Civilizációs fejlődése során az emberiség lényegében kétféle módon viszonyult a tudáshoz: az egyik megközelítésmód a modern tudományhoz, a másik az autoritatív dogmákhoz vezetett. A tudomány felé vezető irány, amely a régi görögség filozófiáiból eredeztethető, egyedül a nyugati civilizáció sajátossága, míg a sokkal általánosabb, a tekintélyelvű dogmák felé vezető irányt a Közel-Keletről származó kinyilatkoztatott vallások képviselik leginkább.

Az előbbi irány a nyugati filozófia atyjához, a milétoszi Thalészhez (kb. i.e. 624-544) köthető. Plutarkhosz szerint ő volt korának egyetlen bölcselője, „aki a köznapi szinten felülemelkedve szemlélte a világot”, és azt vallotta, hogy a tudáshoz és a megismeréshez a természethű megfigyelés útján lehet eljutni, a valóságos világban létező események valósághű leírásával. A természeti jelenségekre természetes magyarázatot kell találni, kiiktatva belőle az isteneket és a természetfölötti dolgokat, vagyis a természet rendszerén kívül álló erőkkel nem magyarázhatók a rendszeren belüli események. Thalész korszakalkotó, mondhatni „forradalmi” érdeme, hogy szerinte a tudás fejlesztéséhez és a különböző elméletek megalapozásához a létező magyarázatok kérdésessé tétele nemcsak hogy elfogadható, hanem egyenesen bátorítandó is. A milétoszi bölcselő ezzel lényegében a nyugati tudományos gondolkodás alapkritériumának és conditio sine qua non-jának számító szkepszisnek adott „polgárjogot”. Sajnálatos módon Thalész idejétől egészen napjainkig ez a megközelítés kisebbségi és állandó támadásoknak kitett álláspontnak számított.

A dogmákhoz vezető út a tekintélyen alapuló „tudás” kifejtésével kezdődik, amely általában valamely nagy embertől vagy vezetőtől eredő, gyakran, de nem szükségképpen „isteni” vagy „természetfeletti” sugalmazású kinyilatkoztatás. Így például a keresztény teológia, a marxi szociológia és a freudi pszichoanalízis egyaránt kiválóan illusztrálja a dogmatikus hitrendszert, amely igaznak és valóságosnak tekintett kijelentéseivel idővel merev és megváltoztathatatlan hiedelmek készletévé vált. Velük szemben nemcsak hogy nem bátorítják, de egyenesen tilalmazzák a kriticizmus és a szkepszis akárcsak legenyhébb megnyilvánulását is. Sőt mi több, az ingadozó, kételkedő, kérdezősködő híveket eretneknek, bűnözőnek, a „Sátán cimborájának” tekintik, s mint ilyet kiközösítik és törvényen kívül helyezik. A híveknek a puszta tekintély elfogadásának alapján kell hinniük, és nem térhetnek el az önmagukat egyre inkább „bebetonozó” dogmáktól. Így aztán a csupán részben megértett való világgal való találkozások szükségképpen a dogma és a valós jelenség természetes megfigyelése közötti diszkrepanciához vezetnek. Felmerül tehát az autoritatív dogma és a vele szövetséges hatalmi tekintély minden eszközzel, akár manu militari történő megvédésének a szükségessége. A gondolati disszidensek, szabadgondolkodók, nonkonformisták, tehát mindazok, akik nem képesek gondolataikat a dogma kánonján belül tartani és „izgága felelőtlenségükkel” megzavarják a társadalom begyepesedett konformizmusát és az egyén lelki békéjét, ennél fogva a „közjót” fenyegető potenciális veszélynek minősülnek és megtorló intézkedések (szankciók, törvények, cenzúra stb.) hatálya alá esnek. Itt kezdődik az inkvizíció birodalma.

Csupán nagyvonalakban érintve a hit és a tudás örökös, és természeténél fogva ab ovo feloldhatatlan konfliktusának keletkezését, a görög tudományos gondolkodásra mért első komoly csapás Tertullianustól származik, aki hírhedt kinyilatkoztatásával („credo quia absurdum”) a „hitigazságot” mindenek fölé emelte, és ezáltal a filozófiát, vagyis a tudást lényegében alárendelte a teológiának. Két évszázad múlva, az immáron győztes kereszténység szellemi gerincét alkotó augustinusi dogma tovább erősítette ezt a tudományellenes vonalat, mégpedig az igazságról mint olyanról vallott sajátos felfogásával. A névadó szerint ugyanis az ember nem a külvilágból meríti ismereteit, hanem a lélek mélyén lakozó isteni tanító („magister interior”) tanítja meg az igazságra, tehát végső soron minden ismeret Istentől ered, aki különleges megvilágítás („illuminatio”) révén irányítja az emberi értelmet. Az igazság megismerésének kiinduló pontja eszerint nem a természetes megfigyelés, hanem a hit („Ha nem tudsz érteni, higgy, hogy érts: elöl jár a hit, és azt követi az értelem”), végső soron pedig az igazság a Biblia által közvetített és az egyházatyák által interpretált „isteni revelációban” lakozik.

Amikor azután az ókori görög bölcselet – arabok közvetítette – „újrafelfedezése” elemi erővel kezdte feszegetni az európai szellemre kényszerített vallási dogma több évszázados kalodáját, a skolasztikusokra, jelesül Aquinói Tamásra várt a feladat, hogy az ily módon birtokukba jutott új ismereteket, mindenekelőtt az arisztotelészi deduktív logikát megpróbálják beilleszteni a keresztény teológiába, és ezáltal filozófiai érvekkel vértezzék fel azt. Noha az 1210-es párizsi zsinat, majd 1231-ben maga IX. Gergely pápa is megtiltja Arisztotelész műveinek inspirációs forrásként való használatát, a halála után szentté avatott dominikánus szerzetes túlteszi magát ezen, és a kereszténység „racionalizálása” érdekében (mestere, Albertus Magnus nyomán) szétválasztja egymástól a hitet és a tudást, a teológiát és a filozófiát, ehhez pedig a keresztény világnézeten belül nolens volens helyet biztosít az ókori pogány bölcselő – megfelelőképpen „elkeresztényesített” – gondolatiságának.

Szerinte az ember vagy értelmi munka által, isteni segítség nélkül juthat az igazság birtokába (értelmi igazság), vagy kinyilatkoztatás révén, amelynek elfogadásához nem elég az értelmi világosság, hanem hitre van szükség (hitigazság). Mivel úgymond mindkét igazság az isteni lényegből ered és csak az isteni közlés, a megismerés módja tekintetében különböznek egymástól, ennél fogva ellentmondás köztük nem áll fenn. A kinyilatkoztatásból eredő ismeretet mindazonáltal abszolút elsőbbség illeti meg az értelmi úton szerzett ismerettel szemben, ahogy tehát a hit megelőzi a tudást, ugyanúgy uralja a teológia a filozófiát, amely csupán a teológia szolgálóleánya („ancilla theologiae”) lenne.

Aquinói Tamás Summa Contra Gentiles című munkájával egy időben (1264) jelent meg Roger Bacon De Computo Naturali-ja, amelyben az angol gondolkodó, az újkori experimentális tudomány úttörőjeként leleplezi a skolasztikus szőrszálhasogatást, és a természet tapasztalati tanulmányozásának, valamint az önálló kutatásnak és gondolkodásnak a fontosságát hirdetve síkra száll a tudomány megújításáért („Az okoskodás nem bizonyít semmit, a gyakorlattól függ minden”).
Az Arisztotelész műveiből készült fordításokat rendkívül gyatrának tartva Bacon lényegében bírálatot gyakorol Aquinói Tamás magyarázatai (és félremagyarázásai) fölött is, ugyanakkor elveti a korabeli gondolkodásban érvényesülő ipse dixit-elvet, vagyis az elődök tekintélyére való szolgai hivatkozás szólamát, és ezzel nagyban hozzájárul a tomizmus trónfosztásához.

Tanai miatt eretneknek nyilvánítják, 15 évet tölt börtönben, bűnlajstromán többek között az „újdonságok felvetése” („suggesting novelties”) kitétel is szerepelt. Erre vonatkozó szenvedélyében kortársa, Johannes Duns Scotus is osztozik vele, vakmerően cáfolva, hogy a tomizmus megvalósítja a teológia és a filozófia „boldog” egységét, amely szerinte csupán illúzió, hiszen az istenségről folytatott okoskodás és a bölcsesség szeretete kölcsönösen kizárja egymást, sőt mi több, az is kétséges, hogy az előbbi egyáltalán tudománynak tekinthető-e. Szerinte egyébként minél jobban megismerjük Arisztotelészt (persze az eredetit és nem a meghamisítottat), annál világosabb lesz, hogy a természet és a hit között antagonisztikus ellentét áll fenn.

Az „újdonságok felvetése” terén Bacon és Duns Scotus szellemi örököse (és szigetlakótársa), Occami Vilmos is alaposan kitett magáért, olyannyira, hogy az inkvizíció „kitüntető” érdeklődése elől kénytelen volt Bajorországba menekülni. Pedig a nominalizmus vezéregyénisége valójában nem is akarja aláásni a dogmákat – éppen hogy a fideizmust favorizálja, ti. „a puszta és egyszerű csatlakozást a dogmákhoz, amelyekben gondolkodás nélkül kell hinni” (Louis Rougier) – , a hit kategóriájába helyezve azonban kizárja őket az ésszerű felfoghatóság köréből. Mindezt azon az alapon, hogy a teológiai „igazságok” ész fölötti, sőt észellenes fogalmak, és mivel róluk természetes tudás empirikus úton nem szerezhető, bizonyításukra észérvek nincsenek. Ezáltal viszont áthághatatlan falat emel a teológia és a tudomány közé, és akaratlanul is szétválasztja azt, amit a skolasztika mindaddig összekötni igyekezett. Occami Vilmostól ered tehát a „kettős igazság” felállítása: egyfelől van a hit „igazsága”, másfelől a tudás igazsága, mégpedig egymástól független és teljességében öntörvényű módon. Ily módon a filozófia visszanyeri autonómiáját, és megszűnik a teológiát szolgálni.

Később Francis Bacon éppen a „kettős igazság” teóriájára hivatkozva követelte, hogy a vallás ne avatkozzon a tudományba (ezzel együtt továbbra is a tudás egyenjogú forrásának ismerve el a kinyilatkoztatást). Az angol materializmus megalapítójaként, az induktív logika előkészítőjeként, Giordano Bruno és Galileo Galilei kortársaként ő maga is a tudományellenes erők célkeresztjébe került, neki azonban sokkal nagyobb szerencséje (vagy sokkal hatalmasabb pártfogója) volt, mint olasz tudóskollégáinak, akik közül az előbbit elevenen megégették, az utóbbit pedig bebörtönözték és tanai visszavonására kényszerítették. És hogy mi volt az az égbekiáltó bűn, amely ilyen kegyetlen retorziót vont a fejükre? Egyszerűen csak az, hogy hitelt adtak Kopernikusz heliocentrikus elméletének, amelyet (Szamoszi Arisztarkhosz zseniális „sejtését” felelevenítő) felfedezője csupán a halálos ágyán mert közzétenni, és akkor is csak spekulatív gondolatkísérletként. Márpedig az a gondolat, hogy a Világmindenség középpontja nem az emberek által benépesített lapos Föld, hanem a Nap, akkoriban tűrhetetlen eretnekségnek számított a tomista dogmatizmus szempontjából. De már nem sokáig. Mire ugyanis a Galilei halálának évében (1642) született Newton befejezte földi pályafutását, addigra a fizikai tudományokra nehezedő inkvizíciós nyomás és cenzúra is megszűnt.

Nem így a lélektan, a genetika és általában is a társadalomtudományok esetében, amelyek egyre inkább a francia forradalom óta egyedül „üdvözítő” egalitarista dogma zsarnoksága alá kerültek. A liberalizmus armatúráját képező és az emberek (népek és fajok) közötti – nemcsak jogi-politikai, hanem fizikai – egyenlőséget axiomatikusan feltételező egalitarizmussal az a fő gond, hogy megfogalmazására és „kőbe vésésére” egy adott politikai-filozófiai kontextusban került sor, és fanatikus hívei az időközben bekövetkezett tudományos fejlődés dacára sem hajlandók aktualizálni, vagyis a való élet valós tényeihez igazítani. Napjaink liberális inkvizícióját tehát – fenntartói szempontjából – az indokolja, hogy Darwin, Galton, Mendel és követőik felfedezéseinek fényében a liberális alapdogma tudományos szempontból egész egyszerűen tarthatatlanná vált. Erre reagál a tudományos szabadság védelmében megfogalmazott 1997-es alábbi határozat:

„A civilizáció története számos olyan időszakot mutat, amikor a tudományos kutatást vagy oktatást cenzúrázták, büntették vagy elnyomták nem tudományos okokból, rendszerint azért, mert szembe került bizonyos vallási vagy politikai hittel. (…) Ma hasonló elnyomást, cenzúrát, büntetést és rágalmazást alkalmaznak olyan tudósok ellen, akik az öröklődés szerepét hangsúlyozzák az emberi magatartásban. Közzétett álláspontjukat gyakran elferdítik, a tudományos érvelést érzelmi felhívásokkal helyettesítik, nem a bizonyíték, hanem inkább az ember ellen fogalmaznak meg érveket (a tudóst „fasisztának” nevezik, az érveit negligálják). Sok támadás nem szakmabeliektől származik, sőt éppenséggel a tudomány ellenségeitől („anti-scientists”), az egyetemeken ténykedő politikai aktivistáktól. Mások olyan tudósoktól, akik az emberek közötti szinte összes különbséget a környezeti hatással magyarázzák (environmentalizmus). Sok olyan tudós pedig, aki tanulmányozta a bizonyítékokat és meg van győződve arról a jelentős szerepről, amelyet az öröklődés játszik az emberi magatartásban, csöndben marad, és nemcsak hogy nem nyilvánítja ki nyilvánosan és világosan a meggyőződését, de még csak nem is hajlandó erőteljesen védelmébe venni szókimondóbb kollégáit.

Az eredmény jól látható napjaink tudományos életében: jóformán eretnekség ettől eltérő nézetet kifejteni vagy a magatartás biológiai alapjainak (bio-behavioralizmus) a további kutatását javasolni. Egyfajta ortodox environmentalizmus uralja a liberális tudományosságot és erősen gátolja az oktatókat, kutatókat és tudósokat abban, hogy a biológiai magyarázatok felé forduljanak. Ezért most deklaráljuk az alábbi elveket:
1. Megvizsgáltuk az emberi képességek és magatartások lehetséges örökletességével kapcsolatos bizonyítékok sokaságát, és ezeket az örökletes hatásokat nagyon erősnek hisszük.
2. Erősen bátorítjuk a magatartás biológiai és örökletes alapjaival foglalkozó kutatásokat, a környezetfüggő magyarázatra vonatkozó erőfeszítések legfontosabb kiegészítéseként.
3. Erősen védelmezzük az előadó arra vonatkozó jogát és hangsúlyozzuk arra vonatkozó tudományos kötelezettségét, hogy alkalmas környezetben és tudományos felelősséggel megvitathassa a magatartás örökletes befolyásoltságát.
4. Sajnáljuk, hogy az örökletességi okfejtés jelenleg hiányzik a tankönyvekből, és hogy az örökletességnek nem adnak kellő sújt az olyan diszciplínákban, mint a szociológia, társadalom-lélektan, szociálantropológia, oktatáspszichológia stb.
5. Felhívjuk a liberális tudományos testületeket (…), hogy ragaszkodjanak ahhoz, hogy a társadalomtudomány tanúsítson nyitottságot a bio-behavioralista okfejtés jól megalapozott állításai iránt, és hogy éberen védelmezzék bármely képesített tagjukat, aki efféle okfejtést felelősen oktat, kutat vagy közzétesz.
Mindezt azért hangsúlyozzuk, mert tudósokként úgy hisszük, hogy az emberi problémák jobban orvosolhatók a növekvő emberi tudással, és hogy a tudás növekedése sokkal nagyobb valószínűséggel vezet az emberi boldogság növekedéséhez, mint az ellenkezője.”

A dokumentumot a különböző tudományos szakterületek ötven jeles képviselője írta alá, köztük olyan világnagyságok, mint a Nobel-díjas Francis H.C. Crick (Cambridge), Jacques Monod (College de France) és John C. Kendrew (Cambridge), valamint Hans. J. Eysenck (London), Arthur R. Jensen (UCLA), Richard Herrnstein (Harvard) és C.D. Darlington (Oxford).

Gazdag István cikke