jelenleg még) legnagyobb gazdasága már csak egy óriási szemfényvesztés, hiszen ahhoz, hogy egy dollárnyi értéket hozzon létre, 6 dollár adósságra van szüksége. Szemben a 14 ezer milliárd dolláros(ra sminkelt) éves GDP-jével, az Egyesült Államok teljes adósságállománya meghaladja az 50 ezer milliárdot, amely a kormánynak, a vállalkozásoknak és a háztartásoknak évi 4000 milliárdos kamatterhet jelent, és az olló folyamatosan és megállíthatatlanul tovább nyílik az adósság és a GDP között. Mára az USA technikailag csődbe jutott, és az amerikai kormány semmiképpen sem lesz képes teljesíteni társadalom- és egészségbiztosítási kötelezettségeit, ahogyan a külső adósságát sem garantálhatja a jelenlegi értéken.

Már csak idő kérdése, és minden bizonnyal tanúi lehetünk annak, hogy a dolláradósság gigantikus buborékja kidurran. A világméretű „valutaháború” kezdete és az európai szuverén adósságválság csupán az igazi krízis, az amerikai szuverén adósságválság előjeleinek tekinthető. Rövidesen véget ér a dollár korszaka, a válság kirobbanása ugyanis legfeljebb a 2012-es amerikai választásokig odázható el. Legkevesebb, hogy az amerikai valuta el fogja veszíteni kivételezett státuszát, de az amerikai gazdaság nyilván nem ússza meg ennyivel.

Egyébként az amerikai hivatalos számok már most sem igazolják a legjobb osztályzatú (AAA) adósság-besorolást, különösen annak fényében, hogy a szakmai berkekben csaknem egyöntetűnek számító vélekedés szerint az amerikai statisztikák (GDP, infláció, munkanélküliségi ráta) eleve hamisak és manipuláltak. Így az amerikai bruttó hazai termék ténylegesen legalább 30 százalékkal marad el a nyilvánosságra hozott adattól, egyszerűen azért, mert 2007 és 2009 között az amerikai államadósság több mint 4000 milliárd dollárral nőtt, és ez az összeg lényegében a GDP-n tátongó lyuk „betömésére” szolgált.

Ugyanakkor az infláció-számítás erősen alulértékeli a pénzromlást, ha tudjuk, hogy a számítási módszert 1980 után nagymértékben módosították, majd 1990 után ismét. Az 1980-as számítási módszer szerint az Egyesült Államok teljes inflációja 2010 végén 8,5 százalék volt, szemben a hivatalos 1,14 százalékkal. Jelentősen alábecsülik a munkanélküliségi szintjét is, amely tavaly decemberben valójában 22,4 százalék volt, alig maradva el a nagy gazdasági világválság időszakában mért 25%-os szinttől.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az amerikai fizetőképesség fenntartása lényegében az euró diszkreditálásától függ, mert csak az európai közös valutába vetett bizalom megingatása tenné lehetővé az Egyesült Államok számára, hogy az utóbbi időszak tendenciájával szemben könnyebben találjon balekot, akarom mondani vevőt az eszeveszett költekezéseit (mindenekelőtt a „fenn az ernyő, nincsen kas” életvitelét és kolosszális méretű katonai kiadásait) fedező kincstárjegyeire. Ha ugyanis sok lelkes vásárlóra akad – nem úgy mint mostanában, amikor az USA jobbára a saját központi bankjával vásároltatja fel az új kibocsátású T-Bondjait -, akkor az adósság iránti megnövekedett kereset miatt alacsony lesz a kamatszintjük. Az európai adósság ellen 2009 végén indított spekulációs háború ezért teremtett nem remélt piacot az amerikai adósság számára. Így lett az euró válságának legfőbb haszonélvezője az USA, miután a fizetőképességét komoly veszély fenyegette 2008-ban, amikor az euró árfolyama elérte az 1,6 dolláros szintet.

2010 elején azután az euró közvetlen támadás céltáblájává vált, és a létezésének első napjától záporozó verbális támadásoktól eltérően ez alkalommal egy spekulatív támadásról volt szó. Az eurózóna egyes periférikus országainak a sérülékenysége ugyanis nem kerülte el az angolszász spekulációs befektetési alapok (hedge fund) figyelmét.

Ezek egyes kulcsszereplői egy 2010. február 8-án New York-ban megrendezett banketten úgy döntöttek, hogy koncentrált módon az euró esésére és az európai adósság romlására fognak spekulálni. Arra alapozva, hogy a görög válság dominó-hatása komoly csapást fog mérni az euró pozíciójára, ennek érdekében 2010 februárja után óriási tőkekoncentrációt hoztak mozgásba, amely arra késztette az intézményi és magánbefektetőket, hogy ők is kövessék a trendet.

Márpedig a spekulatív támadások az önbeteljesítő jóslatok hatásával jártak. Azzal, hogy tömegesen árulták a görög adósságot, a hedge fundok kiprovokálták az Athén által fizetendő kamatszint megugrását és hitelminősítésének a leromlását, majd a befektetők masszív menekülését, ami a csőd szélére sodorta a dél-európai országot. Alig kapta meg azonban 2010 május első hétvégéjén a 110 milliárd eurós mentőcsomagot, a következő napoktól valóságos „spekulációs cunami” borította el az EU nyugati periférikus országait. Írország, Portugália és Spanyolország hetekig tartó spekulációs hangulatkeltés céltáblájává vált.

Ezek a stratégiák meghamisították a nemzetközi szuverén kötvények értékelését, így az európai krízis alaposan fellendítette a „menedékértéknek” tekintett amerikai kincstárjegyek keresletét. Az euróövezet országainak szuverén adóssága elleni spekulatív támadások tehát folytatódni, sőt fokozódni fognak a következő hónapokban, mert az amerikai gazdaság gyakorlatilag „bekómált”. Az igazi kérdés az, hogy vajon milyen formát fog magára ölteni a dollár háborúja az euró ellen, pontosabban szólva meddig képes elmenni az Egyesült Államok az Európai Unió elleni destabilizáló manővereiben.
Illúzióink azonban ne legyenek: a Gonosz új birodalma mindenre képes, hogy meghosszabbítsa az agóniáját. A történelem fintora vagy a sors tréfája, hogy elődjéhez hasonlóan, akit anyagilag és erkölcsileg végeredményben az afganisztáni katonai kaland tett taccsra, valószínűleg neki is ugyanebbe fog beletörni a foga. Ez esetben az afgánoké lesz az elévülhetetlen történelmi érdem, hogy néhány évtizeden belül, akarva-akaratlanul, két globális satrapától szabadították meg a világot. Insallah.

/Gazdag István

AZ ELLENÁLLÁS ALTERNATÍVÁJA

Orwell abszurdnak szánt jóslata napjainkra elvesztette abszurditását, és megvalósulni látszik a társadalom totális agykontrollja: immár tilos tiltani. Ne dohányozzunk: tüdőrák. Ne igyunk: májzsugor. Ne paráználkodjunk: AIDS. Ne együnk: génmódosított élelmiszerek. Ne mozduljunk ki otthonról: terrorista merényletek. Ne beszéljünk a zsidókról: elítélnek antiszemitizmusért. Ne karikírozzuk Mohamedet: elvágják a torkunkat. Ne cikizzük a buzikat: kiközösítenek a „jobb társaságból”. Ne mondjunk igazat a cigányokról: rasszistának bélyegeznek.

Lassan visszajutunk a Szent Inkvizíció korszakába, amikor mindenről lehetett beszélni – feltéve, hogy nem beszéltek semmiről. Többé már nincs szükség cenzorokra, az ollók közvetlenül a fejekben működnek. A globalizáció és az Európai Unió valójában azokat a nemzeti politikusokat is béna kacsává degradálta, akik úgy tesznek, mintha szorosan kézben tartanák a kormányrudat. Ötven évnyi kitartó konformizmus és opportunizmus árán az európai vezetők sikeresen hibernálták Európát.

Az Egyesült Nemzetek Szövetségét azért hozták létre, hogy megakadályozza a diktátorokat szomszédjaik lerohanásában. Legalábbis elvileg. Nem sokkal a születése után ugyanis megszavazta Palesztina felosztását a megszálló cionisták és az évezredek óta őshonos palesztinok között, azóta pedig nemcsak tétlenül, hanem tevőlegesen asszisztál a régióban zajló etnikai tisztogatáshoz és népének kisemmizéséhez. Aktívan részt vett Irak blokádjában is, amely valaha a Közel-Kelet legfejlettebb, szekuláris állama volt, mára viszont a teljes szétesés állapotába juttatta a vallási viszály. Ugyanez áll a NATO-ra is, amelynek a védőszárnyai alatt Afganisztán vált a világ egyik legnagyobb drogtermelőjévé. Ott állítják elő az Európának szánt heroin többségét.

De félresiklott az európai építkezés folyamata is. Az 1957-es római szerződés erőssé tehette volna Európát, és főleg függetleníthette volna a manhattani bankszterektől és tőzsdecápáktól, akik az 1929-es világgazdasági válságot okozták. Az Egyesült Államok „trójai falovaként” működő Egyesült Királyság belépését követő későbbi paktumok azonban a Wall Street-et és a Cityt uraló nemzetközi spekulánsok szabad vadászterületévé tették az európai országokat. Az „értékek megfordításának” általános jelensége az európai kormányokat is sújtja.

Évezredekbe telt, mire az európai civilizáció felépült, de fél évszázad is elég lesz a lerombolásához. Kormányzóink kiszolgáltatják az európai hadseregeket USraelnek, amely két évtized alatt a világ leggyűlöltebb terrorista államává vált, és az európai országok is osztozni fognak a sorsában, mivel képtelenek lesznek megvédeni magukat e kontraproduktív szövetség előrelátható következményeitől. Ma nagyon könnyű megbénítani bármelyik országot egy terrorista merénylettel. Ha a USraeli titkosszolgálatok akarják, bármilyen tömegpusztító fegyvert behozhatnak bármelyik európai fővárosba, sőt egyszerre mindegyikbe, és utána az elkövetők kilétét is kedvükre sminkelhetik a vazallusmédia jóvoltából, ahogyan 9/11 esetében is tették.

Ideje lenne már felismerni az európai vezetőknek, hogy – amint azt Jean Baudrillard írja – „az Egyesült Államok egy olyan társadalmat képvisel, amely elviselhetetlennek ítélhető együgyűséggel arra az eszmére épül, hogy ő mindannak a megvalósulása, amiről a többiek álmodtak”. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy az USA által a nemzetközi porondon begyűjtött minden kudarc annak az elképzelésére irányuló teljes képtelenségéből ered, hogy más népek tőle eltérően gondolkodhatnak. 1989 márciusában az American Health magazin imigyen definiálta az aktuális „amerikai álom” mibenlétét: „Be loved, think positive, eat light, stay fit, enrich your mind … and save the world.” Ehhez képest két évtizeddel később Amerika általános közutálatnak örvend világszerte, legalább annyira, mint a vietnami háború idején, miközben a fejlett államok között élenjár a különböző lelki defektusok elterjedtsége, a kóros elhízottság és vele összefüggésben a szív- és érrendszeri betegségek, valamint az írástudatlanság aránya tekintetében, olyannyira, hogy nemhogy a világot, de hovatovább már saját magát sem képes megmenteni. Sokkal inkább tőle kellene megmenteni a világot.

Igaza van Alain de Benoist-nak, amikor azt írja, hogy „egyetlen ország sincs, amelynek a nemzeti mentalitásán ilyen mély nyomot hagyna egy hisztérikus komponens. Amerika a nagy kollektív pszichózisok országa, ahol elájulnak a mozikban a rémfilmek vetítésekor, és ahol a popsztárok halála valóságos öngyilkossági járványokat gerjeszt; ahol rendszeresen eszelősök szabadulnak ki, tömegmészárlásokat rendezve a szupermarketekben és az iskolákban; ahol prédikátorok jelennek meg a televízióban, hogy sírva meggyónják bűneiket és dollármilliókat kunyeráljanak a nézőktől; ahol bárki egyházat alapíthat és levelezés útján végezhet ’vallásgyakorlást’; ahol nem ritka, hogy feltüntetik a jövedelmet a névjegykártyán; ahol ’bibliai maratonokat’ rendeznek, amelyek abból állnak, hogy ájulásig kántálják a Szentírást…” Hollywood minden erőfeszítése dacára ez a neuraszténiás monstrum valóban követendő példa lehet Európa számára?

Az európai mezőgazdászoknak, munkásoknak, funkcionáriusoknak, orvosoknak, tanároknak, kutatóknak, bankároknak és végül, de nem utolsó sorban az európai kormányoknak meg persze a brüsszeli Bizottságnak elsősorban az európaiakért kellene dolgozniuk, ahogyan a kínaiak is elsősorban Kínáért és önmagukért dolgoznak, nem pedig az amerikai spekulatív alapokért, amelyek kezdésképpen éppen most teszik tönkre a saját országukat. És hogy mit tehetnek a Nietzsche által vizionált „jó európaiak”? Talán nem sokat, de a semminél mindenképpen többet. Annyi bizonyos, hogy ha az országok életét jelenleg uraló rendszer-kompatibilis váltópártoknak szavaznak bizalmat, ezzel rosszabbat tesznek, mintha nem tennének semmit, mert így aktív részeseivé válnak nemzeteik lerombolásának. Egyetlen alternatíva a nemzeti ellenállás lehet. Azokat kell tehát támogatniuk, akik így vagy úgy, de ellenállnak az Európa múltját megtagadó, jelenét megrontó és jövőjét fenyegető atlantista-cionista gőzhengernek. Sapienti sat.

/Gazdag István

EZT HALLGATJÁK EL AZ ENERGIA ELŐÁLLÍTÁSRÓL

AZ ATOMERŐMŰVEKRŐL

Tudjuk-e, hogy az atomerőműnek kisebb a károsanyag kibocsátása, mint a hagyományos erőműveknek? Tudjuk-e, hogy a szénerőművek több radioaktív anyagot bocsátanak ki, mint az atomerőművek? Tudjuk-e, hogy egy átlagos atomerőmű egy éves elhasznált fűtőelem mennyisége “elférne egy londoni taxiban”? Tudjuk-e, hogy egy európai háztartás egész éves energiaigényét egy aszpirin méretű atomerőművi fűtőelemmel biztosítani lehet?

AZ ALTERNATÍV ERŐMŰVEKRŐL

Tudjuk-e, hogy szélerőművel 30 Ft-ért lehet előállítani áramot, míg vízenergiával 2-3 Ft-ért? Tudjuk-e, hogy Magyarországon meg kellene építeni három vízlépcsőt tisztán ökológiai okokból, és az ennek megakadályozására létrejött mozgalom közönséges felforgatás és szándékos károkozás volt? Pont olyan károkozás, ahogy a németeket megvezették és a média segítségével belehajszolták a méregdrága zöldenergia-forradalomba?

A FOSSZILIS ENERGIA VESZÉLYTELENSÉGÉRŐL

Tudtuk-e, hogy a CO2 hőmérsékletre gyakorolt hatása csak egy mítosz, mert a modellek értelmében nem fél fokot kellett volna a hőmérsékletnek nőni az elmúlt 40 évben, hanem 6 fokot? Tudjuk-e, hogy NEM a CO2 kibocsátás miatt nő a hőmérséklet, hanem a hőmérséklet emelkedése MIATT szabadul fel a kötött CO2? Tudjuk-e, hogy a CO2 elleni harc semmilyen eredménnyel nem járhat, mert hatásában jelentéktelen? Tudjuk-e, hogy a klímatudósok CSALNAK a hőmérsékleti adatok statisztikába rendezésében, mert elhallgatják, hogy az elmúlt 8.000 évben két minimum volt, az 1650-es és az 1870-es évi? Tudjuk-e, hogy az elmúlt 8.000 évben 4.000 évig 2,5 fokkal magasabb hőmérséklet uralkodott, mint most? Tudjuk-e, hogy a Nap teljesítményének rendszeresnek mondható ingadozása sokkal inkább párhuzamba állítható a földi hőmérséklet váltakozásaival? Tudjuk-e, hogy a váltakozó égövön CSAK FOSSZILIS energiával fűthetünk, mert ekkora energiák megújulókkal a közeljövőben nem állhatnak a rendelkezésünkre? Tudjuk-e, hogy a bérklímatudósok és politikusok a fűtéssel kapcsolatban soha semmilyen állítást nem tesznek? Tudjuk-e, hogy Magyarország 200 évre elegendő szén/lignit forrásokkal rendelkezik, amit a globális szélhámosság miatt nem termelhetünk ki az energia előállításához?

H. B.

A kormány mindent megtesz a 1507-es génmódosított kukorica termesztése ellen

A kormány ezúttal is minden szükséges intézkedést meg fog tenni annak érdekében, hogy senki ne termessze a Pioneer 1507 nevű génmódosított (GMO) kukoricát Magyarországon – közölte a Vidékfejlesztési Minisztérium (VM) hétfőn az MTI megkeresésére.
Ezzel az intézkedéssel megőrizhető a magyar mezőgazdaság GMO-mentessége és megóvhatók az ország egyedülállóan gazdag természeti értékei – fűzi hozzá a közlemény. Jelzi: a 1507-es génmódosított kukorica fajtatulajdonosa, a Pioneer Hi-Bred 2001-ben nyújtotta be kérelmét az unióhoz, hogy terméke az egész Európai Unió területére kiterjedő termesztési engedélyt kapjon.
Az Európai Bizottság korábban nyilvánosságra hozott jogértelmezése szerint már nincs módja visszavonni javaslatát a Pioneer 1507 nevű génmódosított (GMO) kukorica termesztésének engedélyezésére: miután a tanácsban nem sikerült minősített többséggel leszavazni a kérelmet, kénytelen lesz kiadni a termesztési engedélyt. Ezt múlt szerdán Roger Waite, a brüsszeli testület agrárkérdésekért felelős szóvivője közölte.

A tanács hivatalosan nem foglalt állást sem a javaslat ellen, sem mellette. A kérelem kiadásának megakadályozásához viszont egyértelmű, minősített többségű “nem” kellett volna. Ám ezt a szavazati súlyokat tekintve annak dacára sem sikerült, hogy négy tartózkodás mellett 19 ország ellenezte és csak öt támogatta a javaslatot.
A VM tájékoztatása emlékeztet: az uniós engedélyezési rendszer szabályainak megfelelően az EU tudományos tanácsadó testülete, az EFSA hat esetben vizsgálta meg a kérelmet és a benne foglalt tudományos indokokat. Állásfoglalásában az EFSA elismerte, hogy a 1507-es GMO-kukorica által a virágporban termelt méreganyagnak káros hatása van egyes élőlényekre, valamint azt is, hogy a Pioneer Hi-Bred nem végzett megfelelő tudományos vizsgálatokat arra vonatkozóan, milyen hatással lehet a GMO-kukorica egyes élő szervezetekre.

A Pioneer Hi-Bred beperelte az Európai Bizottságot azért, mert nem tartotta be az eljárási határidőt az engedélyezési eljárásban. Az Európai Unió Törvényszéke 2013. szeptember 26-án elmarasztalta a bizottságot azért, mert az a 2009. évi szavazást követően elmulasztotta a tanácshoz benyújtani javaslatát.
Az ügyben a tanács nem foglalt állást. Az eljárási szabályok értelmében tehát ezúttal is az Európai Bizottság hoz döntést a 1507-es GMO-kukoricára vonatkozó kérelem ügyében, ami minden bizonnyal engedélyező határozat lesz. Magyarország már 2009-ben is ellenezte a javaslatot.

A kormány álláspontja az, hogy a jelenlegi helyzet tarthatatlan. Egyrészt elfogadhatatlan, hogy úgy kapjon engedélyt egy GMO-kukorica az EU-ban, hogy tudományosan bizonyított, hogy káros hatásai vannak. Szélesebb politikai kontextusban tekintve sem mehet az engedélyezés egyértelműen szembe a tagállamok többségének akaratával, nem sértheti azok szuverenitását és nem lehet ellentétes a szubszidiaritás elvével sem – állapítja meg a VM közleménye.
“Ahelyett, hogy helyet adnánk a GMO-növények térnyerésének az Európai Unióban, a jövőben is minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy szigorítsuk az uniós szintű engedélyezési eljárást; hogy a már kimutatott káros hatásokat ne lehessen figyelmen kívül hagyni; hogy a tagállamok igenis kifejthessék véleményünket egy ilyen mind politikailag, mind gazdaságilag is érzékeny kérdésben; és végül, hogy a tagállamok maguk dönthessék el, hogy saját országuk területén akarnak-e GMO-kat termeszteni vagy sem” – olvasható a VM összegzésében.

A közlemény emlékeztet: Magyarország 2013 decemberében megnyerte azt a pert, amit 2010-ben az Európai Bizottság ellen indított az Amflora génmódosított burgonya engedélyezése kapcsán. Ennek eredményeként az Európai Bíróság megsemmisítette a génmódosított burgonya engedélyezéséről szóló határozatokat.
Az ítéletből erőt merítve, a kormány ezúttal is minden szükséges intézkedést meg fog tenni annak érdekében, hogy Magyarország megőrizhesse a mezőgazdaság GMO-mentességét – áll a közleményben. (MTI)

A 98%!

Társadalmi közösségek oldala

Category Archives: AGITPROP

Samu bácsi leggonoszabb birodalma

A kereszténységtől a liberalizmusig – egyenes út a dekadenciába

Gazdasági totalitarizmus, avagy a jólét langyos diktatúrája

Jahve kontra Manitou. Az ősöket legyilkolták, az utódokat bekasztlizzák

A Kulturkampf tétjei. Álmainkban Amerika visszainteget?

Szimulált demokrácia. A pluralitás paravánja mögé bújtatott totalitarizmus

Dollár vs. euró: váltósúlyban?

AZ ELLENÁLLÁS ALTERNATÍVÁJA

EZT HALLGATJÁK EL AZ ENERGIA ELŐÁLLÍTÁSRÓL

A kormány mindent megtesz a 1507-es génmódosított kukorica termesztése ellen

Wall Street: pénzügyi központ vagy bűnügyi helyszín?

A pedofil ökumené – „szent” emberek szentségtelen (test)helyzetben