Nagyfokú naivitás lenne azt képzelni, hogy az egyházi pedofília jelensége csupán a cölibátusra kényszerített, és így a normális szexualitásban intézményesen gátolt katolikus papságot fertőzte meg. Távolról sem ez a helyzet. Protestáns lelkészeket, anglikán prédikátorokat és zsidó rabbikat is egyre gyakrabban kapnak rajta letolt gatyával kisfiúk vagy kislányok társaságában, és a muszlim imámok sem vetik meg a friss kakashúst, éppen ellenkezőleg. A jelek szerint pedofil vonalon már megvalósult a monoteista ökumené. Hallelúja?

2008 tavaszán a több tízezres hívőtáborával az Egyesült Államok egyik vezető megaegyházának számító Prestonwood Baptista Egyház (Texas, Plano) lelkipásztoráról, Joe Barronról derült ki, hogy az interneten keresztül szexuális ajánlatokkal zaklatott egy 13 éves kislányt, és amikor letartóztatták, éppen hozzá igyekezett, autójában egy minden igényt kielégítő kondomkollekcióval és egy web-kamerával. Az előző év őszén Roberto Edgar Lopez atyát, az Egyesült Metodista Egyház (Missouri) lelkészét 14 éves börtönre ítélték fajtalankodás és nemi erőszak vádjával, amelyet egy az egyházához tartozó 15 éves lány sérelmére követett el, akinek szülei a lányuk és a tiszteletlen tiszteletes közötti e-mail-váltásból értesültek a történtekről.

Ugyancsak 2007-ben 37 éves börtönbüntetést szabtak ki a sintoni Első Baptista Egyház (Texas) 65 éves ifjúsági lelkészére, miután Stephen Livingston beismerte, hogy a vasárnapi iskolai oktatáson szexuálisan molesztált egy hatéves kislányt, és rajta kívül egyházi eseményeken egy 4 és egy 12 éves gyereket is zaklatott. 2007 augusztusában 13 éves börtönbüntetésre ítélték a 26 éves Brian Goodricht, aki a North Raleigh-i Gondviselés Baptista Egyház keretében Biblia-tanulmányozó csoportot szervezett 13-14 éves fiúkból, és – talán a Szentírás szellemétől ihletetten (?) – közülük hatot fajtalankodásra kényszerített. 2007 decemberében a Grand Valley Független Baptista Egyház (Missouri) lelkipásztora, Robert Lambert került a vádlottak padjára nyolcrendbeli fajtalankodás, szexuális abúzus és molesztálás miatt. 2008 márciusában a Cornerstone Közösségi Kápolnához (Georgia) tartozó Derek Gillett lelkészt tartóztatták le két gyermek sérelmére elkövetett szodómia és minősített gyermekmolesztálás vádjával. Ugyancsak márciusban az Új Élet Baptista Egyház (Missouri) 44 éves lelkipásztorát, Joseph Congert fajtalankodással vádolták meg, amelyet öt évvel korábban követett el két tizenéves fiú sérelmére.

Az ötmillió hívet számláló Amerikai Evangelikál Lutheránus Egyház peren kívüli egyezség keretében 40 millió dolláros kártérítésben állapodott meg volt lelkipásztoruk, Gerald Patrick Thomas 14 áldozatával, akiket 1997 és 2001 között megrontott (Associated Press, 2004. április 8.). Hasonló vádakat a Déli Baptista Konvenció, az USA legnagyobb protestáns felekezete ellen is megfogalmaztak. Dee Ann Miller, az áldozatok képviselője és egy témába vágó könyv szerzője elmondta, hogy 30 szövetségi államból érkeztek hozzá panaszok, amelyek felerészben kiskorúakat érintettek. A Journal of Pastoral Care által 1993-ban végzett felmérésből az is kiderült, hogy a megkérdezett déli baptista lelkészek 14 százaléka bevallotta, hogy illetlen szexuális magatartást tanúsított, a 70 százalékuk pedig ismert olyan kollégát, aki ugyanígy tett.

Érdekes módon a fővonalas (tehát liberálisabb) protestáns felekezetek korábban és határozottabban lépnek fel az egyháziak szexuális visszaéléseivel szemben, mint a fundamentalista egyházak, állítja Gary Schoener minneapolisi pszichoterapeuta, aki az elmúlt évtizedben több mint 2000 olyan esettel találkozott, amikor egyháziak követtek el szexuális visszaélést. Az amerikai biztosító társaságok szerint évente több mint 260 esetben fordulnak hozzájuk protestáns egyházak a papjaik által 18 éven aluli fiatalok sérelmére elkövetett szexuális visszaélések ügyében (Associated Press, 2007. június 15.). És ezek csupán a legutóbbi időszakban, az Egyesült Államokban napvilágra került esetek – a jéghegy csúcsa.

Ugyanilyenek mindenhol előfordulnak a világon. Angliában például 2006 júniusában életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték a hythe-i Egyesült Református Egyház 44 éves, nős és négy gyermekes lelkészét. Simon Thomas 35 vádpontban állt a bíróság elé, köztük egy 11 éves fiú kétrendbeli megerőszakolásáért, és kilenc, 11 és 15 év közötti fiúval szemben tanúsított illetlen szexuális magatartásért, akikkel interneten keresztül lépett kapcsolatba (The Daily Mail, 2006. július 28.).

2004 nyarán az egész ausztrál közvéleményt sokkolta egy vizsgálati jelentés konklúziója, miszerint az utóbbi fél évszázadban több száz tizenéves gyereket erőszakoltak meg a dél-ausztráliai anglikán egyházhoz kapcsolódó személyek, többnyire gyermektáborokban, árvaházakban és kirándulásokon. Mindez azt követően került a nyilvánosságra, hogy az előző évben lemondásra kényszerült az angol királynő ausztráliai főkormányzója, Peter Hollingworth is, aki Brisbane korábbi püspökeként a tudomására jutott gyanús ügyeket kivizsgálás helyett inkább eltussolta.
Ami a zsidó egyházfik gyermekmolesztáló ténykedését illeti, nem lehet azt mondani, hogy a „közösség” nem veszi elég komolyan a problémát.

Olyannyira, hogy még egy speciális „rabbi-figyelőt” (Rabbi Watch) is működtetnek az interneten — http://thisiszionism.blogspot.com/2008/10/rabbi-watch-list.html —, amelynek segítségével az érdeklődők a választék bőségével küszködve válogathatnak a különböző szexuális visszaélésekbe keveredett rabbik, kántorok és egyéb „szent” emberek szaftosabbnál szaftosabb sztorijaiból. „Minthogy olyan kevés zsidó van a világon, egyetlen bűnös rabbi kétszáz pedofil pappal van arányban…”, figyelmeztet Morris Gonemsky rabbi a Rabbi Watch-nak nyilatkozva. Az amerikai katolikus papok által molesztáltak érdekvédelmi szervezetéhez (SNAP) hasonlóan nyilván a közüdv szolgálata vezérli a baltimore-i székhelyű Szexuális Támadás és Visszaélés elleni Zsidó Koalíciót (JCASA) is, amikor honlapján kipellengérezi – esetenként a fényképeiket is bemutatva – Jahve szexuális devianciákkal küszködő szolgálóit. Egyes túlbuzgó és a zsidó vallási hagyományok iránt botrányos tiszteletlenséget tanúsító “antiszemiták” egyenesen odáig mennek, hogy a rabbik (pontosabban a mohelek) által már vagy ötezer éve művelt “mecica b’pe” (kb. orális leszívás) szokását is egyfajta homoerotikus aktusnak igyekeznek beállítani. (A gyöngébbek kedvéért: az újszülöttek körülmetélése alkalmával a zsidó vallási rituálé részét képezi, hogy a fityma levágásakor keletkezett vérzést a szájával állítja el a szakember – ez tehát a mecica b’pe.)

Feltűnő ugyanakkor, hogy a nemi visszaélésekben bűnösnek talált zsidó egyházfik általában mintha enyhébb büntetéssel megúsznák, mint goj céhtársaik, és elég ritkán kell börtönbe vonulniuk, de hát ez valahol érthető is, elvégre mégiscsak ők az Úr kedvencei, vagy ahogyan a keresztények igen empatikusan hangoztatják: tőlük ered az üdvösség. Ennyi kedvezmény tehát mindenképpen jár nekik a Mindenhatótól, mert isten mentsen meg bennünket attól a szentségtörő gondolattól, hogy netán a világi igazságszolgáltatás lenne részrehajlóbb az irányukban, ami ugyebár nem egyéb, mint lejáratott antiszemita klisé. Mindenesetre valami hasonlót állít Charlotte Rolnick Schwab Jew York-i (zsidó) pszichoterapeuta, egy a rabbik által elkövetett szexuális abúzusokkal foglalkozó könyv (Sex, Lies, and Rabbis: Breaking a Sacred Trust) szerzője is, aki szerint az ilyen eseteket még most is rutinszerűen fedezni próbálja a rabbinátus.

Egy floridai rabbi esetében például, aki az interneten keresztül keresett fiúkat nemi vágyai kiéléséhez, a hitközségi támogatás „meggyőzte” a bírót arról, hogy a kiszabható 60 év helyett mindössze 6 évi börtönre ítélje (Los Angeles Times, 2003. március 25.).
De mint tudjuk, minden szónál ékesebben beszélnek a tettek, ízelítőként következzék tehát néhány olyan gyermekmolesztálási eset, amelyekben rabbik és más zsidó egyházfik játszották a „cukros bácsi” szerepét. 1995-ben Izrael Grünwaldot, a „pupákok” néven ismert, brooklyni székhelyű magyar haszid szekta fejét és segédjét, Jehuda Friedlandert azzal vádolták meg, hogy egy Ausztráliából Los Angelesbe tartó repülőgép fedélzetén molesztáltak egy 15 éves lányt. A vádat végül elejtették, miután Grünwald hajlandó volt bevállalni 500 óra közmunkát és szexuális tanácsadásnak vetette alá magát.

A tanulmányait kiváló minősítéssel abszolváló, M.D. és Ph.D. tudományos fokozatokkal dicsekedő, Duke Egyetemen tanító (Alan J.) Shneur Horowitzot 10-20 éves börtönre ítélték egy kilencéves pszichiátriai páciensének a megerőszakolása miatt, és a gyanú szerint az elmúlt két évtizedben gyermekek egész sorát rontotta meg Kaliforniától New Yorkon át Izraelig. Jerrold Martin Levyre hat éves börtönbüntetést szabott ki a bíróság interneten keresztül történő szexuális zaklatás és gyermekpornográfia miatt, miután az amerikai kormány által indított ún. Candyman-művelet során sikerült elfogni. Az időközben Izraelbe szökött Avrohom Mondrowitz, az ultraortodox Gur haszid szekta prominens tagja ellen 11-16 éves fiúk sérelmére elkövetett többrendbeli fajtalankodás miatt emeltek vádat, amelyeket egy engedély nélkül működő New York-i magánklinikán követett el a ’80-as években. Melvin Teitelbaum két kisfiút molesztált szexuálisan, ráadásul az egyikük anyját is meg akarta erőszakolni.

Jakov Weiner a New York-i Mogen Avraham ifjúsági táborban molesztált egy fiút. A brooklyni Jerry Braunert 2002-ben 11 éves próbaidőre bocsátották egy 15 éves fiú sérelmére elkövetett szexuális visszaélés miatt (végül 2006-ban azért tartóztatták le, mert jegyzőként fellépve eltulajdonította egy rákbeteg nő félmillió dollárját). Az ugyancsak brooklyni Lewis Brennert eredetileg 14 rendbeli fajtalankodás, szexuális abúzus és gyermekek veszélyeztetése miatt öt évre próbára bocsátották, miután az enyhe büntetés reményében a vádak egyikében bűnösnek vallotta magát. Az izraeli Be’er Sevában ténykedő Aser Dahan ellen egy 17 éves lány megerőszakolásának vádjával indítottak eljárást, akinek a fifikás rabbi azt ígérte, „hogy megváltja őt a bűntől és az ördögi hajlamoktól”. A portsmouthi (Anglia) Antony Dee-t két kisfiú és egy kislány sérelmére elkövetett szexuális abúzusban találták bűnösnek.

Az ultravallásos és a muszlim nőkhöz hasonlóan burkát viselő Bruria Keren Beit Shemish-i (Izrael) rabbinő ellen azért emeltek vádat, mert szexuálisan és fizikailag bántalmazta 12 gyermekét. Jehuda Kolkót 2006 decemberében vették őrizetbe, miután kiderült róla, hogy a New York-i Tóra Temima vallási iskola (jesiva) tanáraként szexuálisan molesztálta diákjait, akárcsak a jeruzsálemi Netiv Meir jesivában Ze’ev Kopolevics, a brooklyni (New York) Geresz Miszivta vallási főiskolán Avraham Mordeháj Leizerowitz, a jeruzsálemi Merkaz Harav jesivában pedig Ze’ev Szultanovics. A Beverly Hills-i (Kalifornia) Michael Ozairt bűnösnek találták abban, hogy orális szexre kényszerített egy 14 éves gyereket. A New Yorkban és Jeruzsálemben ténykedő Ben Cion Szóbel a sajtójelentések szerint „a valaha élt egyik legveszélyesebb pedofil, aki kisfiúk százait rontotta meg”, elkövetési módszerét pedig „rendkívüli erőszakosság és kegyetlenség” jellemezte…
Talán nem véletlenül, hiszen akárcsak a többi szaktársának, neki is volt honnan merítenie “inspirációt”: a pedofília mint olyan ugyanis ismeretlen fogalom a Talmudban, amely a 2 éves 11 hónapos és 30 napos (vagyis 3 éves) gyerekek esetében már szexualitásról beszél. Íme néhány revelatív részlet a zsidók szentírásából : Szanhedrin 54b : “ha egy férfi szodómiát követ el egy kilenc évesnél fiatalabb fiúval, nem vétkesek szodómiában.” Szanhedrin 59b : “egy nyolc évesnél fiatalabb fiúval folytatott nemi kapcsolat nem számít fajtalankodásnak.” Kethoboth 11b : “egy három évvel fiatalabb lánnyal folytatott nemi kapcsolat semmiség.”

Ugyanakkor nyugati sajtójelentések szerint a mohamedán papneveldékben, a medreszékben gyakorlatilag mindennapos a fiúk szexuális zaklatása, a teokratikus berendezkedésű iszlám országokban azonban, ahol ismeretlen fogalom a sajtó- és szólásszabadság, az emberi jogok pedig nyugati csökevénynek számítanak, gyakorlatilag senki sem meri szóvá tenni ezt a valamiféleképpen egyébként is az iszlám kultúra szerves hagyományának számító jelenséget. 2004-ben a pakisztáni vallási ügyek miniszterhelyettese az egész országot megdöbbentette azzal a bejelentésével, miszerint a Korán-iskolákban a muzulmán szentírást biflázó fiúk százai tettek feljelentést paptanáraik ellen szexuális zaklatás miatt, a hatóságok azonban óvakodnak ujjat húzni a befolyásos mollákkal, így aztán gyakorlatilag egyikük ellen sem indult eljárás. Jellemző, hogy a leleplezést megkockáztató kormánytisztviselő a muszlim vezetők részéről halálos fenyegetésekben, a közvélemény részéről pedig lehurrogásban részesült, így aztán érthető módon azóta nem hajlandó megszólalni az ügyben.

A botrány nyomán a Medreszék Szövetsége kénytelen-kelletlen beismerte ugyan, hogy a tanintézetekben elvétve előfordulhat a tanulók szexuális molesztálása, de akárcsak a katolikus egyház a papjait érintő pedofil-botrányok esetében, azt vehemensen tagadja, hogy a jelenség széles körben elterjedt lenne. Védekezésüket nagyban megkönnyíti, hogy Pakisztánban éppúgy, mint a többi muzulmán országban, a mollák lényegében a törvények fölött állóknak érezhetik magukat, és a jelek szerint ennek megfelelően is viselkednek tanítványaikkal.
Mindezek alapján nagyon úgy tűnik, hogy az istenükkel hivatásszerűen szoros lelki intimitásban álló papok, rabbik és mollák esetenként az egyszerű földi halandókkal is szoros, csak éppen (al)testi intimitásra törekednek – főleg, ha védekezésre képtelen gyerekekről, lehetőleg kisfiúkról van szó. Nyilván arra apellálnak, hogy a végső számadásnál protekciójuk lesz uruknál. Csak az a fránya földi igazságszolgáltatás ne köpne bele néha-néha a levesükbe…

/Gazdag István

Korszakunk a kiengesztelődés mágikus helyeként határozza meg a kultúrát, szemben számos más emberi tevékenységgel, mint például a politika vagy a gazdaság. A kultúra béketeremtő tényezőnként való felfogásának a kimunkálásában jelentős szerepet játszottak a Frankfurti Iskola epigonjai, nevezetesen Jürgen Habermas az úgynevezett kommunikációs utópiának szentelt írásaival. Eszerint a tézis szerint a szellemi sötétség(ek) megszüntetésével a kultúra közel hozza egymáshoz az embereket és ezzel megvalósítja a felvilágosodás egyik legfőbb posztulátumát.

Egyesek tehát úgy vélik, hogy a kultúra semlegesítő hatású, tárgya pedig tét nélküli tárgy. Ez a pacifikáló kultúra a haladás eredménye lenne, a haladásé, amely ugyan minden urat kiszolgált már, de amelyet mégis „újrahasznosítanak” a habermasi perspektívában. Állítólagos depolitizáltságánál fogva a kultúra úgymond maga a béke, és e tekintetben az erkölcshöz és a gazdasághoz kapcsolódik. A „kultúra neomessianizmusa”, a „kulturális mennybemenetel”, a „kultúra mint a béke helye” – ez az, ami a kultúra győzelmével, a gyűrődésmentes társadalmi szövetet lehetővé tévő kulturális választással, mint új imperatívusszal bekövetkezne. Ezért kell mindenki számára biztosítani a szabad és egyenlő hozzájutást a kinyilatkoztatáshoz, vagyis a kultúrához, amely tehát egyszerre politikai és társadalmi követelmény.

A kultúrát ugyanakkor a társadalomba való beilleszkedés egyik lehetséges tényezőjeként mutatják be. Napjaink közbeszédében általa próbálják összeforrasztani a modern társadalom repedéseit, és csökkenteni ridegségét. Az utóbbi egy-két évtizedben éppen ez az „Új Éden” iránti törekvés igazolja az állami költségvetésekben a kulturális kiadásokra szánt keret növelését világszerte. A tömegkulturálódás révén megvalósított béke eszméje nyitja meg az új évezredet, amelyet kulturális millenniumnak is nevezhetnénk.

Valamennyi nagy ideológia, tömegmozgósító eposz, profán vagy szakrális utópia diszkreditálódása után a kultúrára és a kulturálódással megvalósuló békére vonatkozó diskurzus egyfajta varázsszerként szolgál az emberek és társadalmak lehető legteljesebb „háziasítására” törekvő globális elit számára, ezért kezelik a médiában tabuként a kulturális antagonizmusok tényét és helyezik törvényen kívül magát a kulturális harc (Kulturkampf) fogalmát. Mivel a kultúra szó többé-kevésbé homályos tartalmat jelöl, olyan szópárokon keresztül próbáljuk meghatározni az értelmét, amelyekben a kultúra eszméje egy antinómiával áll szemben.

Itt van mindjárt a kultúra/kulturálatlanság párosa, amely a kultúrát, mint az ismeretek tárházát, mint a tudás patrimóniumát állítja szembe valamivel, ami írástudatlanság és műveletlenség lenne. Ez az ellentétpár bevezeti az ún. magaskultúra fogalmát, amely történelmünkben mindig hatalmi intézményekhez kötődött. A magaskultúrát ugyanis az egyház, a fejedelmi udvarok, a városi polgárság vagy az akadémiákat alapító modern állam patronálásával, lényegében mesterségesen kreálták, ezért aztán „természeténél” fogva magába foglalja a népi kultúra megvetését is, és egyértelműen megtalálható benne az osztályreferencia. Egyik oldalon van a magaskultúra, amely az elitek kultúrája, a hatalom produktuma és támogatottja, van azután a tömegek szintjén valami, aminek igazából neve sincs, amit meg kell reformálni vagy meg kell semmisíteni – a „nép javára”, az „emberiség haladásáért”, és amit kulturálatlanságnak nevezhetünk.

A magaskultúrának és a kulturálatlanságnak ez az ellentéte a német romanticizmus korszakáig fog tartani, a néplélek (Volksgeist) fogalmának a gondolkodásba és a tudományba való betörésével azonban a folkloristák már előkészítik az európai XIX. századvég vezető tudományának, az etnológiának a megszületését, amely tulajdonképpen a népi kultúra rehabilitálását fogja jelenteni. Ez a rehabilitáció egyben újrafelfedezés is, és ideológiai üzenetet hordoz.

A kultúra/barbárság párosa az ókori Görögországban fogant meg, az i. e. VI-V. századi athéni demokrácia sajátosságaként és egy erős etnocentrizmus hordozójaként. Felfedezhető a római birodalom végén is, amikor Európa paraszti tömegei, a „pogányok” (pagani) elszenvedik az általában Keletről érkező misszionáriusok hittérítő tevékenységét, majd a XVI-XVII. században a reformációval és az ellenreformációval, amely egy egészen elképesztő konfliktus időszaka az európai történelemben.

A görög-latin antikvitás kulturális hagyományát magáénak érző, mindazonáltal csaknem teljesen krisztianizált elit ekkor észreveszi – és éppen ez a reformáció lényegi jelentése –, hogy olyan tömeg veszi körül, amely nemcsak műveletlen, hanem barbár is. A parasztság azért számított barbár tömegnek, mert kiderült róla, hogy legbelső lényében nem eléggé keresztény, vallásossága „gyanús” és inkább egy pogány-kereszténységre hasonlít. A korabeli európai vidéken a vallási jelek persze keresztények: mindenhol templomok vannak, ceremóniák folynak, az életet keresztény rituálék fogják keretbe, de mindez csak a felszín, miközben a mély, vagyis ami a díszlet mögött a lelkekben működik, az egy olyan antropológia, amely nagyrészt pogány maradt. Innen az establishment alapvető akarata a nép keresztényesítésére. Nyilvánvalóan ez a misszionárius és diszciplináris erőfeszítés fogja magával hozni a boszorkányság és vajákosság mint pogány „csökevények” elleni kényszerintézkedéseket, valamint a kötelező gyónást.

Az akkori krónikák beszámolói szerint oratoriánus missziók szállták meg a falvakat, akár hetekre vagy hónapokra is, kíméletlen ideológiai és morális drillnek vetve alá a lakosságot, egészen az ájulásig. (Manapság a szekták alkalmazzák ugyanezt a módszert, amely abból áll, hogy az emberek hatékonyabb manipulálása céljából nem engedik őket aludni.) Európa ily módon egy valódi lelki/szellemi etnocídiumot fog elszenvedni. A parasztság, a vidék, a dialektusok Európáját két évszázad alatt visszakényszerítik a törvényhez, a keresztény normalitáshoz. Egyébként éppen ez a – történelmi léptékben mérve – viszonylag elkapkodott akció vonja majd maga után a felvilágosodás-francia forradalom-szekularizáció formájában csaknem azonnal bekövetkező reakciót.

Napjainkban a kultúra/barbárság tematikát azok az agresszív ideológiai beavatkozások keltik életre, amelyek a Nyugatot, az emberi jogokat, a polgári demokráciát, a jogállamot próbálják beállítani a bennünket körülvevő „barbárság” egyedüli alternatívájaként. Ez a barbárság azonban nemcsak fizikai természetű lenne, hanem magában az emberi lélekben is felfedezhető, tehát állandó korrekciót és szellemi dresszírozást tesz szükségessé.

Ez a barbárság végül is az emberekben lakozik, vagy legalábbis az emberek többségében, mert mintha egyfajta – mára laicizálódott – „isteni” kiválasztás révén egyesek mentesek lennének tőle, mintha az emberek bizonyos kategóriáját, mint „levitációs elitet” nem érintené az emberiség egészére jellemző Rossz. Manapság tehát ismét felszolgálják a kultúra kontra barbárság toposzt (amellyel legutóbb a második világháborút is megideologizálták, az angolszász hatalmak, a Szovjetunió és szövetségeseik képviselvén a kultúrát, a náci Németország, a fasiszta Olaszország, a militarista Japán és csatlósaik pedig a barbarizmust).

A kérdéses mintakultúra természetesen a felvilágosodás kultúrája, de egy olyan, a XX. századi totalitarizmusok tapasztalata és mindazon óvintézkedések által revideált felvilágosodás kultúrája, amely óvintézkedéseket azért kell foganatosítani, mert egyes moralisták a totalitarizmusok egyik-másik jellemzőjét éppen a felvilágosodás ideológiájából származtatják. Ily módon tehát magát a felvilágosodás ideológiáját kell „tisztogatásnak” alávetni.

Ez a kultúra, amely manapság a barbárság ellen harcol, valójában egy globálissá vált barbárság ellen folytat küzdelmet, ezért minden ellen fel kell lépnie, amelyben a szörnyet lokalizálja. Egyforma hévvel harcol tehát az integrizmusok, nacionalizmusok, rasszizmusok ellen, vagyis annak az „ördögi” aspektusnak a számtalan megnyilvánulása ellen, amely az „immanensen” gonosz emberben lakozik, miként azt a politikai ágostonizmus hitvallása tanítja. A barbárság elleni kulturális harc néha nehezen megvilágosítható, de annál könnyebben megérthető utat választ. Jó példa erre az ún. indoeurópai kérdés kezelése. Húsz évvel ezelőtt, amikor több mint félévszázados kutatómunka után végre győzedelmeskedett Georges Dumézil korszakos gondolatisága, hirtelen kiderült, hogy az indoeurópai jelenség maga is a barbárság megnyilvánulásaként értékelhető, mivel a legnagyobb történészek csaknem egyöntetű tudományos kaucióját elnyerve alkalmassá vált arra, hogy másféle eredetet nyújtson az európaiak számára, mint amilyet a politikai korrektség akart rájuk lőcsölni.

Európa ugyanis nemcsak a zsidókereszténység, az emberi jogok, a humanizmus, a fajkeveredés választott földje, hanem egy olyan történelem terepe is, amely legrégebbi eredetében indoeurópai, s mint ilyen, úgy tűnik, bizonyos totalitárius politikai mitológiák hordozásával gyanúsítható. Ideje volt tehát közbelépni, hogy semlegesítve és eljelentéktelenítve, az indoeurópai hagyomány semmiképpen se válhasson érdekessé az identitástudatot és alapító mítoszokat kereső Európa számára, éppen ellenkezőleg: „barbarizmusként” megbélyegezve bűntudatra és védekezésre lehessen kényszeríteni híveit.

Ami a kultúra és a természet antagonizmusát illeti, ez a közel-keleti eredetű dualista ontológia sajátossága (Isten és a teremtett világ, a lélek és a halandó test stb. ellentéte), amely egyébként valamennyi szemita típusú gondolkodásban (és származékvallásban) tetten érhető. Az ember azonban egyszerre természeti és kulturális lény: egykor azt is mondhatták, hogy az ember természete az ember kultúrája. Antropológiai szempontból az emberi természet nagy változatosságot mutat, kapcsolódva a genetikai készletek megoszlásához és viszonylagos állandóságukhoz a Földön. Nyilvánvaló tehát, hogy vannak emberi fajok, még ha tipológiájukat nehéz is objektíve meghatározni, mert minden tipológia olyan kritériumoktól függ, amelyek között a tudósok – ideológiai beállítottságuktól függően – önkényesen tesznek „minőségi” megkülönböztetéseket. Ugyanannak a népnek az egyedei mégis nagyobb számú közös génen osztoznak egymás között, mint más csoportok tagjaival. Ennek ellenére a nép eszméjét relatív módon kell érteni.

Ahogyan a természetben, ugyanúgy a kultúrában is létezik változatosság, és a kulturális változatosság még sokkal nyilvánvalóbb, mint a természetben tapasztalható, mert a természet szempontjából csak egy emberfaj létezik, miközben kulturális szempontból a kultúrák sokasága. Tudomásul kell venni Claude Lévi-Strauss tanítását, miszerint kulturális univerzáliák nincsenek. Ebből pedig arra az axiómára juthatunk, hogy az embereket valójában nem a természetük, hanem a kultúrájuk választja el egymástól. A kulturális univerzáliák hiányának leplezéséhez fel kell tehát találni valamiféle globális kultúrát, amely majd betemeti azokat az árkokat, amelyek kulturális téren elválasztják az embereket egymástól.

Ahogyan Paul Yonnet kimutatta, immáron a bevándorló helyettesíti az egykori proletárt az ideális civitas bekövetkeztét megvalósító „kollektív messiás” szerepében. Többé már nem az osztály nélküli társadalom az ideál: a felépítendő társadalom, a megvalósítandó millennium egy olyan társadalom, amelyben a bevándorló mint par excellence „idegen” helyet talál, hogy betöltse azokat az üres tereket, amelyeket a túlzott (?) egyénieskedés hajlamos létrehozni az emberek között. Ez az újmessianizmus a világkultúra logikájába vezet bennünket, amelynek születési helye Amerika.

Európában a politikai-kulturális hatalmi apparátus működtetői és haszonélvezői sokáig csupán álmodoztak Amerikáról: az amerikai kultúráról, az amerikai hatékonyságról, az amerikai dinamizmusról, az amerikai erőről stb. Mostanra azonban reményük valósággá vált, és mi minden tekintetben Amerikához igazodunk. Amerika és különösen az amerikai kultúra már nemcsak történelmi referenciáinkban és Rendszergazdáink vágyaiban van jelen, hanem bennünk magunkban is. Először is – ahogyan Julien Freund mondta – a „politikátlanság” (impolitique) modelljeként, a gazdaság és az erkölcs polaritásának alávetett „fiktív” államban, a „gazdasági kényszerek” által irányított társadalmakban.

Itt van Amerika mint politikai marketing-modell, mint politikai kultúra, mint kommunikációs utópia, és mint egyfajta kényszerkonszenzus kollektív önáltatásunk csődjében, a kalmárértékek és a látványtársadalom győzelmében. Amerika köztünk van, mint politikai semmi; köztünk van morális és humanitárius intervenCionizmusával, vagyis a beavatkozás „jogával”, amely mindenhol az ágyúnaszád-politika modernizált változatát alkalmazza az ellenszegülőkkel, a gondolati „disszidensekkel” szemben. Amerika egyet jelent a szerbek és az irakiak (irániak, szírek, észak-koreaiak, kubaiak, és ha kell, bárki és mindenki) megrendszabályozásával; a közoktatás lerobbanásával és a tévéműsorokkal agyontáplált tömegek elbutításával; a klasszikus szerzők elutasításával, ahogyan az amerikai egyetemeken dívik, a politikai korrektség és az etnikai kisebbségek kulturális értékeinek szükségszerű felértékelése nevében.

Itt van Amerika a maffiák és gazdasági lobbik hatalmával, a politikai osztály korrupciójával, a vezetők cinizmusával, az erkölcsi tekintélyek által pórázon tartott és szájkosárral elnémított állampolgárok megvetésével. Ez a hamisítatlan amerikai modell, úgy ahogyan azt a hatvanas években, a „nagy társadalom” korszakában kidolgozták. Itt van Amerika a kriminalitás robbanásszerű növekedésével, a fiatalkori bűnözéssel, a szó szerint is „drogfüggő” feketegazdasággal, az etnikai erőszakkal. Itt van szektáival, „gyorsélvező üdvöt-hetet-havat” ígérő, „régről visszamaradt portékáikkal” fertőző „bázisközösségeivel, valláshiedelmeivel, agyalágyult szubkultúráival, bolondgomba-termesztő pinceverem-tenyészeteivel” (Határ Győző). Itt van a területi szegregációval, a magánmilíciák által védett luxusgettókkal, és egyfelől a rasszizmus fokozódásával, amelyet ugyan titkolnak, mert hallgatni kell róla, másrészt a kötelező antirasszizmussal, amelyet törvényileg szankcionálnak és „médiailag” prédikálnak. Amerika benne van az ízlés romlásában, a gyorsétkezésben, a fiataloknak szánt egyendivatban. Benne van az urbánus miliő szürkeségében éppúgy, mint az agrárium „belterjességében”, még a természetvédelmi parkokban is, amelyeket a XIX. század végén Amerikában találtak ki, hogy ellensúlyozzák a modernizálandó természetet.

Amerika itt van tehát, de jelenléte mégis csak virtuális, mert az európaiakban, az európaiak kulturális tudatalattijában továbbra is erős nosztalgiák élnek a korábbi világ iránt. Efféle nosztalgia elképzelhetetlen Amerikában, mert modernnek született, és így fogalma sincs a „korábbiról”, amely az európai társadalmak számára a nietzschei értelemben vett „retroaktív energiák” forrása lehet, és törvényesítheti valami másnak a vágyát. Ezek az energiák egyelőre a társadalmi elégedetlenség jobbára anyagias és spontán megnyilvánulásaiban törnek a felszínre, de nincs kizárva, hogy hosszabb távon mélyreható és tartós kulturális átrendeződéshez vezethetnek.
Hiába van Amerika már-már brutálisan jelen a kultúrájával, létezik egy lehetséges alternatíva is vele szemben. Kontinensünk őslakóiban ugyanis él még a felriadás lehetősége, vagyis egy identitárius reconquista lehetősége, éppen azért, mert Amerika nincs itt régóta, és mert az általa képviselt és erőltetett globális egyformasággal szemben etnokulturális ellenállások szerveződnek Európában éppúgy, mint a világon mindenhol.

/Gazdag István

A valódi demokrácia egy olyan politikai rendszer, amelyben a népé a legfőbb hatalom. Napjaink parlamentáris rendszerei azonban már régóta bebizonyították, hogy csupán a valódi demokrácia karikatúrái. Valamennyi klasszikus görög szerző számára a demokrácia fogalma magába foglalja azt, hogy a nép vezetői sorsolással legyenek kiválasztva. Amint választás van, már csak egy oligarchikus rendszerről beszélhetünk, amelyben a választottak nem képviselik a nép reprezentatív mintáját és nem egyenlők a néppel: mások a szükségleteik, más a kultúrájuk, sőt mások a céljaik is. Noha valódi demokrácia sohasem létezett a modern korban, tapasztalnunk kell, hogy ahelyett, hogy e felé az ideál felé haladnánk, nagy lépésekkel távolodunk tőle, éspedig az általános közöny közepette.

A demokrácia a nyugati civilizáció sajátossága, azt is mondhatni, hogy a legbefejezettebb politikai teljesítménye. Analógiával élve, a demokrácia ugyanaz az európai civilizáció számára, mint az intelligencia az emberiség számára. Eredetileg az európai (görög, germán, skandináv, kelta) hagyomány összetevője, miközben a keleti politikai rendszereket a despotizmus jellemzi. Hegel nyomán Karl Löwith azt vallja, hogy Európa lényege éppen „ellenázsiai” szellemében van, abban, hogy általános elve az individualitás, vagyis az egyéni lét fontossága és e fontosság elismerése. A görögségben „legyőzetett az általános mint olyan, és felszámolódott a természetbe süllyedtség” (Hegel). A demokrácia és az európai szellem közötti bensőséges kapcsolatot mi sem illusztrálja jobban, mint az a tény, hogy noha az antik Görögországból jövő fénysugár kétségtelenül nem az egyedüli, amely megvilágítja korszakunkat, nélküle azonban az európai tudat és civilizáció, amely mára jutott el (nem minőségi értelemben vett) csúcspontjához, teljességgel felfoghatatlan lenne.

A demokrácia tehát szemben áll a zsarnokság vagy oligokrácia („egy kisebbség uralma”) minden formájával, viszont egyáltalán nem áll szemben az arisztokráciával (itt: „a legjobbak uralma”), amely a görögök számára mindenekelőtt egy kormányforma volt, és Arisztotelész szerint éppen hogy kiegészítik és áthatják egymást, a látszólagos ellentétek komplementaritásának logikája szerint. A modern nyugati demokráciák valójában oligokráciák, még pontosabban plutokráciák, amelyekben a hatalomra jutást és a hatalom gyakorlását a pénz kondicionálja.

Egy korrupt és karrierista kasztba tömörült politikai osztály uralja őket, a valódi hatalmat pedig nem a nép állítólagos képviselői gyakorolják, hanem ellenőriz(het)etlen technokraták, gazdasági és pénzügyi döntéshozók, szupranacionális lobbik. A pluralitás paravánja mögött egy álcázott totalitarizmus valósul meg: a parlamentáris jobb- és baloldal valójában egy kvázi-egypártot alkot, egy hivatalos „alkotmányos ívet”, amelybe kizárólag a politikailag korrekt programok férnek bele, vagyis azok, amelyek az oligokrácia érdekében és az uralkodó ideológia szellemében születtek. „Ami napjaink polgári szellemiségét jellemzi, az teljes érdektelensége az emberi sors problémája iránt. Az embert csaknem teljesen kiküszöbölték a gazdasági értékek asztaláról: az egyedüli dolog, ami iránt még érdeklődnek, az az árképzés, a termelés, a szállítás folyamata. „Fiat productio, et pereat homo!” – határozta meg Werner Sombart máig ható érvénnyel korszakunk sajátos politikai krédóját, amelyet egy szóval „polgárizmusnak” (bourgeoisisme) neveznek.

Ez nem más, mint a kispolgárság jellegzetes mentalitása, amely átterjedt a modern társadalom egészére, függetlenül a társadalmi osztályoktól. A népi és az arisztokratikus szellemiséggel egyaránt szembenálló polgárizmus legfőbb jellemvonása az, amelyet Konrad Lorenz „halálos langyosságnak” nevezett, vagyis az érdek morálja, az azonnali jólét individualista hajszolása, az efemer divatok iránti érzékenység, a kockázatvállalás elutasítása, az önfitogtató konzumerizmus, az uralkodó ideológiához való szolgai alkalmazkodás, a politikai korrektség látszatának vágya, a hazafiasság és az etnikai öntudat teljes hiánya, kulturális sznobizmus, számító szellem, nárcisszizmus, látszathumanizmus, a pénz uralkodó szerepe az értékskálán, a szakralitás és az ideák iránti érzéketlenség stb.

A modern kispolgár a jelenlegi társadalom kulcsfigurájaként „menőnek” tűnik ugyan, de valójában elképesztő konformizmust tanúsít, és így a „demokratikus” szoft-totalitarizmus által végrehajtott intellektuális süllyedésnek egyszerre célpontja és főszereplője. „A polgár az antihős, aki a furfangot, a kereskedést, a pénzt, a simliskedést használta, és emberként lealacsonyodott, hogy polgárrá váljon” (Jean Cau). Eredetileg az ő igényeire szabták a klasszikus polgári demokráciát, amely amerikanizált formájában mára kötelező etalonná vált világszerte, és eklatáns példát szolgáltat az autentikus demokrácia plutokratikus elfajulására.

Vele szemben egészen az i. e. V. századig és a görög államig kell visszamennünk az időben, hogy felleljük a valódi demokrácia lényegét, amelynek első és legteljesebb meghatározása Periklész nevéhez fűződik. Az első peloponnészoszi háború elesettjeinek tiszteletére mondott halotti beszédében Periklész védelmébe veszi Athén intézményeit, mint amelyekért érdemes az embernek az életét is feláldoznia. Beszéde kezdetén meghatározza a demokrácia két alapelvét, amelyek szerinte a törvény előtti egyenlőség (izonómia) és a vélemény szabadsága (izegória). Minden valóban demokratikus, tehát a jogegyenlőséget és a törvényességet képviselő rendszernek ez a sine qua nonja. Periklész és kortársai számára azonban az egyének egyenlősége nem jelent társadalmi egyenlőséget, hanem „csupán” törvény előtti – vagy modern fogalommal élve: procedurális (vagyis a peres eljárásban érvényesülő) – egyenlőséget. „A (törvények) tekintetében minden athéni egyenlő… Egyenlőek az egyének közötti nézeteltérések megoldásában, egyenlőek a méltóságok betöltésében, amelyek az érdemeknek járnak, nem pedig az osztálynak”, fogalmazta meg Periklész az egyéni érdemekre építő demokrácia (meritokrácia) tételét, és az általa meghatározott kritériumok szerint a mai politikai rendszerek többé már nem demokráciák, mert bennük az egyenlősítő megszállottság (egalitarizmus) helyettesíti a procedurális egyenlőséget, a közfunkciókat pedig nem az érdem, hanem kizárólag az ideológiai konformizmushoz való hűség alapján töltik be.

A demokráciafogalom lexikális meghatározása önmagában is árulkodó az idők folyamán bekövetkező lényegi változás tekintetében. Eszerint a demokrácia 1. a régi Görögországban (olyan) politikai rendszer, amelyben az állampolgárok gyakorolták a szuverenitást és birtokolták a hatalmat; 2. (olyan) politikai rendszer, amelyben a nép megválasztja képviselőit. Jól látható tehát, hogy régen valódi, de csak az „állampolgárokra” korlátozott demokrácia volt, míg napjainkban a nép (elvileg tehát mindenki) „megválasztja képviselőit”, de már nem szuverén és nem birtokolja a hatalmat. Manapság túl sokan tévesztik össze a parlamentarizmust a demokráciával.

Kérdés, hogy a parlamentarizmus valóban létezik-e? Nem kellene-e inkább „párturalomról” (partitokrácia) beszélni? Egyesek ugyanis olyan versenyrendszerként határozzák meg a demokráciát, amelyben pártok versenyeznek a hatalomra jutásért, de ezáltal összekeverik az eszközt és a célt, amennyiben a hagyományos pártokat valójában a hatalom meghódításra szánt hadseregekként (hierarchikus, adminisztratív és kevéssé demokratikus szervezet) fogják fel.

Egyébként a parlamentáris rezsimekben mindig egy (állítólagos) elit sajátítja ki a hatalmat, amelyet úgymond a nép nevében gyakorol, „de mindenki tudja, hogy a demokratikus államforma a tőkések uralmát takarja” (Hamvas Béla). Senki sem állíthatja ugyanis, hogy a megválasztott képviselők hűen leképezik a népet, mint ahogy komoly kételyek merülnek fel a tekintetben is, hogy egyáltalán rendelkeznek-e valós hatalommal.

Akárhogy is van, világos, hogy egy oligarchikus típusú rendszerben élünk, amelyben a hatalmat kevesek birtokolják – vagy inkább bitorolják, az elbutított többség, a manipulált csőcselék nevében (ochlokrácia vagy lumpendemokrácia). A tapasztalat megerősíti Robert Michelsnek a múlt századelőn kifejtett tézisét, miszerint a politikai pártok lényegében az oligarchia vastörvényeinek engedelmeskednek (Zur Soziologie des Parteiwesens in der modernen Demokratie, 1911). Egyébként ugyancsak Michels volt az, aki már akkoriban diagnosztizálta a szociáldemokrácia mára krónikussá váló betegségét, és a szindróma meghatározására az „elcsontosodás” (verkalkung), „elboncosodás” (verbonzung), „elpolgárosodás” (verbürgerlichung) kifejezéseket használta. Látleletének érvényét a lényegében a hazai és külföldi nagytőkések (oligarchák) érdekvédelmi szervezeteként működő MSZP állapota is megerősíti.

Az oligarchia több formában is gyakorolhatja az egyeduralmat. Ezek közül az egyikhez újabban az Egyesült Államok szolgáltat iskolapéldát, és mivel a világ vezető demokráciájáról van szó és köztudottan mindig a fejétől bűzlik a hal, lefogadható, hogy rövidesen máshol is utánozni fogják. Az úgynevezett politüranniáról van szó, vagyis a választási komédia és a pozíciók családon belüli átörökítésének kombinációjáról. Arisztotelész számára a politürannia akkor valósul meg, mikor a hatalom néhány kézben koncentrálódik és átöröklődik. Az örökös oligarchák kollektív zsarnokként viselkednek (innen az elnevezés), és Arisztotelész még azt is megjegyzi, hogy „ez a rendszer az örökösödés elvét egyesíti a törvény uralmát helyettesítő bírói önkénnyel”. (E tekintetben a jelek szerint már mi is felzárkóztunk Amerikához, l. „A Cserni-szindróma”, Magyar Demokrata, 2004. október 14.) Logikus, hogy a politürannuszok küzdenek a véleménynyilvánítás szabadsága ellen, amely a valóban szabad, vagyis a médiamanipulációtól mentes választások révén veszélyeztetné hatalomátörökítési gyakorlatukat. Ezért manapság már se szeri, se száma a véleményvétséget visszaállító és a politikai konkurenciát korlátozó törvényeknek.

Demokrataként pózoló zsarnokaink manapság jóval túlmennek a vélemények egyszerű elnyomásán, és már csírájában igyekeznek elfojtani minden kritikai szellemet, hogy lehetetlenné tegyék az állampolgárok számára a valóság felismerését. E célból olyan kipróbált és jól bevált technikákat alkalmaznak, mint az oktatás lefelé történő nivellálása, a szórakoztatás útján megvalósított agymosás („a propaganda ugyanaz a demokráciában, mint az erőszak a diktatúrában”, mondta Noam Chomsky), a lélekromboló pszeudokultúrák terjesztése és a közbiztonsági helyzet romlása által kiváltott közvetett terror. Mindez a magánszférába való visszahúzódásra készteti az állampolgárt (ez az ún. cocooning). A folyamat betetőzéseként azután a magánszférát a média révén (talk- és „valóság”-showk) közszemlére, az állampolgárt pedig ugyancsak a média révén infantilizált rabszolgává teszik, aki miközben beleskelődik mások kulcslyukán, elfelejt kitekinteni a világ dolgaira, s ezáltal nemcsak a demokráciában való aktív közreműködésre válik képtelenné, hanem választott képviselői ellenőrzésére is. Ha a demokrácia elveszti de facto-jellegét, hiába hivatkozik de iure-jellegére, akkor sem lesz több, mint a demokrácia szimulálása.

Annál is inkább, mert mára a törvényhozó hatalom is alárendelt szerepbe kényszerült a végrehajtó hatalommal szemben, holott Montesquieu a Törvények szellemében (1748) éppen a hatalmi ágak szétválasztásában és egyenjogúságában jelölte meg a zsarnokság elkerülésének elengedhetetlen posztulátumát. Ahogyan azt joggal állapítja meg Friedrich von Hayek Jog, Törvénykezés és Szabadság c. monumentális művében, a politikai ellenőrzésnek és a törvénykezésnek a törvényhozói hatalomra háruló kettős funkciója megfordította a törvényhozó és végrehajtó hatalom közötti erőviszonyt, éspedig ez utóbbi javára: a törvényhozó hatalom immáron nem tesz mást, mint elismeri és legitimálja a végreható hatalom által kifundált terveket.

A törvények tehát kormányzati eszközzé váltak, ami nemcsak számuk folyamatos növekedését magyarázza, hanem a törvényszövegek krónikus instabilitását, rövidlátását és gyakran kétes szerkezeti minőségét is. A törvények immáron nem a szokással vagy a népakarattal vannak szinkronban, hanem éppen ellenkezőleg, egyre inkább az erkölcsök megváltoztatását célozzák!
Az oktatásnak kell felkészítenie a lakosságot erre a sajátos, demokráciának álcázott diktatúrára. Az olyan iskola ugyanis, amely tudatos állampolgárt képez, akadályt jelent a diktatúra útjában. Mindig lesznek persze elitiskolák a vezetőképzéshez, de a közoktatásnak a jövő önkéntes rabszolgáit kell felkészítenie várható sorsukra.

A középszerűség oktatásának főbb elemei: 1. A beszédkészség blokkolása és a nyelvművelés (retorika) elhanyagolása, mert aki rosszul fejezi ki magát, az képtelenné válik a hatásos közéleti szereplésre (l. Medgyessy). 2. A történelmi destrukció, vagyis a történelem kronológiai vonalának eltüntetése. Az egyénnek nem szabad elhelyezkednie az időben, hogy ne tervezhessen a jövőben. A történelem megszűnik létezni, az ember csupán az örökös jelenben él. 3. A filozófiai, politikai és gazdasági információ, ha egyáltalán még létezik, pusztán irányított lehet, egy manicheista világképhez igazodva. Egyik oldalon van a Jó, másikon a Rossz, ez utóbbit a „fasizmus” testesíti meg, és egy fasisztával ugyebár nincs helye vitának. 4. A logika oktatása elkerülendő, mert óhatatlanul is a kritikus gondolkodás kibontakozásához és szellemi disszidenciához vezet. Az emlékezés egyesek privilégiumává, mások kötelességévé vált, de ez utóbbiak csak arra emlékezhetnek, amire az előbbiek emlékeztetik őket. 5. A „siker iskolájának” lehetővé kell tennie, hogy minél többen szerezzenek diplomát. Az iskola tehát többé már nem a legjobbak kiválasztása intelligenciájuk, tehetségük és erőfeszítéseik függvényében. A szelekció olyasféle kritériumok alapján történik, mint nepotizmus, társadalmi státusz, rendszerhűség, gondolati szervilizmus. 6. A szibaritaképzés általánossá tétele érdekében a kitartás, az önfegyelem és az elvhűség mint „reakciós” és antipragmatista értékek száműzendők, hiszen az elpuhult tömegember jobban irányítható, mint a jellemszilárd egyéniség.

„A tudományos ismeret nem objektív; akárcsak a civilizáció, egy összeesküvés. Számos tényt elvetnek, mert zavarnák az uralkodó nézeteket. Egy inkvizíciós rendszerben élünk, amelyben a leggyakrabban alkalmazott fegyver a nonkonform valóság ellen a nevetéssel kísért megvetés” (Pauwels/Bergier: Le matin des magiciens, Gallimard, Párizs 1960). Napjainkban az információt „destrukturált”, felszínes módon tálalják, ráadásul olyan ütemben, amely megakadályoz minden reflexiót, mindenekelőtt pedig elfogult és kifejezetten ideologikus szempontból. Az audiovizuális médiában nagyon ritkán találni pertinens információt, az írott sajtóban ugyan valamivel jobb a helyzet, de az „igazság” ott is feltárás és dekódolás eredményeként bukkan a felszínre, mert az újságírók sokkal inkább aktivisták, mintsem professzionalisták. „Még egy évszázad zsurnalizmus, és minden szó hamissá válik” profetizálta egykor Nietzsche, és ebben sem tudott tévedni. Az utóbbi napok eseményei is azt bizonyítják, hogy a zsurnaliszta mára betöltötte gyászos szerepét mint a konformizmus apologétája, a demokratúra samesza, a rendszer szikofantája, a szabadgondolkodás sírásója, a gyávaság szinonimája. A jövő tehát kétségkívül a csontosjánosoké.

/Gazdag István

Tíz évvel a 2001. szeptember 11-én New Yorkban és Washingtonban elkövetett terrortámadás után csupán egyetlen dolog világos, az tudniillik, hogy két antagonisztikus tábor áll egymással szemben az események megítélése tekintetében. Egyik oldalon azok vannak, akik nem vonják kétségbe a hivatalos verziót, amely szerint iszlamista légi kalózok eltérített utasszállító gépekkel csapást mértek az amerikai hatalom szimbólumaira, míg a másikon azok, akik az időközben kiszivárgott információk nyomán egy döbbenetes szürrealitással szembesültek, egy államról, amely háborús célkitűzései alátámasztására képes lerombolni emblematikus jelképeit és elpusztítani sok ezer állampolgárát.

Ha patetikusan akarunk fogalmazni, stílszerűen az amerikai ízléshez igazodva, akkor azt mondhatjuk, hogy ezen a napon egy világ omlott össze: ötezer évnyi filozófia, erkölcs, igazság és haladás világa. 2001. szeptember 11-én – átvitt értelemben – mindenki találatot kapott. Azok is, akik felismerték az ügy valódi hátterét, és nem csinálnak belőle titkot, meg azok is, akik nem akarnak tudni róla, de aggasztják őket az előbbiek gondolatai, és inkább meghalnának, mintsem akár egy pillanatig elképzeljék, hogy egy kormány, ráadásul a „szabadság hazájából”, ugyanúgy bánik a saját polgáraival, mint egykor a bolsevik rezsim.

Teljesen érthető, hogy sokak számára ez egy mentális tortúra, amelyet nem tudnak elviselni. Sokkal kényelmesebb és megnyugtatóbb konspiracionistáknak, ütődötteknek, megszállottaknak tekinteni a többieket. Kétségtelenül nehéz megemészteni, hogy 2001. szeptember 11-én az Egyesült Államok, amely az utóbbi fél évszázadban liberális demokráciából katonai-banki diktatúrává vált, nagy lépést tett a teoretikusai által kiötlött Új Világrend, egy orwelliánus világ felé, ahol „terrortámadások” olyan „hazafias törvényeket” inspirálnak, amelyek alapján bárkit bárhol letartóztathatnak; ahol a „nem létező lobbi” nyomására bármelyik ország megtámadható; ahol mindenkinek bőr alá ültetett azonosító chipet kell majd hordania, mint az amerikaiaknak „orvosi indokkal” 2013-tól.

Azok számára viszont, akik akarnak és mernek is gondolkodni, bizonyosnak látszik, hogy a 9/11-et az amerikai államhatalom legfelsőbb szféráiban készítették elő. Most ne menjünk bele az örökös vitába, amely a Pentagon épületébe csapódott (és nyom nélkül felszívódott) rakéta/repülő vagy a három torony ellenőrzött leomlása (Niels Harrit dán tudós nanotermit-elmélete) körül folyik. Hagyjuk figyelmen kívül a Northwoods-műveletet is, ezt az 1962-es kubai válság idején a CIA boszorkánykonyhájában fogant és hasonlóan machiavellista tervet, az ún. „false flag” („hamis zászló” alatt, vagyis látszólag idegen hatalom által elkövetett) hadműveletek iskolapéldáját, amely egy amerikai charter-járat megsemmisítését irányozta elő, hogy aztán a felelősséget a castróista kormányzatra hárítva ürügyet teremtsen a karibi szigetország elleni katonai intervencióhoz.

Van azonban valami, ami véglegesen és megcáfolhatatlanul bizonyítja Szeptember 11. kapcsán egyes amerikai főfunkcionáriusok „belső aknamunkáját” (inside job). A merényletet megelőző tőzsdei manipulációkról van szó. Néhány nappal a New York-i Ikertornyokat és a washingtoni Pentagont sújtó terrorakció előtt a chicagói tőzsdén (CBOE) került sor minden idők talán legkolosszálisabb bennfentes csalására.

2001. szeptember 6-án és 7-én 4744 eladási opciót nyújtottak be a United Airlines (UA) részvényeinek esésére bazírozva, 24-szer többet, mint általában. Szeptember 10-én ugyanez megismétlődött az American Airlines (AA) részvényei tekintetében 4716 eladási opcióval. A következő hétfőn, amikor a tőzsdék először kinyitottak, az AA részvényei 39 százalékot, a UA részvényei 42 százalékot veszítettek értékükből. És ez nem minden: hasonló tranzakciókat bonyolítottak a szeptember 11-i események által érintett összes vállalkozás (bankok, tőzsdeügynökségek, biztosító társaságok) részvényeivel. Velük és nem másokéval.

Óriási hasznot realizálva ily módon. Az amerikai tőzsdefelügyelet (SEC) ellenőrzésének eredményeként kiderült, hogy kiktől származtak ezek a megbízások, de mivel nyilvánvalónak tartották, hogy ezek a személyek nem álltak kapcsolatban az al-Kaidával, nem indítottak eljárást ellenük. Ebből vagy az következik, hogy azok, akik elkövették ezt a tőzsdei bennfentes csalást, kapcsolatban álltak az al-Kaidával, ami megmagyarázza, hogy tudtak a támadásról, tehát a SEC hazudott, vagy pedig az, hogy nem voltak ugyan kapcsolatban az al-Kaidával, de mégis tudtak a támadásról. Honnan, ha nem az állami szférától?

De ez még nem minden. Képzeljük el, hogy 1999-ben 2300 milliárd dollár eltűnt a Pentagonból, a következő évben pedig újabb 1100 milliárd. Összesen 3400 milliárd két év alatt. Ilyesmi előfordul, ezt maga Donald Rumsfeld vallotta be nyilvánosan, 2001. szeptember 10-én. 3400 milliárd mégis túl nagy összeg ahhoz, hogy egyszerűen leírják könyvelési veszteségként. Már éppen beindult a vizsgálat, amikor az ominózus szárnynélküli repülőgép, amely félfordulatot tett, és délről érkezve telibe trafálta a Pentagon északi szárnyát, hirtelen megsemmisítette az intézmény pénzügyi irattárát, az éppen ott szaglászó ellenőrökkel együtt.

Micsoda pech! Ezután Rumsfeld – nyilván kegyeleti okokból – felfüggesztett minden további kutakodást. Ott volt aztán a Világkereskedelmi Központ 7. számú tornya (WTC 7) a tőzsdei archívumaival, az Enron és társai által elkövetett csalások dokumentumaival. A neki szánt repülőgép elkallódott ugyan valahol útközben, de a sajnálatos szervezési malőr ellenére a WTC 7 végül összeomlott magától is, ahogy kellett…

Az egykor Eisenhower által kárhoztatott katonai-ipari komplexum időközben elvesztette tehát a maradék komplexusait is, ami 2001. szeptember 11-én háromezer amerikai életébe, az azóta eltelt évtizedben pedig irakiak és afgánok százezreinek az életébe került. Ezen a napon egyébként egyedül az értelem, az építészet, a fizika, általában a tudomány, tehát a gondolkodás és persze az amerikai légvédelem ellen követtek el merényletet az Egyesült Államok földjén. Mindebben a CIAl-Kaidára csak a „hasznos idióta” szerep hárult, amivel Oszama bin Laden a neki tulajdonított kétes hitelű videó-üzenetek ellenére bizonyára tökéletesen tisztában is volt. Többek között ezért kellett meghalnia.

/Gazdag István

Civilizációs fejlődése során az emberiség lényegében kétféle módon viszonyult a tudáshoz: az egyik megközelítésmód a modern tudományhoz, a másik az autoritatív dogmákhoz vezetett. A tudomány felé vezető irány, amely a régi görögség filozófiáiból eredeztethető, egyedül a nyugati civilizáció sajátossága, míg a sokkal általánosabb, a tekintélyelvű dogmák felé vezető irányt a Közel-Keletről származó kinyilatkoztatott vallások képviselik leginkább.

Az előbbi irány a nyugati filozófia atyjához, a milétoszi Thalészhez (kb. i.e. 624-544) köthető. Plutarkhosz szerint ő volt korának egyetlen bölcselője, „aki a köznapi szinten felülemelkedve szemlélte a világot”, és azt vallotta, hogy a tudáshoz és a megismeréshez a természethű megfigyelés útján lehet eljutni, a valóságos világban létező események valósághű leírásával. A természeti jelenségekre természetes magyarázatot kell találni, kiiktatva belőle az isteneket és a természetfölötti dolgokat, vagyis a természet rendszerén kívül álló erőkkel nem magyarázhatók a rendszeren belüli események. Thalész korszakalkotó, mondhatni „forradalmi” érdeme, hogy szerinte a tudás fejlesztéséhez és a különböző elméletek megalapozásához a létező magyarázatok kérdésessé tétele nemcsak hogy elfogadható, hanem egyenesen bátorítandó is. A milétoszi bölcselő ezzel lényegében a nyugati tudományos gondolkodás alapkritériumának és conditio sine qua non-jának számító szkepszisnek adott „polgárjogot”. Sajnálatos módon Thalész idejétől egészen napjainkig ez a megközelítés kisebbségi és állandó támadásoknak kitett álláspontnak számított.

A dogmákhoz vezető út a tekintélyen alapuló „tudás” kifejtésével kezdődik, amely általában valamely nagy embertől vagy vezetőtől eredő, gyakran, de nem szükségképpen „isteni” vagy „természetfeletti” sugalmazású kinyilatkoztatás. Így például a keresztény teológia, a marxi szociológia és a freudi pszichoanalízis egyaránt kiválóan illusztrálja a dogmatikus hitrendszert, amely igaznak és valóságosnak tekintett kijelentéseivel idővel merev és megváltoztathatatlan hiedelmek készletévé vált. Velük szemben nemcsak hogy nem bátorítják, de egyenesen tilalmazzák a kriticizmus és a szkepszis akárcsak legenyhébb megnyilvánulását is. Sőt mi több, az ingadozó, kételkedő, kérdezősködő híveket eretneknek, bűnözőnek, a „Sátán cimborájának” tekintik, s mint ilyet kiközösítik és törvényen kívül helyezik. A híveknek a puszta tekintély elfogadásának alapján kell hinniük, és nem térhetnek el az önmagukat egyre inkább „bebetonozó” dogmáktól. Így aztán a csupán részben megértett való világgal való találkozások szükségképpen a dogma és a valós jelenség természetes megfigyelése közötti diszkrepanciához vezetnek. Felmerül tehát az autoritatív dogma és a vele szövetséges hatalmi tekintély minden eszközzel, akár manu militari történő megvédésének a szükségessége. A gondolati disszidensek, szabadgondolkodók, nonkonformisták, tehát mindazok, akik nem képesek gondolataikat a dogma kánonján belül tartani és „izgága felelőtlenségükkel” megzavarják a társadalom begyepesedett konformizmusát és az egyén lelki békéjét, ennél fogva a „közjót” fenyegető potenciális veszélynek minősülnek és megtorló intézkedések (szankciók, törvények, cenzúra stb.) hatálya alá esnek. Itt kezdődik az inkvizíció birodalma.

Csupán nagyvonalakban érintve a hit és a tudás örökös, és természeténél fogva ab ovo feloldhatatlan konfliktusának keletkezését, a görög tudományos gondolkodásra mért első komoly csapás Tertullianustól származik, aki hírhedt kinyilatkoztatásával („credo quia absurdum”) a „hitigazságot” mindenek fölé emelte, és ezáltal a filozófiát, vagyis a tudást lényegében alárendelte a teológiának. Két évszázad múlva, az immáron győztes kereszténység szellemi gerincét alkotó augustinusi dogma tovább erősítette ezt a tudományellenes vonalat, mégpedig az igazságról mint olyanról vallott sajátos felfogásával. A névadó szerint ugyanis az ember nem a külvilágból meríti ismereteit, hanem a lélek mélyén lakozó isteni tanító („magister interior”) tanítja meg az igazságra, tehát végső soron minden ismeret Istentől ered, aki különleges megvilágítás („illuminatio”) révén irányítja az emberi értelmet. Az igazság megismerésének kiinduló pontja eszerint nem a természetes megfigyelés, hanem a hit („Ha nem tudsz érteni, higgy, hogy érts: elöl jár a hit, és azt követi az értelem”), végső soron pedig az igazság a Biblia által közvetített és az egyházatyák által interpretált „isteni revelációban” lakozik.

Amikor azután az ókori görög bölcselet – arabok közvetítette – „újrafelfedezése” elemi erővel kezdte feszegetni az európai szellemre kényszerített vallási dogma több évszázados kalodáját, a skolasztikusokra, jelesül Aquinói Tamásra várt a feladat, hogy az ily módon birtokukba jutott új ismereteket, mindenekelőtt az arisztotelészi deduktív logikát megpróbálják beilleszteni a keresztény teológiába, és ezáltal filozófiai érvekkel vértezzék fel azt. Noha az 1210-es párizsi zsinat, majd 1231-ben maga IX. Gergely pápa is megtiltja Arisztotelész műveinek inspirációs forrásként való használatát, a halála után szentté avatott dominikánus szerzetes túlteszi magát ezen, és a kereszténység „racionalizálása” érdekében (mestere, Albertus Magnus nyomán) szétválasztja egymástól a hitet és a tudást, a teológiát és a filozófiát, ehhez pedig a keresztény világnézeten belül nolens volens helyet biztosít az ókori pogány bölcselő – megfelelőképpen „elkeresztényesített” – gondolatiságának.

Szerinte az ember vagy értelmi munka által, isteni segítség nélkül juthat az igazság birtokába (értelmi igazság), vagy kinyilatkoztatás révén, amelynek elfogadásához nem elég az értelmi világosság, hanem hitre van szükség (hitigazság). Mivel úgymond mindkét igazság az isteni lényegből ered és csak az isteni közlés, a megismerés módja tekintetében különböznek egymástól, ennél fogva ellentmondás köztük nem áll fenn. A kinyilatkoztatásból eredő ismeretet mindazonáltal abszolút elsőbbség illeti meg az értelmi úton szerzett ismerettel szemben, ahogy tehát a hit megelőzi a tudást, ugyanúgy uralja a teológia a filozófiát, amely csupán a teológia szolgálóleánya („ancilla theologiae”) lenne.

Aquinói Tamás Summa Contra Gentiles című munkájával egy időben (1264) jelent meg Roger Bacon De Computo Naturali-ja, amelyben az angol gondolkodó, az újkori experimentális tudomány úttörőjeként leleplezi a skolasztikus szőrszálhasogatást, és a természet tapasztalati tanulmányozásának, valamint az önálló kutatásnak és gondolkodásnak a fontosságát hirdetve síkra száll a tudomány megújításáért („Az okoskodás nem bizonyít semmit, a gyakorlattól függ minden”).
Az Arisztotelész műveiből készült fordításokat rendkívül gyatrának tartva Bacon lényegében bírálatot gyakorol Aquinói Tamás magyarázatai (és félremagyarázásai) fölött is, ugyanakkor elveti a korabeli gondolkodásban érvényesülő ipse dixit-elvet, vagyis az elődök tekintélyére való szolgai hivatkozás szólamát, és ezzel nagyban hozzájárul a tomizmus trónfosztásához.

Tanai miatt eretneknek nyilvánítják, 15 évet tölt börtönben, bűnlajstromán többek között az „újdonságok felvetése” („suggesting novelties”) kitétel is szerepelt. Erre vonatkozó szenvedélyében kortársa, Johannes Duns Scotus is osztozik vele, vakmerően cáfolva, hogy a tomizmus megvalósítja a teológia és a filozófia „boldog” egységét, amely szerinte csupán illúzió, hiszen az istenségről folytatott okoskodás és a bölcsesség szeretete kölcsönösen kizárja egymást, sőt mi több, az is kétséges, hogy az előbbi egyáltalán tudománynak tekinthető-e. Szerinte egyébként minél jobban megismerjük Arisztotelészt (persze az eredetit és nem a meghamisítottat), annál világosabb lesz, hogy a természet és a hit között antagonisztikus ellentét áll fenn.

Az „újdonságok felvetése” terén Bacon és Duns Scotus szellemi örököse (és szigetlakótársa), Occami Vilmos is alaposan kitett magáért, olyannyira, hogy az inkvizíció „kitüntető” érdeklődése elől kénytelen volt Bajorországba menekülni. Pedig a nominalizmus vezéregyénisége valójában nem is akarja aláásni a dogmákat – éppen hogy a fideizmust favorizálja, ti. „a puszta és egyszerű csatlakozást a dogmákhoz, amelyekben gondolkodás nélkül kell hinni” (Louis Rougier) – , a hit kategóriájába helyezve azonban kizárja őket az ésszerű felfoghatóság köréből. Mindezt azon az alapon, hogy a teológiai „igazságok” ész fölötti, sőt észellenes fogalmak, és mivel róluk természetes tudás empirikus úton nem szerezhető, bizonyításukra észérvek nincsenek. Ezáltal viszont áthághatatlan falat emel a teológia és a tudomány közé, és akaratlanul is szétválasztja azt, amit a skolasztika mindaddig összekötni igyekezett. Occami Vilmostól ered tehát a „kettős igazság” felállítása: egyfelől van a hit „igazsága”, másfelől a tudás igazsága, mégpedig egymástól független és teljességében öntörvényű módon. Ily módon a filozófia visszanyeri autonómiáját, és megszűnik a teológiát szolgálni.

Később Francis Bacon éppen a „kettős igazság” teóriájára hivatkozva követelte, hogy a vallás ne avatkozzon a tudományba (ezzel együtt továbbra is a tudás egyenjogú forrásának ismerve el a kinyilatkoztatást). Az angol materializmus megalapítójaként, az induktív logika előkészítőjeként, Giordano Bruno és Galileo Galilei kortársaként ő maga is a tudományellenes erők célkeresztjébe került, neki azonban sokkal nagyobb szerencséje (vagy sokkal hatalmasabb pártfogója) volt, mint olasz tudóskollégáinak, akik közül az előbbit elevenen megégették, az utóbbit pedig bebörtönözték és tanai visszavonására kényszerítették. És hogy mi volt az az égbekiáltó bűn, amely ilyen kegyetlen retorziót vont a fejükre? Egyszerűen csak az, hogy hitelt adtak Kopernikusz heliocentrikus elméletének, amelyet (Szamoszi Arisztarkhosz zseniális „sejtését” felelevenítő) felfedezője csupán a halálos ágyán mert közzétenni, és akkor is csak spekulatív gondolatkísérletként. Márpedig az a gondolat, hogy a Világmindenség középpontja nem az emberek által benépesített lapos Föld, hanem a Nap, akkoriban tűrhetetlen eretnekségnek számított a tomista dogmatizmus szempontjából. De már nem sokáig. Mire ugyanis a Galilei halálának évében (1642) született Newton befejezte földi pályafutását, addigra a fizikai tudományokra nehezedő inkvizíciós nyomás és cenzúra is megszűnt.

Nem így a lélektan, a genetika és általában is a társadalomtudományok esetében, amelyek egyre inkább a francia forradalom óta egyedül „üdvözítő” egalitarista dogma zsarnoksága alá kerültek. A liberalizmus armatúráját képező és az emberek (népek és fajok) közötti – nemcsak jogi-politikai, hanem fizikai – egyenlőséget axiomatikusan feltételező egalitarizmussal az a fő gond, hogy megfogalmazására és „kőbe vésésére” egy adott politikai-filozófiai kontextusban került sor, és fanatikus hívei az időközben bekövetkezett tudományos fejlődés dacára sem hajlandók aktualizálni, vagyis a való élet valós tényeihez igazítani. Napjaink liberális inkvizícióját tehát – fenntartói szempontjából – az indokolja, hogy Darwin, Galton, Mendel és követőik felfedezéseinek fényében a liberális alapdogma tudományos szempontból egész egyszerűen tarthatatlanná vált. Erre reagál a tudományos szabadság védelmében megfogalmazott 1997-es alábbi határozat:

„A civilizáció története számos olyan időszakot mutat, amikor a tudományos kutatást vagy oktatást cenzúrázták, büntették vagy elnyomták nem tudományos okokból, rendszerint azért, mert szembe került bizonyos vallási vagy politikai hittel. (…) Ma hasonló elnyomást, cenzúrát, büntetést és rágalmazást alkalmaznak olyan tudósok ellen, akik az öröklődés szerepét hangsúlyozzák az emberi magatartásban. Közzétett álláspontjukat gyakran elferdítik, a tudományos érvelést érzelmi felhívásokkal helyettesítik, nem a bizonyíték, hanem inkább az ember ellen fogalmaznak meg érveket (a tudóst „fasisztának” nevezik, az érveit negligálják). Sok támadás nem szakmabeliektől származik, sőt éppenséggel a tudomány ellenségeitől („anti-scientists”), az egyetemeken ténykedő politikai aktivistáktól. Mások olyan tudósoktól, akik az emberek közötti szinte összes különbséget a környezeti hatással magyarázzák (environmentalizmus). Sok olyan tudós pedig, aki tanulmányozta a bizonyítékokat és meg van győződve arról a jelentős szerepről, amelyet az öröklődés játszik az emberi magatartásban, csöndben marad, és nemcsak hogy nem nyilvánítja ki nyilvánosan és világosan a meggyőződését, de még csak nem is hajlandó erőteljesen védelmébe venni szókimondóbb kollégáit.

Az eredmény jól látható napjaink tudományos életében: jóformán eretnekség ettől eltérő nézetet kifejteni vagy a magatartás biológiai alapjainak (bio-behavioralizmus) a további kutatását javasolni. Egyfajta ortodox environmentalizmus uralja a liberális tudományosságot és erősen gátolja az oktatókat, kutatókat és tudósokat abban, hogy a biológiai magyarázatok felé forduljanak. Ezért most deklaráljuk az alábbi elveket:
1. Megvizsgáltuk az emberi képességek és magatartások lehetséges örökletességével kapcsolatos bizonyítékok sokaságát, és ezeket az örökletes hatásokat nagyon erősnek hisszük.
2. Erősen bátorítjuk a magatartás biológiai és örökletes alapjaival foglalkozó kutatásokat, a környezetfüggő magyarázatra vonatkozó erőfeszítések legfontosabb kiegészítéseként.
3. Erősen védelmezzük az előadó arra vonatkozó jogát és hangsúlyozzuk arra vonatkozó tudományos kötelezettségét, hogy alkalmas környezetben és tudományos felelősséggel megvitathassa a magatartás örökletes befolyásoltságát.
4. Sajnáljuk, hogy az örökletességi okfejtés jelenleg hiányzik a tankönyvekből, és hogy az örökletességnek nem adnak kellő sújt az olyan diszciplínákban, mint a szociológia, társadalom-lélektan, szociálantropológia, oktatáspszichológia stb.
5. Felhívjuk a liberális tudományos testületeket (…), hogy ragaszkodjanak ahhoz, hogy a társadalomtudomány tanúsítson nyitottságot a bio-behavioralista okfejtés jól megalapozott állításai iránt, és hogy éberen védelmezzék bármely képesített tagjukat, aki efféle okfejtést felelősen oktat, kutat vagy közzétesz.
Mindezt azért hangsúlyozzuk, mert tudósokként úgy hisszük, hogy az emberi problémák jobban orvosolhatók a növekvő emberi tudással, és hogy a tudás növekedése sokkal nagyobb valószínűséggel vezet az emberi boldogság növekedéséhez, mint az ellenkezője.”

A dokumentumot a különböző tudományos szakterületek ötven jeles képviselője írta alá, köztük olyan világnagyságok, mint a Nobel-díjas Francis H.C. Crick (Cambridge), Jacques Monod (College de France) és John C. Kendrew (Cambridge), valamint Hans. J. Eysenck (London), Arthur R. Jensen (UCLA), Richard Herrnstein (Harvard) és C.D. Darlington (Oxford).

Gazdag István cikke

A kormány ezúttal is minden szükséges intézkedést meg fog tenni annak érdekében, hogy senki ne termessze a Pioneer 1507 nevű génmódosított (GMO) kukoricát Magyarországon – közölte a Vidékfejlesztési Minisztérium (VM) hétfőn az MTI megkeresésére.
Ezzel az intézkedéssel megőrizhető a magyar mezőgazdaság GMO-mentessége és megóvhatók az ország egyedülállóan gazdag természeti értékei – fűzi hozzá a közlemény. Jelzi: a 1507-es génmódosított kukorica fajtatulajdonosa, a Pioneer Hi-Bred 2001-ben nyújtotta be kérelmét az unióhoz, hogy terméke az egész Európai Unió területére kiterjedő termesztési engedélyt kapjon.
Az Európai Bizottság korábban nyilvánosságra hozott jogértelmezése szerint már nincs módja visszavonni javaslatát a Pioneer 1507 nevű génmódosított (GMO) kukorica termesztésének engedélyezésére: miután a tanácsban nem sikerült minősített többséggel leszavazni a kérelmet, kénytelen lesz kiadni a termesztési engedélyt. Ezt múlt szerdán Roger Waite, a brüsszeli testület agrárkérdésekért felelős szóvivője közölte.

A tanács hivatalosan nem foglalt állást sem a javaslat ellen, sem mellette. A kérelem kiadásának megakadályozásához viszont egyértelmű, minősített többségű “nem” kellett volna. Ám ezt a szavazati súlyokat tekintve annak dacára sem sikerült, hogy négy tartózkodás mellett 19 ország ellenezte és csak öt támogatta a javaslatot.
A VM tájékoztatása emlékeztet: az uniós engedélyezési rendszer szabályainak megfelelően az EU tudományos tanácsadó testülete, az EFSA hat esetben vizsgálta meg a kérelmet és a benne foglalt tudományos indokokat. Állásfoglalásában az EFSA elismerte, hogy a 1507-es GMO-kukorica által a virágporban termelt méreganyagnak káros hatása van egyes élőlényekre, valamint azt is, hogy a Pioneer Hi-Bred nem végzett megfelelő tudományos vizsgálatokat arra vonatkozóan, milyen hatással lehet a GMO-kukorica egyes élő szervezetekre.

A Pioneer Hi-Bred beperelte az Európai Bizottságot azért, mert nem tartotta be az eljárási határidőt az engedélyezési eljárásban. Az Európai Unió Törvényszéke 2013. szeptember 26-án elmarasztalta a bizottságot azért, mert az a 2009. évi szavazást követően elmulasztotta a tanácshoz benyújtani javaslatát.
Az ügyben a tanács nem foglalt állást. Az eljárási szabályok értelmében tehát ezúttal is az Európai Bizottság hoz döntést a 1507-es GMO-kukoricára vonatkozó kérelem ügyében, ami minden bizonnyal engedélyező határozat lesz. Magyarország már 2009-ben is ellenezte a javaslatot.

A kormány álláspontja az, hogy a jelenlegi helyzet tarthatatlan. Egyrészt elfogadhatatlan, hogy úgy kapjon engedélyt egy GMO-kukorica az EU-ban, hogy tudományosan bizonyított, hogy káros hatásai vannak. Szélesebb politikai kontextusban tekintve sem mehet az engedélyezés egyértelműen szembe a tagállamok többségének akaratával, nem sértheti azok szuverenitását és nem lehet ellentétes a szubszidiaritás elvével sem – állapítja meg a VM közleménye.
“Ahelyett, hogy helyet adnánk a GMO-növények térnyerésének az Európai Unióban, a jövőben is minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy szigorítsuk az uniós szintű engedélyezési eljárást; hogy a már kimutatott káros hatásokat ne lehessen figyelmen kívül hagyni; hogy a tagállamok igenis kifejthessék véleményünket egy ilyen mind politikailag, mind gazdaságilag is érzékeny kérdésben; és végül, hogy a tagállamok maguk dönthessék el, hogy saját országuk területén akarnak-e GMO-kat termeszteni vagy sem” – olvasható a VM összegzésében.

A közlemény emlékeztet: Magyarország 2013 decemberében megnyerte azt a pert, amit 2010-ben az Európai Bizottság ellen indított az Amflora génmódosított burgonya engedélyezése kapcsán. Ennek eredményeként az Európai Bíróság megsemmisítette a génmódosított burgonya engedélyezéséről szóló határozatokat.
Az ítéletből erőt merítve, a kormány ezúttal is minden szükséges intézkedést meg fog tenni annak érdekében, hogy Magyarország megőrizhesse a mezőgazdaság GMO-mentességét – áll a közleményben. (MTI)

A kínai textilipar mintegy 2,5 milliárd tonna szennyvíz és más szennyező anyag környezetbe kerüléséért felelős.
Kína már régóta ismert hatalmas gyárairól, politikai fogoly munkatáborairól, kirívó internet cenzúrájáról, mérgező gyermekjátékairól és romlott babatápszeréről. De mi a helyzet a légkondicionált ruházati boltokkal Magyarországon? Sajnos a középosztálybeli családokkal való hideg, számító és embertelen bánásmód nem végződik Kínában. A magyar nép érdekét szem előtt tartják amikor itt nyitnak boltot? A GreenPeace szerint nem. Tavaly augusztusban a szervezet közzétett egy jelentést: „Dirty Laundry 2” „Piszkos Szennyes 2” címmel, felfedve azokat a mérgező vegyi anyagokat – különösen a nonilfenol etoxilátok (NPE-k), formaldehid, ftalátok, és a brómozott égésgátló jelenlétét a kínai ruházati termékekben, többek között az Adidas és a H & M márkanévvel ellátott ruházati cikkekben.

A nonilfenol etoxilátokban (NPE) rejlő veszély

Az NPE-k nonilfenolokká alakulnak, amelyek igen veszélyes toxinok, mégpedig hormonháztartás-romboló tulajdonságokkal. Erről a toxinról bebizonyosodott, hogy a női hormonok működését utánozza, megváltoztathatja a szexuális fejlődést és befolyásolja a reproduktív rendszert. Az NPE-k egyes elemei vettek részt a széles körben elterjedt hím európai halak elnőiesedésében, és a WWF szerint egyes emlősöknél a hormonális folyamatok teljes zavarát figyelték meg. Még alacsony szinten is, ez a toxin nagy veszélyt jelent a környezetre és az emberi egészségre. Nem véletlen, hogy az NPE-k használata teljesen korlátozott Európában, de nincs ez így Kínában! Ezekről a nonilfenol etoxilátokról azt is kiderítették már, hogy mosáskor belemosódnak a többi ruhába is, így szennyezve el az esetleges „tiszta” ruhadarabokat is.

Formaldehid

Ezt a leggyakrabban holttestek, szervek tartósítására használják a biológusok, de riasztóan sok nagy kínai ruházati lánc is dolgozik vele azért, hogy a portékák frissen, gyűrődés-és penészmentesen érkezzenek meg rendeltetési helyükre, ahol fizikai kinézetük igen fontos lesz. Nem feltétlenül tudja ezt minden vásárló, ahogy azt sem, hogy a kínai ruhagyártóktól nem követelik meg, hogy a ruhacímkére ráírják a ruha összetételét. Vagyis a gyártók a ruhát úgy is értékesíthetik Magyarországon, hogy címkéje egy szót sem szól azokról a vegyszerekről, amelyek benne vannak. Az új-zélandi tesztek 900-szor nagyobb formaldehid szintet fedeztek fel néhány kínai exportban, mint az előírt biztonsági szint.

Ftalátok

Szakemberek óva intenek a ftalátoktól, amelyek segítségével egyébként a műanyagot teszik rugalmasabbá és ellenállóbbá. A ftalátok hormonzavarokhoz kapcsolódnak, mint például csökkent férfi spermaszám, és megtalálhatóak sok új, igen műanyag szagú ruhában és cipőben.
A perfluorozott vegyszerek, amelyek lélegző szövetek gyártásánál használatosak, szintén veszélyesek, mert felhalmozódnak a szervezetben és ismerten rákkeltő hatásúak. A brómozott égésgátló anyaggal kezelt hálóruha, amelyet nagyon széles körben használnak gyermekek hálóruhájának készítéséhez, szintén gondot okoz. Patkányokon végzett kísérletekben mutatták ki, hogy ez az anyag csökkenti az agy kapacitását.

Bőrünk a legnagyobb szervünk

Minden, amit fogyasztunk, vagy minden, amivel érintkezünk – többek között ruhánkból belénk szívódó vegyi anyagok- vagy asszimilálódnak, vagy eliminálódnak a testből. Azok a vegyi mérgek, amelyeknek bőrünket tesszük ki ruhánkon vagy bőrápolónkon át, jelentős módon leterhelik testünket.
Mialatt egyre inkább kitoljuk testünk tűrőképességének határait, környezetünk egyre toxikusabbá válik. A vám pedig: az egyre több megbetegedés. Környezetünkben ólálkodó mérgező anyagokkal a legtöbben nincsenek is tisztában. A modern háztartási termékek, tisztítószerek, a modern élelmiszer-ellátás, szépségápolási és ruházati termékek pedig bizonyosan nagy szerepet játszanak az emberek mérgezésében.

Javaslatunk sajnos nem olcsó mulatság, de talán ez az egyetlen módja a kínai termékek bojkottjának. Vásároljunk kevesebbet, de megbízható magyar ruhakészítőtől, olyan ruhát, ami Magyarországon készült.

Ez képezi le a különböző társadalmi csoportjainkat. Melyik a pozitív, jó érték? Esetleg, egyik érték fontosabb a másiknál? Hogyan tudom elérni a célt, segíteni annak megvalósítását? Ezek olyan kérdések, amelyek a pillanatnyi hirtelen fellángolásokat kell, hogy kövessék. Függetlenül attól, hogy akár párkapcsolatról, akár szociális-emberi állapotokról legyen szó.
Sohasem tudjuk száz százalékos biztonsággal megállapítani azt, hogy egy-egy ember milyen indíttatásból kerül az ún. közösségi színtérre. Nem tudhatom, hogy valóban csak személyes karrier és pénz motiválták őt, esetleg a ,,közös jó ügy” az, ami odasodorta, ahol most van. Azt már annál inkább fel tudom mérni, hogy hol tart az emberünk. Letért-e az útról, amit követnie kellene? Három csoportot különböztetek meg:

Az ember, akibe belenevelték, esetleg megtapasztalta mindazon értékeket, amiket ő szíve szerint őszintén akar képviselni. Legyen szó nehézségről, akadályokról, veszélyekről és földi kísértésekről. A kockáztatásra és egyes más, számára kisebb értékek szükségszerű feladására is kész figurák, akik mások szemében csak ,,megszállottak”. Következetesek, ami jó, ha tisztában vannak, mi is az, amihez ragaszkodnak, és természetesen, milyen áron.

Akadnak azonban olyanok is szép számmal, akik bizony tudatosan képzelik el politikai karrierjük alakítását. A saját nevük számtalanszor történő visszaolvasása és visszahallgatása szinte megindítja szervezetükben az örömhormonok termelését. Ezek az igazán álszent kategóriába tartozó ,,képviselők”. Döntéseik mögött sosem az értékek és a társadalmi fejlődés állnak, hanem kizárólag a rövidebb vagy hosszabb távú személyes érdekek. Vagyis a sokszor hangoztatottak: pénz, hatalom, hírnév. Ezek a profi, kinevelt politikusok, akik maguknak bevallják, hogy mi is az eredeti szándékuk, csak a bamba külvilág számára ez nem világos.

És létezik egy ötvözete a két csoportnak, amelyek a legveszélyesebbek! Kik is ők? Azok, akik valaha elindultak egy úton, s azt mondták: – Fontos számomra a közösség érdekének képviselete, segíteni szeretnék. De mindezzel munka van, hát, jár nekem a juss is érte. Vagy nem? Ha most nem tudom behajtani, hát, majd eljön az idő, amikor sor kerül rá. És persze, aki addig is keresztbe tesz nekem, az meg fogja bánni, mert a szerencse kereke forgandó, és leszek én még olyan helyzetben, hogy kamatostul visszaadjak mindent. És a kis ember, a kis ,,érdekvédő” előbb-utóbb ,,nagy politikus” lesz, s az első dolga nem az lesz, amiért neki bizalmat szavaztak, hanem behajtja a kölcsönöket, bosszút áll az ellenfelein és megszedni magát mindaddig, míg lehetősége van rá. Nincsenek tisztában tetteik súlyával, s azt hiszik, pontosan az a helyes, ahogyan ők cselekszenek.
Ma úgy tűnik, hogy az első csoportból van a legkevesebb, s a második és harmadik ,,fajta” egyre inkább terjed el. Mint valami parazita gyom. De ha időnek is kell eltelnie és sok izzadság és verejték árán is, de mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy kigyomláljuk az elgazosodott szülőföldünket. Ha nem járunk sikerrel, akkor nagy valószínűség szerint folytatódni, erősödni fog a parasztvakítás, a magyar ember hitében elnyomott, önálló meggyőződés nélküli, átlagos, de teljesen haszontalan polgár lesz, akire továbbra is majd csak akkor lesz szükség, amikor alá kell írni valamit, esetleg oda kell biggyeszteni egy-egy X-et derék ,,képviselők” neve mellé.

Elenyésző arányban védettek lehallgatás ellen az okostelefonok – tájékoztatta hétfőn közleményben az MTI-t a svéd-magyar Arenim Technologies biztonsági szoftverfejlesztő vállalat.
Az Amerikában és Nyugat-Erópában a cégek információbiztonsági helyzetéről végzett felmérések eredményéből aggasztó következtetéseket lehet levonni a magyarországi helyzetre vonatkozóan is – közölték.
Az elemzés szerint annak ellenére, hogy világszerte rohamos ütemben növekszik a bizalmas adatok megszerzésére irányuló kibertámadások száma és az okozott anyagi kár is, az okostelefonoknak csak mindössze négy százaléka van ellátva valamilyen adatvédelemmel.
Kifejezetten a telefonbeszélgetések lehallgatása elleni védelemmel pedig az okostelefonoknak alig fél százaléka van felszerelve – mondta Kun Szabolcs, az Arenim Technologies CryptTalk lehallgatás védelmi alkalmazásának egyik fejlesztője. Ebbe a fél százalékba beletartoznak azok a kormányzati szervek is, amelyeknél létfontosságú szempont a beszélgetések lehallgatása elleni védelem – tette hozzá.
Tekintettel arra, hogy a világon jelenleg mintegy 6,8 milliárd mobiltelefon előfizetés él és ennek 44,5 százalékát használják okostelefonnal, a könnyedén lehallgatható mobiltelefonok száma meghaladja a 6,6 milliárdot. Az okostelefonokkal ellentétben ugyanis a hagyományos mobiltelefonokat gyakorlatilag nem lehet praktikusan alkalmazható lehallgatás elleni védelemmel ellátni.
“Ez a terület a mai adatvédelmi környezetben egyértelműen fehér folt” – mutatott rá Kun Szabolcs.
(MTI)

Egy amerikai ügyvédi irodát figyeltetett meg az ausztrál partnerszolgálat segítségével az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) –  közölte vasárnapi számában egy Edward Snowden által kiszivárogtatott, szigorúan titkos dokumentumra hivatkozva a The New York Times.

A megfigyelt cég, amelyet nem nevezett meg a dokumentum – a lap szerint a chicagói Mayer Brown ügyvédi irodáról lehetett szó -, kereskedelmi viták ügyében Indonéziát képviselte az Egyesült Államokkal szemben.
Az Ausztrál Jeligazgatóság (Australian Signals Directorate, ASD) nevű szakszolgálat 2013 februárjában értesítette arról az NSA canberrai összekötő irodáját, hogy megfigyeli az ügyvédi iroda és az indonéz kormány képviselőinek kommunikációját, és felajánlotta az erre vonatkozó információ megosztását, beleértve az olyan értesüléseket is, amelyekre vonatkozik az ügyvédi titoktartás kötelezettsége.

A lap szerint az NSA canberrai összekötő irodája útmutatást kért az ügynökség jogtanácsosától az ausztrál szakszolgálat számára, amit az el is készített az ASD-nek, amely “az érdekelt amerikai ügyfelek számára rendkívül értékes értesüléseket szolgáltatott”.
A lap emlékeztetett: az NSA-nek bírósági felhatalmazás nélkül tilos az Egyesült Államokban tartózkodó amerikai állampolgárok és az ott található amerikai cégek ellen kémtevékenységet folytatni. Az NSA vezetői többször is kijelentették, hogy az Egyesült Államok, Kanada, Nagy-Britannia, Ausztrália és Új-Zéland hírszerző szervei között létrejött “Öt Szem” különleges együttműködést nem használták fel a törvényi keretek áthágására.
A The New York Times megszólaltatta Duane Laytont, a Mayer Brown egyik ügyvédjét, aki részt vett a kereskedelmi nézeteltérésekről folytatott tárgyalásokon. Layton kijelentette: nincs bizonyítéka arra, hogy az ausztrál vagy az amerikai hírszerzés megfigyelte volna.

forrás: MTI