Category Archives: ANTIGLOB

Read more..

Wall Street: pénzügyi központ vagy bűnügyi helyszín?

Amikor a múlt század nyolcvanas éveiben Ronald Reagan – nyilván Frankenstein sugallatára – végrehajtotta az amerikai pénzügyi szféra átfogó deregulációját, vagyis lényegében szabadjára engedte a finánctőke szörnyszülöttjét, mintegy előre megsejtvén döntése fatális következményeit, azzal a naiv (vagy cinikus?) figyelmeztetéssel párosította azt, hogy „a szabad vállalkozás nem egy vadászengedély”. Nos hát, ami mostanában a New York-i tőzsdén folyik, az éppen az ellenkezőjét bizonyítja.

„A Wall Street nyugtalanító hajlama a bűnözés iránt”, mint azt Preet Bharara manhattani szövetségi ügyész mondja, olyan mély, amilyen régi: bennfentes kereskedelem, hamis könyvelés, piramis-csalások, illegális korrupciós hálózatok, bizalmas üzleti információk kiszivárogtatása, sőt a szervezett bűnözés bizonyított jelenléte. Ráadásul az amerikai tőzsdefelügyelet (SEC) gyakran a cinkossághoz közeli képtelenséget mutat arra, hogy egy minimális rendet tartson ebben a „keleti bazárban”, amely annál is inkább rászolgált erre az elnevezésre, mert a kétes tranzakciók – ugyancsak az illetékes ügyész szerint – „rokonok között vagy ugyanazon etnikai közösségen belül” zajlanak.

A Wall Streeten dívó fehérgalléros pénzügyi bűnözést célzó nyomozásaihoz az FBI immáron az erőszakos szervezett bűnözés esetében alkalmazott technikákat is igénybe veszi: telefonlehallgatásokat, házkutatásokat, előzetes letartóztatásokat, büntető és polgári eljárásokat. Távolról sem biztos azonban, hogy az általános mozgósítás képes lesz megfékezni ezt az igencsak „sajátos” bűnöző hullámot. Már csak azért sem, mert az FBI „a 14 ezres ügynökállományából csak néhány száz szövetségi nyomozót” tud ráállítani a nagy pénzügyi csalások felderítésére, pedig legalábbis a Madoff-ügyben (Magyar Demokrata, 2009. január 7.) a Cosa vagy inkább Kosher Nostra-kapcsolat minden kétséget kizáróan bizonyított.

Harry Markolopos pénzügyi csalásokra szakosodott magánnyomozóként mindenki másnál korábban leleplezte a Madoff által kezelt alapítvány „piramisjáték” mivoltát. Figyelmeztetései azonban csaknem egy évtizeden át süket fülekre találtak mind a hatóságok, mind a média, mind pedig a csalhatatlannak kikiáltott tőzsdeguru későbbi áldozatai részéről. Sőt mi több, a saját testi épségét kockáztatta. A The New York Times kérdésére, hogy valóban féltenie kellett-e az életét Madofftól és fogdmegjeitől (sic!), így válaszolt: „Higgyék el, hogy ez nem paranoia a részemről… Az FBI-ügynökökhöz hasonlóan én is fegyvert hordtam. Madoff ugyanis nagyon veszélyes játékot űzött. Amikor az üggyel megbízott FBI-nyomozóval beszélgettem, azt mondta, hogy ilyen hatalmas pénzek esetén egyesek csúnyán végzik, és nekem nagy szerencsém volt.” A nyomozását bemutató könyvének már a címe is jelzi, hogy egy nem mindennapi „rémtörténetről” van szó (No One Would Listen: A True Financial Thriller). 2008-ban tehát ilyen légkör uralkodott a Wall Streeten.

Erősen kétséges, hogy a dolgok azóta megváltoztak volna. A SEC jóvoltából legalábbis semmiképpen sem. Éppen ellenkezőleg, a tőzsde felügyeletével megbízott „sóhivatal” tevékenységéről szinte naponta derülnek ki hajmeresztő tények. A Madoff-ügynél maradva: a SEC jogi igazgatója, vagyis az az ember, aki pozíciójánál fogva személyesen felelt a csalás áldozatainak a kártalanításáért, maga is kedvezményezettje volt Madoff ügyleteinek, mintegy kétmillió dollárt zsebelve be belőlük, és ami legszebb az egészben, a hivatalában sokáig egyáltalán nem reagáltak rá! Holott ez egy vegytiszta érdekkonfliktus, a szövetségi törvények ugyanis természetesen az USA-ban is tiltják, hogy a hivatalnokok olyan ügyekkel foglalkozzanak, amelyekben személyesen is érintettek. Vajon ez a hanyagság csupán a SEC-alkalmazottak számlájára írandó, akiket egy újságíró szerint „teljesen elhülyített a pornó-honlapok beteges kukkolása munkaidő alatt”? Távolról sem. Ennél van még súlyosabb is.

Tavaly augusztusban Charles Grassley szenátor élesen kikelt a SEC ellen, olyan szervezetként mutatva be, amelyet „azok a pénzügyi gonosztevők uralnak, akiknek a tevékenysége felügyeletével van megbízva”. A kilencvenes évek óta ugyanis a SEC, amelynek elvileg 25 évig kellene megőriznie az archívumait, szisztematikusan megsemmisített mintegy 18 ezer előzetes nyomozati aktát, köztük a nemzetek fölötti fináncoligarchia olyan nagyágyúiét, mint Madoff, a Lehman Brothers, a Goldman Sachs és hasonszőrűek, vagyis éppen azokét a pénzügyi ragadozókét, akik – a szenátusi jelentés szerint – „a világgazdaságot romba döntő korrupciós és csaláshullámot okozták”. Az amerikai szenátus igazságügyi bizottságának tagjaként Grassley kihangsúlyozta, hogy a megsemmisített iratok kétségtelenül olyan tényeket tartalmaztak, amelyek lehetővé tették volna a 2008-as pénzügyi válság és a Madoff-csalás megelőzését. A törvénytelen iratmegsemmisítések ügyében folytatott nyomozás alapján annyi mindenesetre más most is bizonyos, hogy mindez valóban megtörtént, és hogy az ominózus iratokban szereplő adatokat a SEC felelőtlenül „másodlagosaknak” vagy „érdekteleneknek” tartotta.

És hogy ezentúl a SEC vajon képes lesz arra, hogy összeszedje magát? Nem valószínű. Először is a régi dakota bölcsesség szerint kutyára nem érdemes szalonnát bízni. Ráadásul pedig nemcsak hogy elmaradt a meglehetősen belterjes állomány kirostálása és áporodott törzsi szellemiségének kipurgálása, de biztos-ami biztos alapon egy „nem létező”, ámbátor annál befolyásosabb lobbi még a költségvetését is alaposan megkurtította. Márpedig kevesebb pénz kevesebb nyomozást jelent, tehát kevesebb üldözött gonosztevőt, ugyanakkor pedig több lehetőséget az eddigi módszerek folytatására és a zavarosban halászásra.

Nyereségvágyát és élvezeteit tekintve Marx egykor a lumpenproletariátus feltámadását látta a pénzarisztokráciában a burzsoá társadalom csúcsain. Magyarországot most egyfajta pótcselekvésként éppen azok az országok és intézmények egzecíroztatják, amelyek ezt a pénzarisztokráciát nem képesek kordában tartani – egyébként évszázadok óta. Vagy talán nem is akarják…

Gazdag István

Read more..

A keresztény­ségtől a libera­liz­musig – egye­nes út a deka­den­ciába

Legyen szó nemzetközi tudományos konferenciákról, egyetemi szemináriumokról vagy profán televíziós vitákról, az értelmiségi világot egy nehezen definiálható ideológiai torzszülött uralja, amely immár a tudás minden területére kiterjeszti fenyegető árnyékát. Manapság az igazság keresésének mindenképpen keresztül kell haladnia az egyetemes Nagy Testvér gondolatiságának kasztráló szűrőjén. Egy több mint három évtizede megjelent kollektív műben (Watson Fuller szerk., La responsabilité scientifique, Hermann, 1974) Geoffrey Beale professzor már jelezte, hogy egyes tudósok mindent elkövetnek az olyan kutatások állami támogatásának megszüntetéséért, amelyeknek az eredményei esetleg eltérnének az univerzalista és egalitarista hiedelmek – momentán – egyedül üdvözítő kánonjától.

Olyan tudományágak, mint a biopolitika és a genetika veszélyesnek, sőt egyenesen a náci tudományos filozófiától „fertőzöttnek” ítéltettek! Elég, ha csak a közgazdasági művek ezrei által fáradhatatlanul duruzsolt mantrára gondolunk, hogy felmérhessük e modern lidércnyomás kártéteményeit. Az igencsak elméleti „emberi jogok” ideológiáját kántáló – meggazdagodásuk érdekében azonban a gyakorlatban a saját dogmáikat megcsúfoló – propagandisták farizeus cinizmusa ellenére a közgazdasági tudományok a szabadkőműves páholyok és a Római Klub doktrínerei által megszült álhumanizmusban fürdenek. És hogy ez a fals világnézet miként tudott kibontakozni és ilyen mélyen meggyökeresedni az ezredforduló embereinek mentalitásában, elsősorban a fehér emberiség szállásterületein, de bizonyos mértékig Ázsiában és Afrikában is?

A megtett út valamiképpen a ’68-as nemzedék „forradalmi” útvonalában szintetizálható és lényegében öt fázist foglal magába:
1) Elvakult lázadás a társadalom és minden hierarchia ellen. Ez az „anarchista” fázis, a rossz helyre született plebsz elfuserált életérzése, amely elveti a szépséget, a harmóniát, a hagyományt és törvényeit. A mozgalmat a társadalom salakja, a gyökértelenek, az eltévelyedettek, az elnyomottak, a kevert fajúak, a mindenféle testi és lelki nyomorékok indították be. Rómában a keresztények főleg ebben a közegben találtak fantazmagóriáik mindenre elszánt támogatóira. Mivel a Szép és az Erős eltaszította őket, nihilista „nemlétükben” a kirekesztettek olyan eszmére vágynak, amely megjelenési formát ad gyűlöletük revánsának.
2) Az anarchista stádiumból a lázadó áttér a marxista (’68 májusára adaptált módon maoista vagy trockista) stádiumba. A szociális agitáció a népek evolúciójának messianisztikus látomásába illeszkedik, a „régi rendszertől” örökölt vívmányok és a hagyományból született rendek eltörlése végett. Család, nemzet, klasszikus művészet – megannyi válogatott célpont a „normalitás” ellen hadiösvényre lépett marginálisok számára. A marxisták még a biológiai törvények megváltoztatására is módot találnak (ld. Liszenko doktrínája), és felfedezik a történelem értelmét, amely az egyetemes kommunizmus létrejötte lenne.3) Kiábrándulva a marxizmusból és kudarcaiból, a gyökértelen folytatja ámokfutását a Láthatatlan, vagyis a pszichoanalízis felé. Mivel kormányozni nem tudja, analizálni próbálja az embert – mégpedig a saját delíriumai mikroszkópján. Karl Marx elméletét Sigmund Freud vagy Wilhelm Reich agyrémeivel egészíti ki. Mindazt, amit nem tudott lerombolni a marxizmus által, lerombolja a világ pszichoanalitikus magyarázatával: a régi isteneket, a tündérmeséket (Bruno Bettelheim), a családot, a nemek közötti kapcsolatot, az oktatást, az álmokat (Carl Gustav Jung) stb. Az utcai megmozdulásokat a csoportterápia, a marxista önkritikát a köldöknéző önvizsgálat váltja fel. Ha már a világot nem tudja vagy nem akarja felfogni, legalább önmagát igyekszik megérteni, de miután kudarcot vall, nem marad számára más, csak isten mint végső menedék, hogy elűzze e beteges gondolkodásból született lidérceket.

4) Az anarchizmus, a marxizmus és a pszichoanalízis után a megoldás minden rosszra Jahve, a „mindenható” isten és az emberek „bűneinek” megváltására közénk küldött fia lenne. A gyökértelen egy olyan vallási doktrínát tesz magáévá, amelyet a sivatagi népek barkácsoltak különböző hagyományokból. A kereszténység lehetővé teszi a marxista számára, hogy védelmébe vegye a gyöngék ügyét, és hogy hibernálja a történelmet egy egyenes vonalú menetelésben a „paradicsom” felé, ahol köztudomás szerint a hatalmasoknak majd fizetniük kell! Mindebben a nagyon misztikus Freud is jól eligazodik. Képzelődéseink nemde az „eredendő bűn” devianciái? A középszerűek neheztelése kibontakozhat az egyenlőség álomképében, amelyben a fajokat, kultúrákat, hagyományokat és társadalmi helyzeteket legyalulják a kereszténység egydimenziós szintjére. Ahhoz azonban, hogy kivívhassa magának a hőn áhított társadalmi státuszt, az ex-forradalmár gyökértelennek sikeresnek kell mutatkoznia valamiben, amiben a hiúsága megmutatja önzését.

5) Többé már nem kötődvén semmihez, a gyökértelen mindent megengedhet magának és hitványsága legbefejezettebb formáját adhatja egocentrizmusának, éspedig a humanitárius elbizakodottságú liberalizmust, ezt a szocializmusból, kereszténységből, emberi jogokból, szociológiából és szabadosságból összegyúrt katyvaszt, amely lehetővé teszi számára, hogy befusson a társadalomban és jó lelkiismerettel harácsoljon magának vagyont. A doktrínának vannak pápái (Keynes, Friedmann, Fisher) és püspökei (Berlusconi, Blair, Sarkozy). Az utcakőtől a hitelkártyáig – íme, a 68-as kontesztáló nemzedék útvonala. A Nagy Dogmának nemcsak klérusa van, hanem „ígéret földje” is, az Amerikai Egyesült Ál(la)mok, a dollár és a biblia földje, ahol a világon legmagasabb a lélekgyógyászok és lelki betegek száma, a korrupció és a bűnözés földje, ahol a mesterséges fajkeveredés céljából erőszakkal „buszoztatják” az iskolás gyerekeket, és ahol szekták százai ipari szinten űzik a retardált hívők pumpolását.

Az anarchizmustól Krisztus és Marx tanításán keresztül a liberalizmusig – manapság a gyökértelen a Wall Streetre mehet zarándoklatra.

Van azonban némi remény arra, hogy egy napon mégis összeomlik a képmutatás és ostobaság évszázadok alatt összetákolt és folyamatosan renovált monstruma, hiszen építő elemei egyre gyöngébbek és elhasználtabbak. A Szovjetunió összeomlásával a marxizmus szinte teljesen elveszítette egykori virulenciáját és már csak halvány árnyéka önmagának. A pszichoanalízis lassanként kiszorul a világ összes egyeteméről, ahogyan a modern nevelési módszerek is egyre látványosabb csődöt mondanak, miközben a biológia legutóbbi felfedezései elsöprik az egalitárius doktrínákat. A kereszténység zsinatoktól skizmákig bukdácsolva dadogja utolsó hitványságait, a templomok és a szemináriumok lassanként kiürülnek. Isten nem halott (Nietzsche), és „javítás alatt” sem áll (Céline) – egyszerűen nem létezik!

Ami pedig a különböző gazdasági válságok, a munkanélküliség, a bevándorlás, a környezetszennyezés és egyéb szervi bajainak ezer sebétől vérző liberalizmust illeti, az aktuális globális válság valószínűleg végleg megadta neki a kegyelemdöfést, gazdasági téren legalábbis mindenképpen.

/G.I.

Read more..

Gazdasági totali­tariz­mus, avagy a jólét langyos dik­ta­túrája

Aldous Huxley úgy vélte, hogy fikciót mutat be, amikor Szép új világ c. regényének cselekményét a III. évezred közepére helyezte. Halála előtt mégis tapasztalnia kellett, hogy a kielégítetlen szükségletek nélküli társadalom létrejötte már folyamatban van, korszakunk valósága, és akárcsak a könyvében, a „jólét diktatúrája” (Arnold Gehlen) által kondicionált tömegek minden heterodox gondolatot hangoztató egyént gonosztevőnek tekintenek. Mert a jólét hajszolása igenis diktatúrává vált.

Az anyagi szükségletek kielégítésének mindenhol hangsúlyos akarata és korunk emberének fogyasztási éhsége önmagában persze nem sokkoló, sőt zsigerileg kötődik az indoeurópai társadalmak termelő funkciójához. Az indoeurópai világ hármastagozódású rendszerében azonban, ahogyan azt Georges Dumézil feltárta, a termelő funkció mindenképpen alávetett helyzetben maradt a katonai és különösen az uralkodói funkcióhoz képest. Napjaink drámája, hogy ez a viszony mára totálisan megfordult, hogy az egész társadalmat ezek a fogyasztói követelések uralják, és hogy a gazdaság az összes emberi probléma megoldásával hitegeti önmagát és a tömegeket.

Azzal, hogy valamennyi társadalmi tényezőt a gazdaságra vezeti vissza, a kalmártársadalom egy olyan globális fejlődés eszközévé teszi azt, amelyet az anyagi bőség és a többé-kevésbé szervezett szabadidős tevékenységek illuzórikus keverékéből álló hamis „boldogság-recept” motivál, amely elhiteti, hogy csak anyagi vágyak és szükségletek léteznek, és hogy ezek mindig csak egyéniek, mennyiségiek és kielégíthetőek. Az egészben kétségtelenül az a legrosszabb, hogy a legtöbb ember gondolkodás nélkül bedől e gazdasági totalitarizmus látszólagos nagylelkűségének. Az értelmes érvek sem hiányoznak. „Egyedül a piacgazdaságok vannak valóban a fogyasztó szolgálatában.

Ha félretesszük az ideológiákat, hogy csak a tényeket vegyük tekintetbe, meg kell állapítanunk, hogy a központi tervezés által szabályozott gazdasági rendszerek mennyiségileg és minőségileg összehasonlíthatatlanul kevésbé elégítik ki a fogyasztókat, mint azok, amelyek a piac szabad játékán nyugszanak”, fogalmazta meg évekkel ezelőtt Valéry Giscard d’Estaing – de távolról sem biztos, hogy az utóbbi időben történtek láttán még mindig ugyanígy gondolja. A tömegfogyasztásra lehetőséget nyújtó egyéni szabadság nevében azonban ez a totalitarizmus egy megszállott individualizmust terjeszt, a Gehlen által kárhoztatott „hiperszubjektivizmust”, amely szétbomlasztja az emberi csoportokat, elszakítva tagjaik szerves társadalmi kötelékeit és meghiúsítva minden közösségi, történelmi vagy nemzeti tervet.

Pedig a neoliberalizmus addig ígér boldogságot mindenkinek és azonnalra, amíg végül kiábrándult reményeket kelt, és kollektív elégedetlenséget vált ki. Itt a kötelező boldogság egyenlősítő mítosza az egyéni életszínvonal korlátlan emelkedésének mítoszával párosul. Paradox módon az életszínvonal minden mennyiségi emelkedése a pszichológiai elégedetlenséget erősíti, a társadalom kvázi-fiziológiai függőségét váltva ki a gazdasági vágyak tekintetében, az ebből eredő sokféle patologikus következménnyel. Drieu La Rochelle már idejekorán erre figyelmeztette az ifjú európaiakat: „Elfojtani a vágyakat a szükségletek kielégítésével, mint a piszkos gazdaság, azon könnyebbségekből eredően, amelyekkel a gépek halmoznak el bennünket, ez fog végezni a fajunkkal. A szatócsbolt bősége megöli a szenvedélyeket. A konzervvel teletömött ember szájában képződő rossz kémia megrontja a szavakat” (Le Jeune Européen, 1927).

A mechanikusan elért, szinte már automatikus „haladás” reménye a rendszer rabszolgájává teszi az embert, mentesítve őt attól, hogy képzeletről és akaratról tegyen tanúbizonyságot. A jólét diktatúrája elhasználja az érzéseket, és végül elhasználja magát az embert is. „Egy távoli múltban az emberiség bölcsei már nagyon jogosan felismerték, hogy nem jó az ember számára, ha túl jól sikerül kielégítenie az öröm iránti ösztönös törekvését és kivonnia magát a fáradozás alól”, írja Konrad Lorenz. A lelki elidegenedést, amely által egy egyenlősítő követelés kielégítése kiváltja az egyenlősítő vágy fokozódását, Gehlen „pleonexiának” nevezte, a kalmárszellemnek alávetett mentalitás arra való képtelenségét pedig, hogy elégedett legyen az elért helyzettel, a „neofília” kifejezéssel illette. Mindez arra vezeti a rendszert, hogy tartósítsa az állandó lázadás állapotát, amely annál élénkebb, minél elviselhetetlenebbnek tűnik ez a kielégítetlenség, amely valójában egy végtelen spirál. A konjunktúrától függetlenül ígért és követelt korlátlan életszínvonal-növekedés állandó krízistényező, olyannyira, hogy végeredményben magát a rendszert is fenyegeti, amely létrehozta, miközben egyre több alattvalóját idegeníti el.

Raymond Ruyer szerint a folyamatos haladás illuzórikus jótéteményeivel szembeni mentális alávetettség „rövid életű” népeket teremt. Ezek a puha selyemgubójukba begubózott és a külvilágtól óvott népek rövid távú értékekhez ragaszkodnak és csak konvencionális gazdasági értékekben kifejezett, azonnali és közvetlenül mérhető következményekkel járó tettekre képesek. Nem csoda, hogy a mai államférfiak döntő többsége a profán gazdasági vállalkozássá degradált országuk „ügyvezető igazgatójának” tekinti önmagát.

Meg is látszik a teljesítményükön…
Ily módon e kultúrákat egyszerű fogyasztói magatartásokra redukálják, egyedüli beszélt nyelvként a vásárlóerővel, mint amely potenciálisan egyenlő minden népnél és az egész Földön. Az egyen-életmód terjesztésére irányuló akarat végül az emberiség kulturális változatosságát fenyegeti. Ahogyan a klasszikus kalmárok számára a határok és az eltérő erkölcsök tűrhetetlen akadályoknak számítottak, a kalmártársadalom számára az etnikai, kulturális, nemzeti, társadalmi, sőt egyéni különbségek kérlelhetetlenül kiküszöbölendők. Az egységes fogyasztói világpiac univerzalista kimérája a „homo oeconomicus” eljövetelét hirdeti.

Az alapvető anyagi szükségleteket kielégítő funkcióján messze túllépő gazdaság így vált az új egyetemes „kultúra” tényleges alapjává. Ez a mutáció arra korlátozza az embert, hogy már csak az legyen, amit megvesz, divatos szóval élve: tárgyiasítva önmagát. A végső cél egy globális „fogyasztói középosztály kialakítása” (VGE) a jólét egyenlősítő mítoszának alávetett fogyasztók háziasítása által. Így fest a burzsoázia régi álma – a jólét langyos diktatúrája.

G.I.

Read more..

Jahve kontra Manitou. Az ősöket legyil­kol­ták, az utó­dokat bekaszt­lizzák

­A dél-dakotai Pine Ridge indiánrezervátum egyik kis völgye mélyén, egy kietlen domb tetején szerény szürkemárvány sztélé – ez minden, ami manapság az amerikai történelem és az indián emlékezet egyik legsötétebb epizódjára, a Wounded Knee-i mészárlásra emlékeztet. A hivatalos amerikai történelem számára Wounded Knee csak egy egyszerű háborús cselekmény, egy „csata”, amely több mint 300 évnyi indián háborúk, valójában a világtörténelem legnagyobb tervszerű emberirtásának a végére tett pontot.

Az 1870-es évek elején, miután az Egyesült Államok elrabolta a sziú indiánok szent földjének számító Black Hillst, amelyre pedig az 1868-as Fort Laramie-i szerződésben elismerte az indiánok felségjogát, a sziú főnökök szembe szálltak népük maradékának erőszakos deportálásával és fegyvert ragadtak. Ismét csak háborús évek következtek, a „rézbőrűek” számára olyan dicsőséges epizódokkal, mint Custer tábornok csapatának legyőzése 1876-ban Little Big Hornnál, de a hideg, az éhség és a túlerő végül felmorzsolta az indián törzsek ellenállását, és számos sziú főnök, köztük Sitting Bull és Crazy Horse, a megadás mellett döntött. Az amerikai katonák ennek ellenére legyilkolták őket.

1890 december végén Big Foot főnök megpróbálta összegyűjteni a dél-dakotai indián törzseket. Elindult hát, hogy egyesítse népét Red Cloud csapataival. Csatlakozott hozzá a nem sokkal előbb legyilkolt Sitting Bull negyven embere. December 28-án a mintegy 350 fős, jórészt gyerekekből és nőkből álló csoportot utolérte a Samuel Whitside őrnagy által vezetett 7. lovas regiment. A katonák egészen a Wounded Knee patakig kísérték az indiánokat, ahol az őrnagy parancsot adott lefegyverzésükre, amibe a tüdőgyulladástól és éhségtől legyengült Big Foot beleegyezett, de kijelentette, hogy emberei jórészt fegyvertelenek. A lerakott fegyverek csekély mennyiségét látva Forsyth ezredes katonái átkutatták a sátrakat. Az általános zűrzavarban eldördült egy lövés. A katonák fejvesztett tüzelésbe kezdtek. A környező dombokról két Hotchkiss-ágyú is beszállt. Néhány perc alatt 200 indián vesztette életét. A többieket, férfiakat, nőket és gyermekeket, akik megpróbáltak elmenekülni, üldözőbe vették és mind egy szálig lemészárolták. Az éjszakai fagyban groteszk pózokba merevedett holttesteket a következő napon a tábor három kilométeres körzetében találták meg. Valamennyiüket közös sírba kaparták el.

Száz évvel a tragikus esemény után a sziú indiánok azt kérték az amerikai Kongresszustól, hogy hozzon egy törvényt, amely három intézkedést tartalmazna: jóvátétel fizetését a Wounded Knee-i vérfürdőért, nemzeti emlékmű állítását az áldozatok emlékére és végül az amerikai állam hivatalos bocsánatkérését.
A Kongresszus 1990 októberében határozatot fogadott el, amelyben kifejezte az Egyesült Államok „mély sajnálatát” az 1890. december 29-ei mészárlás miatt. A határozattervezetből törölték a „bocsánat” szót. A többi követelés mind ez idáig kielégítetlen maradt, ami különösen annak a fényében értékelendő, hogy az Egyesült Államok kormányai mindenkor megkülönböztetett figyelmet fordítottak például arra, hogy a zsidóság különböző jogcímeken különböző országoknak benyújtott kárpótlási és jóvátételi igényei a legteljesebb mértékben akceptálva legyenek. Igaz persze, hogy sokkal kényelmesebb és hálásabb a fogadatlan (vagy nagyon is fogott) prókátor szerepét játszani mások érdekében, mint szembenézni saját bűneinkkel.

Nyilván ugyanígy vélekedik a Kansas állambeli Leawenworth fegyintézetében kétszeres életfogytiglani büntetését töltő 89637-132 azonosító számú elítélt, az 59 esztendős Leonard Peltier is, az Egyesült Államok talán legismertebb politikai foglya, aki kora ifjúságától bekapcsolódott Észak-Amerika őslakóinak nemzeti újjászületési küzdelmeibe, így saját érdekvédelmi szervezetük, az Amerikai Indián Mozgalom (AIM) létrehozásába is, amely látványos, de békés akciókkal akarta felhívni a világ közvéleményének figyelmét az indián népesség drámai helyzetére. A sziú aktivista Peltier (a mozgalom vezetői, Dennis Banks és Russel Means társaságában) 1972-ben részt vesz a Lawton-erőd elfoglalásában, két évvel később pedig megszervezi a Megsértett Szerződések Menetét, amely az Indián Ügyek Irodájának washingtoni elfoglalásával végződött és óriási sajtóvisszhangot keltett világszerte. Ettől kezdve az FBI a „felforgató” szervezetek közé sorolta az AIM-et, vezetőit pedig „elsőszámú közellenségekké” nyilvánította, majd a Nixon-kormányzat felhatalmazásával az indián ellenállás megtörésére és lejáratására a legális és illegális (köztük titkosszolgálati) módszereket is igénybe vevő hadművelet indult.

Az amerikai establishment romlottságára és aljasságára jellemző, hogy az indiánügy szimbolikus helyszínén, a Pine Ridge-i sziú rezervátumban is alkalmazták a világszerte már jól bevált uralmi metódusukat és apparátusukat, a manipulált „demokratikus” választásokkal törvényesített Amerika-barát bábrezsimet. A kollaboráns törzsi tanács és fegyveres milíciája, az ún. Goon osztag azután elvégzi a rájuk bízott piszkos munkát, két év alatt több mint 80 ellenzéki aktivistát gyilkolva meg.

Amikor végül az AIM „kemény magja” megelégeli a demokrácia leplébe bújtatott zsarnokság tobzódását és fellép a Goon Squad véres kilengései ellen, a szövetségi kormányzat elérkezettnek látja az időt a végső leszámolásra, és beavatkozik lakájai oldalán. 1975 júniusának egyik reggelén az FBI, a rendőrség és a Goon fegyveresei körülveszik azt a farmot, ahol az indián mozgalom hívei, köztük Leonard Peltier is tartózkodik. Rövidesen tűzharc robban ki, amelyben életét veszti két FBI-ügynök és egy fiatal sziú.

Ezután példátlan médiakampány bontakozik ki az AIM kriminalizálására. Amerika bárgyú mesefilmeken felnőtt (?) lakossága úgy reagál, ahogyan olyankor szokott, amikor az ellenség visszalő: a kedvenc csörgőjétől megfosztott gyöngeelméjű eszelős őrjöngésével. Az ostromgyűrűből kicsúszó Peltier és bajtársai kézre kerítésére országos üldözés bontakozik ki. A jenkik kedvenc nemzeti sportja, az embervadászat iránt érthető averzióval viseltető Peltier Kanadába szökik, ahonnan azonban rövidesen visszatoloncolják. Bűnperére az észak-dakotai Fargo városában kerül sor, ahol egy minden egyes részletében meghamisított bizonyítékokra építő eljárás során a két FBI-ügynök meggyilkolásának vádjában találja bűnösnek a kizárólag állattenyésztőkből álló – és a helyi viszonyok miatt zsigerből indiánellenes – esküdtszék. A nyilvánvaló justizmord ellenére Leonard Peltier fellebbezését másodfokon elutasították, mint ahogy az utóbb előkerült új bizonyítékokra és perdöntő dokumentumokra támaszkodó felülvizsgálati kérelmeit is mindannyiszor.

Marad az elnöki kegyelem. Bill Clinton elnöksége kezdetén ígéretet tett ugyan arra, hogy nem feledkezik meg az ügyről, négy év múlva mégis úgy adta át a stafétát utódának, hogy ezt az ígéretét sem tartotta be. A Leonard Peltier támogatására alakult nemzetközi szervezet (LPDC: www.freepeltier.org), összefogva többek között az Amnesty Internationallel és az Amerikai Indiánok Nemzeti Kongresszusával, valamint több tízezer egyszerű állampolgárral a világ minden tájáról, de olyan neves személyiségekkel is, mint Marcos parancsnok-helyettes, Nelson Mandela és a dalai-láma, fáradhatatlan küzdelmet folytat a gyalázatos kirakatper felülvizsgálata és az ítélet megsemmisítése érdekében. Egyre inkább nyilvánvalóvá válik ugyanis, hogy – mint azt a Le Monde diplomatique írja – „Leonard Peltier igazi bűne az, hogy indián, és elkövette azt a hibát, hogy azoknak az ősi népeknek az elemi jogait védelmezte, amelyekkel szemben Amerika még nem törlesztette történelmi adósságát.”

Amerikának a jelek szerint egyre több történelmi adóssága lesz világszerte, a törlesztést viszont csak akkor fogja elkezdeni, amikor rá lesz kényszerítve. És hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, efelől senkinek ne legyenek kétségei.

/Gazdag István

Read more..

A Kultur­kampf tét­jei. Álmaink­ban Ame­rika vissza­inte­get?

Korszakunk a kiengesztelődés mágikus helyeként határozza meg a kultúrát, szemben számos más emberi tevékenységgel, mint például a politika vagy a gazdaság. A kultúra béketeremtő tényezőnként való felfogásának a kimunkálásában jelentős szerepet játszottak a Frankfurti Iskola epigonjai, nevezetesen Jürgen Habermas az úgynevezett kommunikációs utópiának szentelt írásaival. Eszerint a tézis szerint a szellemi sötétség(ek) megszüntetésével a kultúra közel hozza egymáshoz az embereket és ezzel megvalósítja a felvilágosodás egyik legfőbb posztulátumát.

Egyesek tehát úgy vélik, hogy a kultúra semlegesítő hatású, tárgya pedig tét nélküli tárgy. Ez a pacifikáló kultúra a haladás eredménye lenne, a haladásé, amely ugyan minden urat kiszolgált már, de amelyet mégis „újrahasznosítanak” a habermasi perspektívában. Állítólagos depolitizáltságánál fogva a kultúra úgymond maga a béke, és e tekintetben az erkölcshöz és a gazdasághoz kapcsolódik. A „kultúra neomessianizmusa”, a „kulturális mennybemenetel”, a „kultúra mint a béke helye” – ez az, ami a kultúra győzelmével, a gyűrődésmentes társadalmi szövetet lehetővé tévő kulturális választással, mint új imperatívusszal bekövetkezne. Ezért kell mindenki számára biztosítani a szabad és egyenlő hozzájutást a kinyilatkoztatáshoz, vagyis a kultúrához, amely tehát egyszerre politikai és társadalmi követelmény.

A kultúrát ugyanakkor a társadalomba való beilleszkedés egyik lehetséges tényezőjeként mutatják be. Napjaink közbeszédében általa próbálják összeforrasztani a modern társadalom repedéseit, és csökkenteni ridegségét. Az utóbbi egy-két évtizedben éppen ez az „Új Éden” iránti törekvés igazolja az állami költségvetésekben a kulturális kiadásokra szánt keret növelését világszerte. A tömegkulturálódás révén megvalósított béke eszméje nyitja meg az új évezredet, amelyet kulturális millenniumnak is nevezhetnénk.

Valamennyi nagy ideológia, tömegmozgósító eposz, profán vagy szakrális utópia diszkreditálódása után a kultúrára és a kulturálódással megvalósuló békére vonatkozó diskurzus egyfajta varázsszerként szolgál az emberek és társadalmak lehető legteljesebb „háziasítására” törekvő globális elit számára, ezért kezelik a médiában tabuként a kulturális antagonizmusok tényét és helyezik törvényen kívül magát a kulturális harc (Kulturkampf) fogalmát. Mivel a kultúra szó többé-kevésbé homályos tartalmat jelöl, olyan szópárokon keresztül próbáljuk meghatározni az értelmét, amelyekben a kultúra eszméje egy antinómiával áll szemben.

Itt van mindjárt a kultúra/kulturálatlanság párosa, amely a kultúrát, mint az ismeretek tárházát, mint a tudás patrimóniumát állítja szembe valamivel, ami írástudatlanság és műveletlenség lenne. Ez az ellentétpár bevezeti az ún. magaskultúra fogalmát, amely történelmünkben mindig hatalmi intézményekhez kötődött. A magaskultúrát ugyanis az egyház, a fejedelmi udvarok, a városi polgárság vagy az akadémiákat alapító modern állam patronálásával, lényegében mesterségesen kreálták, ezért aztán „természeténél” fogva magába foglalja a népi kultúra megvetését is, és egyértelműen megtalálható benne az osztályreferencia. Egyik oldalon van a magaskultúra, amely az elitek kultúrája, a hatalom produktuma és támogatottja, van azután a tömegek szintjén valami, aminek igazából neve sincs, amit meg kell reformálni vagy meg kell semmisíteni – a „nép javára”, az „emberiség haladásáért”, és amit kulturálatlanságnak nevezhetünk.

A magaskultúrának és a kulturálatlanságnak ez az ellentéte a német romanticizmus korszakáig fog tartani, a néplélek (Volksgeist) fogalmának a gondolkodásba és a tudományba való betörésével azonban a folkloristák már előkészítik az európai XIX. századvég vezető tudományának, az etnológiának a megszületését, amely tulajdonképpen a népi kultúra rehabilitálását fogja jelenteni. Ez a rehabilitáció egyben újrafelfedezés is, és ideológiai üzenetet hordoz.

A kultúra/barbárság párosa az ókori Görögországban fogant meg, az i. e. VI-V. századi athéni demokrácia sajátosságaként és egy erős etnocentrizmus hordozójaként. Felfedezhető a római birodalom végén is, amikor Európa paraszti tömegei, a „pogányok” (pagani) elszenvedik az általában Keletről érkező misszionáriusok hittérítő tevékenységét, majd a XVI-XVII. században a reformációval és az ellenreformációval, amely egy egészen elképesztő konfliktus időszaka az európai történelemben.

A görög-latin antikvitás kulturális hagyományát magáénak érző, mindazonáltal csaknem teljesen krisztianizált elit ekkor észreveszi – és éppen ez a reformáció lényegi jelentése –, hogy olyan tömeg veszi körül, amely nemcsak műveletlen, hanem barbár is. A parasztság azért számított barbár tömegnek, mert kiderült róla, hogy legbelső lényében nem eléggé keresztény, vallásossága „gyanús” és inkább egy pogány-kereszténységre hasonlít. A korabeli európai vidéken a vallási jelek persze keresztények: mindenhol templomok vannak, ceremóniák folynak, az életet keresztény rituálék fogják keretbe, de mindez csak a felszín, miközben a mély, vagyis ami a díszlet mögött a lelkekben működik, az egy olyan antropológia, amely nagyrészt pogány maradt. Innen az establishment alapvető akarata a nép keresztényesítésére. Nyilvánvalóan ez a misszionárius és diszciplináris erőfeszítés fogja magával hozni a boszorkányság és vajákosság mint pogány „csökevények” elleni kényszerintézkedéseket, valamint a kötelező gyónást.

Az akkori krónikák beszámolói szerint oratoriánus missziók szállták meg a falvakat, akár hetekre vagy hónapokra is, kíméletlen ideológiai és morális drillnek vetve alá a lakosságot, egészen az ájulásig. (Manapság a szekták alkalmazzák ugyanezt a módszert, amely abból áll, hogy az emberek hatékonyabb manipulálása céljából nem engedik őket aludni.) Európa ily módon egy valódi lelki/szellemi etnocídiumot fog elszenvedni. A parasztság, a vidék, a dialektusok Európáját két évszázad alatt visszakényszerítik a törvényhez, a keresztény normalitáshoz. Egyébként éppen ez a – történelmi léptékben mérve – viszonylag elkapkodott akció vonja majd maga után a felvilágosodás-francia forradalom-szekularizáció formájában csaknem azonnal bekövetkező reakciót.

Napjainkban a kultúra/barbárság tematikát azok az agresszív ideológiai beavatkozások keltik életre, amelyek a Nyugatot, az emberi jogokat, a polgári demokráciát, a jogállamot próbálják beállítani a bennünket körülvevő „barbárság” egyedüli alternatívájaként. Ez a barbárság azonban nemcsak fizikai természetű lenne, hanem magában az emberi lélekben is felfedezhető, tehát állandó korrekciót és szellemi dresszírozást tesz szükségessé.

Ez a barbárság végül is az emberekben lakozik, vagy legalábbis az emberek többségében, mert mintha egyfajta – mára laicizálódott – „isteni” kiválasztás révén egyesek mentesek lennének tőle, mintha az emberek bizonyos kategóriáját, mint „levitációs elitet” nem érintené az emberiség egészére jellemző Rossz. Manapság tehát ismét felszolgálják a kultúra kontra barbárság toposzt (amellyel legutóbb a második világháborút is megideologizálták, az angolszász hatalmak, a Szovjetunió és szövetségeseik képviselvén a kultúrát, a náci Németország, a fasiszta Olaszország, a militarista Japán és csatlósaik pedig a barbarizmust).

A kérdéses mintakultúra természetesen a felvilágosodás kultúrája, de egy olyan, a XX. századi totalitarizmusok tapasztalata és mindazon óvintézkedések által revideált felvilágosodás kultúrája, amely óvintézkedéseket azért kell foganatosítani, mert egyes moralisták a totalitarizmusok egyik-másik jellemzőjét éppen a felvilágosodás ideológiájából származtatják. Ily módon tehát magát a felvilágosodás ideológiáját kell „tisztogatásnak” alávetni.

Ez a kultúra, amely manapság a barbárság ellen harcol, valójában egy globálissá vált barbárság ellen folytat küzdelmet, ezért minden ellen fel kell lépnie, amelyben a szörnyet lokalizálja. Egyforma hévvel harcol tehát az integrizmusok, nacionalizmusok, rasszizmusok ellen, vagyis annak az „ördögi” aspektusnak a számtalan megnyilvánulása ellen, amely az „immanensen” gonosz emberben lakozik, miként azt a politikai ágostonizmus hitvallása tanítja. A barbárság elleni kulturális harc néha nehezen megvilágosítható, de annál könnyebben megérthető utat választ. Jó példa erre az ún. indoeurópai kérdés kezelése. Húsz évvel ezelőtt, amikor több mint félévszázados kutatómunka után végre győzedelmeskedett Georges Dumézil korszakos gondolatisága, hirtelen kiderült, hogy az indoeurópai jelenség maga is a barbárság megnyilvánulásaként értékelhető, mivel a legnagyobb történészek csaknem egyöntetű tudományos kaucióját elnyerve alkalmassá vált arra, hogy másféle eredetet nyújtson az európaiak számára, mint amilyet a politikai korrektség akart rájuk lőcsölni.

Európa ugyanis nemcsak a zsidókereszténység, az emberi jogok, a humanizmus, a fajkeveredés választott földje, hanem egy olyan történelem terepe is, amely legrégebbi eredetében indoeurópai, s mint ilyen, úgy tűnik, bizonyos totalitárius politikai mitológiák hordozásával gyanúsítható. Ideje volt tehát közbelépni, hogy semlegesítve és eljelentéktelenítve, az indoeurópai hagyomány semmiképpen se válhasson érdekessé az identitástudatot és alapító mítoszokat kereső Európa számára, éppen ellenkezőleg: „barbarizmusként” megbélyegezve bűntudatra és védekezésre lehessen kényszeríteni híveit.

Ami a kultúra és a természet antagonizmusát illeti, ez a közel-keleti eredetű dualista ontológia sajátossága (Isten és a teremtett világ, a lélek és a halandó test stb. ellentéte), amely egyébként valamennyi szemita típusú gondolkodásban (és származékvallásban) tetten érhető. Az ember azonban egyszerre természeti és kulturális lény: egykor azt is mondhatták, hogy az ember természete az ember kultúrája. Antropológiai szempontból az emberi természet nagy változatosságot mutat, kapcsolódva a genetikai készletek megoszlásához és viszonylagos állandóságukhoz a Földön. Nyilvánvaló tehát, hogy vannak emberi fajok, még ha tipológiájukat nehéz is objektíve meghatározni, mert minden tipológia olyan kritériumoktól függ, amelyek között a tudósok – ideológiai beállítottságuktól függően – önkényesen tesznek „minőségi” megkülönböztetéseket. Ugyanannak a népnek az egyedei mégis nagyobb számú közös génen osztoznak egymás között, mint más csoportok tagjaival. Ennek ellenére a nép eszméjét relatív módon kell érteni.

Ahogyan a természetben, ugyanúgy a kultúrában is létezik változatosság, és a kulturális változatosság még sokkal nyilvánvalóbb, mint a természetben tapasztalható, mert a természet szempontjából csak egy emberfaj létezik, miközben kulturális szempontból a kultúrák sokasága. Tudomásul kell venni Claude Lévi-Strauss tanítását, miszerint kulturális univerzáliák nincsenek. Ebből pedig arra az axiómára juthatunk, hogy az embereket valójában nem a természetük, hanem a kultúrájuk választja el egymástól. A kulturális univerzáliák hiányának leplezéséhez fel kell tehát találni valamiféle globális kultúrát, amely majd betemeti azokat az árkokat, amelyek kulturális téren elválasztják az embereket egymástól.

Ahogyan Paul Yonnet kimutatta, immáron a bevándorló helyettesíti az egykori proletárt az ideális civitas bekövetkeztét megvalósító „kollektív messiás” szerepében. Többé már nem az osztály nélküli társadalom az ideál: a felépítendő társadalom, a megvalósítandó millennium egy olyan társadalom, amelyben a bevándorló mint par excellence „idegen” helyet talál, hogy betöltse azokat az üres tereket, amelyeket a túlzott (?) egyénieskedés hajlamos létrehozni az emberek között. Ez az újmessianizmus a világkultúra logikájába vezet bennünket, amelynek születési helye Amerika.

Európában a politikai-kulturális hatalmi apparátus működtetői és haszonélvezői sokáig csupán álmodoztak Amerikáról: az amerikai kultúráról, az amerikai hatékonyságról, az amerikai dinamizmusról, az amerikai erőről stb. Mostanra azonban reményük valósággá vált, és mi minden tekintetben Amerikához igazodunk. Amerika és különösen az amerikai kultúra már nemcsak történelmi referenciáinkban és Rendszergazdáink vágyaiban van jelen, hanem bennünk magunkban is. Először is – ahogyan Julien Freund mondta – a „politikátlanság” (impolitique) modelljeként, a gazdaság és az erkölcs polaritásának alávetett „fiktív” államban, a „gazdasági kényszerek” által irányított társadalmakban.

Itt van Amerika mint politikai marketing-modell, mint politikai kultúra, mint kommunikációs utópia, és mint egyfajta kényszerkonszenzus kollektív önáltatásunk csődjében, a kalmárértékek és a látványtársadalom győzelmében. Amerika köztünk van, mint politikai semmi; köztünk van morális és humanitárius intervenCionizmusával, vagyis a beavatkozás „jogával”, amely mindenhol az ágyúnaszád-politika modernizált változatát alkalmazza az ellenszegülőkkel, a gondolati „disszidensekkel” szemben. Amerika egyet jelent a szerbek és az irakiak (irániak, szírek, észak-koreaiak, kubaiak, és ha kell, bárki és mindenki) megrendszabályozásával; a közoktatás lerobbanásával és a tévéműsorokkal agyontáplált tömegek elbutításával; a klasszikus szerzők elutasításával, ahogyan az amerikai egyetemeken dívik, a politikai korrektség és az etnikai kisebbségek kulturális értékeinek szükségszerű felértékelése nevében.

Itt van Amerika a maffiák és gazdasági lobbik hatalmával, a politikai osztály korrupciójával, a vezetők cinizmusával, az erkölcsi tekintélyek által pórázon tartott és szájkosárral elnémított állampolgárok megvetésével. Ez a hamisítatlan amerikai modell, úgy ahogyan azt a hatvanas években, a „nagy társadalom” korszakában kidolgozták. Itt van Amerika a kriminalitás robbanásszerű növekedésével, a fiatalkori bűnözéssel, a szó szerint is „drogfüggő” feketegazdasággal, az etnikai erőszakkal. Itt van szektáival, „gyorsélvező üdvöt-hetet-havat” ígérő, „régről visszamaradt portékáikkal” fertőző „bázisközösségeivel, valláshiedelmeivel, agyalágyult szubkultúráival, bolondgomba-termesztő pinceverem-tenyészeteivel” (Határ Győző). Itt van a területi szegregációval, a magánmilíciák által védett luxusgettókkal, és egyfelől a rasszizmus fokozódásával, amelyet ugyan titkolnak, mert hallgatni kell róla, másrészt a kötelező antirasszizmussal, amelyet törvényileg szankcionálnak és „médiailag” prédikálnak. Amerika benne van az ízlés romlásában, a gyorsétkezésben, a fiataloknak szánt egyendivatban. Benne van az urbánus miliő szürkeségében éppúgy, mint az agrárium „belterjességében”, még a természetvédelmi parkokban is, amelyeket a XIX. század végén Amerikában találtak ki, hogy ellensúlyozzák a modernizálandó természetet.

Amerika itt van tehát, de jelenléte mégis csak virtuális, mert az európaiakban, az európaiak kulturális tudatalattijában továbbra is erős nosztalgiák élnek a korábbi világ iránt. Efféle nosztalgia elképzelhetetlen Amerikában, mert modernnek született, és így fogalma sincs a „korábbiról”, amely az európai társadalmak számára a nietzschei értelemben vett „retroaktív energiák” forrása lehet, és törvényesítheti valami másnak a vágyát. Ezek az energiák egyelőre a társadalmi elégedetlenség jobbára anyagias és spontán megnyilvánulásaiban törnek a felszínre, de nincs kizárva, hogy hosszabb távon mélyreható és tartós kulturális átrendeződéshez vezethetnek.
Hiába van Amerika már-már brutálisan jelen a kultúrájával, létezik egy lehetséges alternatíva is vele szemben. Kontinensünk őslakóiban ugyanis él még a felriadás lehetősége, vagyis egy identitárius reconquista lehetősége, éppen azért, mert Amerika nincs itt régóta, és mert az általa képviselt és erőltetett globális egyformasággal szemben etnokulturális ellenállások szerveződnek Európában éppúgy, mint a világon mindenhol.

/Gazdag István

Read more..

Szimulált demok­rácia. A plura­litás para­vánja mögé búj­tatott totali­ta­rizmus

A valódi demokrácia egy olyan politikai rendszer, amelyben a népé a legfőbb hatalom. Napjaink parlamentáris rendszerei azonban már régóta bebizonyították, hogy csupán a valódi demokrácia karikatúrái. Valamennyi klasszikus görög szerző számára a demokrácia fogalma magába foglalja azt, hogy a nép vezetői sorsolással legyenek kiválasztva. Amint választás van, már csak egy oligarchikus rendszerről beszélhetünk, amelyben a választottak nem képviselik a nép reprezentatív mintáját és nem egyenlők a néppel: mások a szükségleteik, más a kultúrájuk, sőt mások a céljaik is. Noha valódi demokrácia sohasem létezett a modern korban, tapasztalnunk kell, hogy ahelyett, hogy e felé az ideál felé haladnánk, nagy lépésekkel távolodunk tőle, éspedig az általános közöny közepette.

A demokrácia a nyugati civilizáció sajátossága, azt is mondhatni, hogy a legbefejezettebb politikai teljesítménye. Analógiával élve, a demokrácia ugyanaz az európai civilizáció számára, mint az intelligencia az emberiség számára. Eredetileg az európai (görög, germán, skandináv, kelta) hagyomány összetevője, miközben a keleti politikai rendszereket a despotizmus jellemzi. Hegel nyomán Karl Löwith azt vallja, hogy Európa lényege éppen „ellenázsiai” szellemében van, abban, hogy általános elve az individualitás, vagyis az egyéni lét fontossága és e fontosság elismerése. A görögségben „legyőzetett az általános mint olyan, és felszámolódott a természetbe süllyedtség” (Hegel). A demokrácia és az európai szellem közötti bensőséges kapcsolatot mi sem illusztrálja jobban, mint az a tény, hogy noha az antik Görögországból jövő fénysugár kétségtelenül nem az egyedüli, amely megvilágítja korszakunkat, nélküle azonban az európai tudat és civilizáció, amely mára jutott el (nem minőségi értelemben vett) csúcspontjához, teljességgel felfoghatatlan lenne.

A demokrácia tehát szemben áll a zsarnokság vagy oligokrácia („egy kisebbség uralma”) minden formájával, viszont egyáltalán nem áll szemben az arisztokráciával (itt: „a legjobbak uralma”), amely a görögök számára mindenekelőtt egy kormányforma volt, és Arisztotelész szerint éppen hogy kiegészítik és áthatják egymást, a látszólagos ellentétek komplementaritásának logikája szerint. A modern nyugati demokráciák valójában oligokráciák, még pontosabban plutokráciák, amelyekben a hatalomra jutást és a hatalom gyakorlását a pénz kondicionálja.

Egy korrupt és karrierista kasztba tömörült politikai osztály uralja őket, a valódi hatalmat pedig nem a nép állítólagos képviselői gyakorolják, hanem ellenőriz(het)etlen technokraták, gazdasági és pénzügyi döntéshozók, szupranacionális lobbik. A pluralitás paravánja mögött egy álcázott totalitarizmus valósul meg: a parlamentáris jobb- és baloldal valójában egy kvázi-egypártot alkot, egy hivatalos „alkotmányos ívet”, amelybe kizárólag a politikailag korrekt programok férnek bele, vagyis azok, amelyek az oligokrácia érdekében és az uralkodó ideológia szellemében születtek. „Ami napjaink polgári szellemiségét jellemzi, az teljes érdektelensége az emberi sors problémája iránt. Az embert csaknem teljesen kiküszöbölték a gazdasági értékek asztaláról: az egyedüli dolog, ami iránt még érdeklődnek, az az árképzés, a termelés, a szállítás folyamata. „Fiat productio, et pereat homo!” – határozta meg Werner Sombart máig ható érvénnyel korszakunk sajátos politikai krédóját, amelyet egy szóval „polgárizmusnak” (bourgeoisisme) neveznek.

Ez nem más, mint a kispolgárság jellegzetes mentalitása, amely átterjedt a modern társadalom egészére, függetlenül a társadalmi osztályoktól. A népi és az arisztokratikus szellemiséggel egyaránt szembenálló polgárizmus legfőbb jellemvonása az, amelyet Konrad Lorenz „halálos langyosságnak” nevezett, vagyis az érdek morálja, az azonnali jólét individualista hajszolása, az efemer divatok iránti érzékenység, a kockázatvállalás elutasítása, az önfitogtató konzumerizmus, az uralkodó ideológiához való szolgai alkalmazkodás, a politikai korrektség látszatának vágya, a hazafiasság és az etnikai öntudat teljes hiánya, kulturális sznobizmus, számító szellem, nárcisszizmus, látszathumanizmus, a pénz uralkodó szerepe az értékskálán, a szakralitás és az ideák iránti érzéketlenség stb.

A modern kispolgár a jelenlegi társadalom kulcsfigurájaként „menőnek” tűnik ugyan, de valójában elképesztő konformizmust tanúsít, és így a „demokratikus” szoft-totalitarizmus által végrehajtott intellektuális süllyedésnek egyszerre célpontja és főszereplője. „A polgár az antihős, aki a furfangot, a kereskedést, a pénzt, a simliskedést használta, és emberként lealacsonyodott, hogy polgárrá váljon” (Jean Cau). Eredetileg az ő igényeire szabták a klasszikus polgári demokráciát, amely amerikanizált formájában mára kötelező etalonná vált világszerte, és eklatáns példát szolgáltat az autentikus demokrácia plutokratikus elfajulására.

Vele szemben egészen az i. e. V. századig és a görög államig kell visszamennünk az időben, hogy felleljük a valódi demokrácia lényegét, amelynek első és legteljesebb meghatározása Periklész nevéhez fűződik. Az első peloponnészoszi háború elesettjeinek tiszteletére mondott halotti beszédében Periklész védelmébe veszi Athén intézményeit, mint amelyekért érdemes az embernek az életét is feláldoznia. Beszéde kezdetén meghatározza a demokrácia két alapelvét, amelyek szerinte a törvény előtti egyenlőség (izonómia) és a vélemény szabadsága (izegória). Minden valóban demokratikus, tehát a jogegyenlőséget és a törvényességet képviselő rendszernek ez a sine qua nonja. Periklész és kortársai számára azonban az egyének egyenlősége nem jelent társadalmi egyenlőséget, hanem „csupán” törvény előtti – vagy modern fogalommal élve: procedurális (vagyis a peres eljárásban érvényesülő) – egyenlőséget. „A (törvények) tekintetében minden athéni egyenlő… Egyenlőek az egyének közötti nézeteltérések megoldásában, egyenlőek a méltóságok betöltésében, amelyek az érdemeknek járnak, nem pedig az osztálynak”, fogalmazta meg Periklész az egyéni érdemekre építő demokrácia (meritokrácia) tételét, és az általa meghatározott kritériumok szerint a mai politikai rendszerek többé már nem demokráciák, mert bennük az egyenlősítő megszállottság (egalitarizmus) helyettesíti a procedurális egyenlőséget, a közfunkciókat pedig nem az érdem, hanem kizárólag az ideológiai konformizmushoz való hűség alapján töltik be.

A demokráciafogalom lexikális meghatározása önmagában is árulkodó az idők folyamán bekövetkező lényegi változás tekintetében. Eszerint a demokrácia 1. a régi Görögországban (olyan) politikai rendszer, amelyben az állampolgárok gyakorolták a szuverenitást és birtokolták a hatalmat; 2. (olyan) politikai rendszer, amelyben a nép megválasztja képviselőit. Jól látható tehát, hogy régen valódi, de csak az „állampolgárokra” korlátozott demokrácia volt, míg napjainkban a nép (elvileg tehát mindenki) „megválasztja képviselőit”, de már nem szuverén és nem birtokolja a hatalmat. Manapság túl sokan tévesztik össze a parlamentarizmust a demokráciával.

Kérdés, hogy a parlamentarizmus valóban létezik-e? Nem kellene-e inkább „párturalomról” (partitokrácia) beszélni? Egyesek ugyanis olyan versenyrendszerként határozzák meg a demokráciát, amelyben pártok versenyeznek a hatalomra jutásért, de ezáltal összekeverik az eszközt és a célt, amennyiben a hagyományos pártokat valójában a hatalom meghódításra szánt hadseregekként (hierarchikus, adminisztratív és kevéssé demokratikus szervezet) fogják fel.

Egyébként a parlamentáris rezsimekben mindig egy (állítólagos) elit sajátítja ki a hatalmat, amelyet úgymond a nép nevében gyakorol, „de mindenki tudja, hogy a demokratikus államforma a tőkések uralmát takarja” (Hamvas Béla). Senki sem állíthatja ugyanis, hogy a megválasztott képviselők hűen leképezik a népet, mint ahogy komoly kételyek merülnek fel a tekintetben is, hogy egyáltalán rendelkeznek-e valós hatalommal.

Akárhogy is van, világos, hogy egy oligarchikus típusú rendszerben élünk, amelyben a hatalmat kevesek birtokolják – vagy inkább bitorolják, az elbutított többség, a manipulált csőcselék nevében (ochlokrácia vagy lumpendemokrácia). A tapasztalat megerősíti Robert Michelsnek a múlt századelőn kifejtett tézisét, miszerint a politikai pártok lényegében az oligarchia vastörvényeinek engedelmeskednek (Zur Soziologie des Parteiwesens in der modernen Demokratie, 1911). Egyébként ugyancsak Michels volt az, aki már akkoriban diagnosztizálta a szociáldemokrácia mára krónikussá váló betegségét, és a szindróma meghatározására az „elcsontosodás” (verkalkung), „elboncosodás” (verbonzung), „elpolgárosodás” (verbürgerlichung) kifejezéseket használta. Látleletének érvényét a lényegében a hazai és külföldi nagytőkések (oligarchák) érdekvédelmi szervezeteként működő MSZP állapota is megerősíti.

Az oligarchia több formában is gyakorolhatja az egyeduralmat. Ezek közül az egyikhez újabban az Egyesült Államok szolgáltat iskolapéldát, és mivel a világ vezető demokráciájáról van szó és köztudottan mindig a fejétől bűzlik a hal, lefogadható, hogy rövidesen máshol is utánozni fogják. Az úgynevezett politüranniáról van szó, vagyis a választási komédia és a pozíciók családon belüli átörökítésének kombinációjáról. Arisztotelész számára a politürannia akkor valósul meg, mikor a hatalom néhány kézben koncentrálódik és átöröklődik. Az örökös oligarchák kollektív zsarnokként viselkednek (innen az elnevezés), és Arisztotelész még azt is megjegyzi, hogy „ez a rendszer az örökösödés elvét egyesíti a törvény uralmát helyettesítő bírói önkénnyel”. (E tekintetben a jelek szerint már mi is felzárkóztunk Amerikához, l. „A Cserni-szindróma”, Magyar Demokrata, 2004. október 14.) Logikus, hogy a politürannuszok küzdenek a véleménynyilvánítás szabadsága ellen, amely a valóban szabad, vagyis a médiamanipulációtól mentes választások révén veszélyeztetné hatalomátörökítési gyakorlatukat. Ezért manapság már se szeri, se száma a véleményvétséget visszaállító és a politikai konkurenciát korlátozó törvényeknek.

Demokrataként pózoló zsarnokaink manapság jóval túlmennek a vélemények egyszerű elnyomásán, és már csírájában igyekeznek elfojtani minden kritikai szellemet, hogy lehetetlenné tegyék az állampolgárok számára a valóság felismerését. E célból olyan kipróbált és jól bevált technikákat alkalmaznak, mint az oktatás lefelé történő nivellálása, a szórakoztatás útján megvalósított agymosás („a propaganda ugyanaz a demokráciában, mint az erőszak a diktatúrában”, mondta Noam Chomsky), a lélekromboló pszeudokultúrák terjesztése és a közbiztonsági helyzet romlása által kiváltott közvetett terror. Mindez a magánszférába való visszahúzódásra készteti az állampolgárt (ez az ún. cocooning). A folyamat betetőzéseként azután a magánszférát a média révén (talk- és „valóság”-showk) közszemlére, az állampolgárt pedig ugyancsak a média révén infantilizált rabszolgává teszik, aki miközben beleskelődik mások kulcslyukán, elfelejt kitekinteni a világ dolgaira, s ezáltal nemcsak a demokráciában való aktív közreműködésre válik képtelenné, hanem választott képviselői ellenőrzésére is. Ha a demokrácia elveszti de facto-jellegét, hiába hivatkozik de iure-jellegére, akkor sem lesz több, mint a demokrácia szimulálása.

Annál is inkább, mert mára a törvényhozó hatalom is alárendelt szerepbe kényszerült a végrehajtó hatalommal szemben, holott Montesquieu a Törvények szellemében (1748) éppen a hatalmi ágak szétválasztásában és egyenjogúságában jelölte meg a zsarnokság elkerülésének elengedhetetlen posztulátumát. Ahogyan azt joggal állapítja meg Friedrich von Hayek Jog, Törvénykezés és Szabadság c. monumentális művében, a politikai ellenőrzésnek és a törvénykezésnek a törvényhozói hatalomra háruló kettős funkciója megfordította a törvényhozó és végrehajtó hatalom közötti erőviszonyt, éspedig ez utóbbi javára: a törvényhozó hatalom immáron nem tesz mást, mint elismeri és legitimálja a végreható hatalom által kifundált terveket.

A törvények tehát kormányzati eszközzé váltak, ami nemcsak számuk folyamatos növekedését magyarázza, hanem a törvényszövegek krónikus instabilitását, rövidlátását és gyakran kétes szerkezeti minőségét is. A törvények immáron nem a szokással vagy a népakarattal vannak szinkronban, hanem éppen ellenkezőleg, egyre inkább az erkölcsök megváltoztatását célozzák!
Az oktatásnak kell felkészítenie a lakosságot erre a sajátos, demokráciának álcázott diktatúrára. Az olyan iskola ugyanis, amely tudatos állampolgárt képez, akadályt jelent a diktatúra útjában. Mindig lesznek persze elitiskolák a vezetőképzéshez, de a közoktatásnak a jövő önkéntes rabszolgáit kell felkészítenie várható sorsukra.

A középszerűség oktatásának főbb elemei: 1. A beszédkészség blokkolása és a nyelvművelés (retorika) elhanyagolása, mert aki rosszul fejezi ki magát, az képtelenné válik a hatásos közéleti szereplésre (l. Medgyessy). 2. A történelmi destrukció, vagyis a történelem kronológiai vonalának eltüntetése. Az egyénnek nem szabad elhelyezkednie az időben, hogy ne tervezhessen a jövőben. A történelem megszűnik létezni, az ember csupán az örökös jelenben él. 3. A filozófiai, politikai és gazdasági információ, ha egyáltalán még létezik, pusztán irányított lehet, egy manicheista világképhez igazodva. Egyik oldalon van a Jó, másikon a Rossz, ez utóbbit a „fasizmus” testesíti meg, és egy fasisztával ugyebár nincs helye vitának. 4. A logika oktatása elkerülendő, mert óhatatlanul is a kritikus gondolkodás kibontakozásához és szellemi disszidenciához vezet. Az emlékezés egyesek privilégiumává, mások kötelességévé vált, de ez utóbbiak csak arra emlékezhetnek, amire az előbbiek emlékeztetik őket. 5. A „siker iskolájának” lehetővé kell tennie, hogy minél többen szerezzenek diplomát. Az iskola tehát többé már nem a legjobbak kiválasztása intelligenciájuk, tehetségük és erőfeszítéseik függvényében. A szelekció olyasféle kritériumok alapján történik, mint nepotizmus, társadalmi státusz, rendszerhűség, gondolati szervilizmus. 6. A szibaritaképzés általánossá tétele érdekében a kitartás, az önfegyelem és az elvhűség mint „reakciós” és antipragmatista értékek száműzendők, hiszen az elpuhult tömegember jobban irányítható, mint a jellemszilárd egyéniség.

„A tudományos ismeret nem objektív; akárcsak a civilizáció, egy összeesküvés. Számos tényt elvetnek, mert zavarnák az uralkodó nézeteket. Egy inkvizíciós rendszerben élünk, amelyben a leggyakrabban alkalmazott fegyver a nonkonform valóság ellen a nevetéssel kísért megvetés” (Pauwels/Bergier: Le matin des magiciens, Gallimard, Párizs 1960). Napjainkban az információt „destrukturált”, felszínes módon tálalják, ráadásul olyan ütemben, amely megakadályoz minden reflexiót, mindenekelőtt pedig elfogult és kifejezetten ideologikus szempontból. Az audiovizuális médiában nagyon ritkán találni pertinens információt, az írott sajtóban ugyan valamivel jobb a helyzet, de az „igazság” ott is feltárás és dekódolás eredményeként bukkan a felszínre, mert az újságírók sokkal inkább aktivisták, mintsem professzionalisták. „Még egy évszázad zsurnalizmus, és minden szó hamissá válik” profetizálta egykor Nietzsche, és ebben sem tudott tévedni. Az utóbbi napok eseményei is azt bizonyítják, hogy a zsurnaliszta mára betöltötte gyászos szerepét mint a konformizmus apologétája, a demokratúra samesza, a rendszer szikofantája, a szabadgondolkodás sírásója, a gyávaság szinonimája. A jövő tehát kétségkívül a csontosjánosoké.

/Gazdag István

Read more..

Dollár vs. euró: váltó­súlyban?

Úgy látszik, a világ még mindig nem akar tudomást venni arról az immár szinte kivédhetetlen fenyegetésről, amelyet a dollár és az amerikai államadósság időzített bombája jelent a globális stabilitásra nézve. Pedig ez a válság, amelynek a súlyosságát igyekeznek elbagatellizálni, valójában az erdő, amelyet az európai fa már nem képes tovább eltakarni. A zöld hasú valuta összeomlása elkerülhetetlennek látszik, és a jelenlegi legfőbb globális kockázati tényező éppen az amerikai szuverén adósság helyzete.

A Föld (jelenleg még) legnagyobb gazdasága már csak egy óriási szemfényvesztés, hiszen ahhoz, hogy egy dollárnyi értéket hozzon létre, 6 dollár adósságra van szüksége. Szemben a 14 ezer milliárd dolláros(ra sminkelt) éves GDP-jével, az Egyesült Államok teljes adósságállománya meghaladja az 50 ezer milliárdot, amely a kormánynak, a vállalkozásoknak és a háztartásoknak évi 4000 milliárdos kamatterhet jelent, és az olló folyamatosan és megállíthatatlanul tovább nyílik az adósság és a GDP között. Mára az USA technikailag csődbe jutott, és az amerikai kormány semmiképpen sem lesz képes teljesíteni társadalom- és egészségbiztosítási kötelezettségeit, ahogyan a külső adósságát sem garantálhatja a jelenlegi értéken.

Már csak idő kérdése, és minden bizonnyal tanúi lehetünk annak, hogy a dolláradósság gigantikus buborékja kidurran. A világméretű „valutaháború” kezdete és az európai szuverén adósságválság csupán az igazi krízis, az amerikai szuverén adósságválság előjeleinek tekinthető. Rövidesen véget ér a dollár korszaka, a válság kirobbanása ugyanis legfeljebb a 2012-es amerikai választásokig odázható el. Legkevesebb, hogy az amerikai valuta el fogja veszíteni kivételezett státuszát, de az amerikai gazdaság nyilván nem ússza meg ennyivel.

Egyébként az amerikai hivatalos számok már most sem igazolják a legjobb osztályzatú (AAA) adósság-besorolást, különösen annak fényében, hogy a szakmai berkekben csaknem egyöntetűnek számító vélekedés szerint az amerikai statisztikák (GDP, infláció, munkanélküliségi ráta) eleve hamisak és manipuláltak. Így az amerikai bruttó hazai termék ténylegesen legalább 30 százalékkal marad el a nyilvánosságra hozott adattól, egyszerűen azért, mert 2007 és 2009 között az amerikai államadósság több mint 4000 milliárd dollárral nőtt, és ez az összeg lényegében a GDP-n tátongó lyuk „betömésére” szolgált.

Ugyanakkor az infláció-számítás erősen alulértékeli a pénzromlást, ha tudjuk, hogy a számítási módszert 1980 után nagymértékben módosították, majd 1990 után ismét. Az 1980-as számítási módszer szerint az Egyesült Államok teljes inflációja 2010 végén 8,5 százalék volt, szemben a hivatalos 1,14 százalékkal. Jelentősen alábecsülik a munkanélküliségi szintjét is, amely tavaly decemberben valójában 22,4 százalék volt, alig maradva el a nagy gazdasági világválság időszakában mért 25%-os szinttől.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az amerikai fizetőképesség fenntartása lényegében az euró diszkreditálásától függ, mert csak az európai közös valutába vetett bizalom megingatása tenné lehetővé az Egyesült Államok számára, hogy az utóbbi időszak tendenciájával szemben könnyebben találjon balekot, akarom mondani vevőt az eszeveszett költekezéseit (mindenekelőtt a „fenn az ernyő, nincsen kas” életvitelét és kolosszális méretű katonai kiadásait) fedező kincstárjegyeire. Ha ugyanis sok lelkes vásárlóra akad – nem úgy mint mostanában, amikor az USA jobbára a saját központi bankjával vásároltatja fel az új kibocsátású T-Bondjait -, akkor az adósság iránti megnövekedett kereset miatt alacsony lesz a kamatszintjük. Az európai adósság ellen 2009 végén indított spekulációs háború ezért teremtett nem remélt piacot az amerikai adósság számára. Így lett az euró válságának legfőbb haszonélvezője az USA, miután a fizetőképességét komoly veszély fenyegette 2008-ban, amikor az euró árfolyama elérte az 1,6 dolláros szintet.

2010 elején azután az euró közvetlen támadás céltáblájává vált, és a létezésének első napjától záporozó verbális támadásoktól eltérően ez alkalommal egy spekulatív támadásról volt szó. Az eurózóna egyes periférikus országainak a sérülékenysége ugyanis nem kerülte el az angolszász spekulációs befektetési alapok (hedge fund) figyelmét.

Ezek egyes kulcsszereplői egy 2010. február 8-án New York-ban megrendezett banketten úgy döntöttek, hogy koncentrált módon az euró esésére és az európai adósság romlására fognak spekulálni. Arra alapozva, hogy a görög válság dominó-hatása komoly csapást fog mérni az euró pozíciójára, ennek érdekében 2010 februárja után óriási tőkekoncentrációt hoztak mozgásba, amely arra késztette az intézményi és magánbefektetőket, hogy ők is kövessék a trendet.

Márpedig a spekulatív támadások az önbeteljesítő jóslatok hatásával jártak. Azzal, hogy tömegesen árulták a görög adósságot, a hedge fundok kiprovokálták az Athén által fizetendő kamatszint megugrását és hitelminősítésének a leromlását, majd a befektetők masszív menekülését, ami a csőd szélére sodorta a dél-európai országot. Alig kapta meg azonban 2010 május első hétvégéjén a 110 milliárd eurós mentőcsomagot, a következő napoktól valóságos „spekulációs cunami” borította el az EU nyugati periférikus országait. Írország, Portugália és Spanyolország hetekig tartó spekulációs hangulatkeltés céltáblájává vált.

Ezek a stratégiák meghamisították a nemzetközi szuverén kötvények értékelését, így az európai krízis alaposan fellendítette a „menedékértéknek” tekintett amerikai kincstárjegyek keresletét. Az euróövezet országainak szuverén adóssága elleni spekulatív támadások tehát folytatódni, sőt fokozódni fognak a következő hónapokban, mert az amerikai gazdaság gyakorlatilag „bekómált”. Az igazi kérdés az, hogy vajon milyen formát fog magára ölteni a dollár háborúja az euró ellen, pontosabban szólva meddig képes elmenni az Egyesült Államok az Európai Unió elleni destabilizáló manővereiben.
Illúzióink azonban ne legyenek: a Gonosz új birodalma mindenre képes, hogy meghosszabbítsa az agóniáját. A történelem fintora vagy a sors tréfája, hogy elődjéhez hasonlóan, akit anyagilag és erkölcsileg végeredményben az afganisztáni katonai kaland tett taccsra, valószínűleg neki is ugyanebbe fog beletörni a foga. Ez esetben az afgánoké lesz az elévülhetetlen történelmi érdem, hogy néhány évtizeden belül, akarva-akaratlanul, két globális satrapától szabadították meg a világot. Insallah.

/Gazdag István

Read more..

MENTÁLIS RAB­SZOL­GASÁG – AVAGY A RAB­SZOLGA­SÁGOT SOHASEM TÖRÖL­TÉK EL

Valójában a rabszolgaságot sohasem törölték el, csak átalakult és alkalmazkodott a modern korhoz, hogy elfogadhatóbb és „kifizetődőbb” legyen egyik vagy másik ideológiára támaszkodva. A történelem folyamán egy felsőosztály mindig is uralta az alsóosztályt, és ez ma sincs másként. Mostanra a fejlődő országok migránsai váltak a fejlett országok rabszolganépévé, és a legrosszabb az, hogy önszántukból.

Egyáltalán min osztoznak a máshonnan érkező modern migránsok a régi idők rabszolgáival? Meghódított országokból származnak, volt gyarmatokról és más kevésbé fejlett, vagyis a Nyugaton kívül „haladó” civilizációkból. Gyökértelenek és egy számukra idegen kultúrába csöppentek, ahol ráadásul – relatíve – még szegényebbek, mint otthon voltak. Alávetettségük ugyanis nemcsak gazdasági, hanem szükségképpen szociális és kulturális is. Márpedig éppen ez a probléma: ha el is fogadhatják a logikus és objektív gazdasági alávetettséget, hogyan is fogadhatnák el a kulturális és társadalmi vazalluslétet egy modern, egalitárius és liberális kontextusban?

Még rosszabb, hogy a migráns valójában ugyanazt az ideológiát vallja, mint a felsőosztály – minél többet akarni minél olcsóbban – , ami lehetővé teszi ezt az önkéntes rabszolgaságot, a migráció pedig a szabadság illúziójaként törvényesíti a rabszolgatartó ideológiát a migránsok mentalitásában. Így aztán egészen addig, amíg az alsó osztály is a Földgolyó globalizáló látomását hajszolja, az érdekei miatt par excellence globalista felsőosztálynak nincs miért aggódnia, hiszen a rabszolga ugyanazt a logikát követi, mint a rabszolgatartó. Elhagyva szülőföldjét egy gazdasági és társadalmi infrastruktúra tekintetében fejlettebb országért, a migráns magát a civilizációs tény lényegét árulja el, amely a kultúra, a társadalom és a gazdaság kohézióját implikálja, és egy olyan gazdaságot fog keresni, amely nem a kultúrájából való, radikálisan szétválasztva a két területet.

A bevándorlás globalizálása megfosztja tehát a begyökeresedett szegényt (legyen akár bevándorló, akár őshonos) minden kulturális tőkéjétől. A bevándorló elveszít mindent, ami a saját kultúrájából megmaradt neki, amikor elindult, hogy egy másik civilizációban telepedjen le, amelynek a gazdasága törvényszerűen egy másik kultúrát feltételez. Ami az őshonos alsóosztályt illeti, ugyancsak elveszíti mindenét, amit még megtarthatott befogadó kultúrájából, mivel a modern világ számára a begyökeresedés már csak egyszerű gazdasági érték. Ily módon a mesterségesen kiváltott és táplált világcsavargás (globalizált neonomadizmus) az eredeti kultúrák elértéktelenedésének szinonimájává vált.

Miközben a felsőosztályt természetes érdekközössége forrasztja össze, az alsóosztályt egy uralmi ideológia egyesíti a felsőosztály által alkalmazott moralizáló zsarolás révén, elvéve tőle mindent magából a lényéből, erkölcsi bunkósbotként használva a mássággal szembeni „toleranciát”, a „multikulturalizmust”, a szüntelen bűnbánatra való apellálást a történelem úgymond „legsötétebb órái” (fasizmus és nácizmus) miatt. Ez az ideológia érzéstelenít minden kulturális büszkeséget és minden begyökeresedési kísérletet, vagyis de facto minden harciasságot a globális gépezet ellen, amely felőrli a népeket és sajátságos identitásukat.

Az új rabszolgatartók tehát kényükre-kedvükre mozgósíthatják ezt a tartalék hadsereget, amelyet a tömeges bevándorlás alkot a nagytőke számára, egyre inkább „proletarizálva” ugyanakkor a középosztályt is a tömegtájékoztatási eszközök mint új Sztálin-orgonák által terjesztett ugyanazon moralizáló ideológia nevében. A felsőosztály egyébként nem elégszik meg a kultúrák tagadásával, hanem ezeket a sajátjával helyettesíti, amely joggal tekinthető egyfajta kulturálatlanságnak. Egy szabványosított építészeti stílus elterjesztése ily módon lehetővé teszi az alsóosztály által kényszerből elfogadott lakókörnyezetnek a globalista és ultraliberális ideológiához való alkalmazkodását, egyúttal fokozatosan megszüntetve minden kötődést a begyökeresedett kultúrával szerves egységet alkotó környezethez. Mivel a hazafiság eleve feltételezi az ország megvédését, amely mindig „a világ legszebb országa”, a dekulturalizáló globalizmus lerombolja az országhoz való esztétikai és érzelmi kötődést, hogy az uniformizált építészeti és városi környezet révén könnyebben elfogadtassa uralkodó logikáját. Egyfajta ideológiai alapú kulturális lobotómiához asszisztálunk, amelynek eredményeként a rabszolgákat tökéletesen konformizálják.

Ennek a dekulturalizáló ideológiának, úgy tűnik, az a célja, hogy lerombolja a kulturális identitások gazdasági, szociális és politikai érvényességét, ehhez pedig a kulturális és politikai patriotizmust baljós etnocentrizmussal, kirekesztő rasszizmussal, nacionalista egoizmussal azonosítja, szüntelenül a történelem „legsötétebb óráival” példálózva. Valójában arról van szó, hogy végső soron megsemmisítsék a nemzetek kulturális, politikai, sőt állami központjának fogalmát. Így a politikai, erkölcsi, társadalmi és kulturális hatalmi jogosítványokat delokalizálják és az államon kívüli intézményekre ruházzák át. A globalista felsőosztály ideológiája mindent manipulál, szigorú ellenőrzés alatt tartva a kulturális identitásokat, és annak érdekében, hogy kordában tartsa őket, kétféle típusú, egymást kiegészítő módszerhez folyamodik. Egyrészt privilegizált, ugyanakkor viszont leszűkített és zárt gazdasági terekbe határolja be a kultúrát, azonnali gazdasági érdekek, elsősorban a nemzetközi tömegturizmus szolgálatában. Másrészt „nivellálja a valóságot”, horizontálisan a régi történelmi városokat fojtogató lélektelen urbanizmussal, vertikálisan a régi nemzeti identitásokat legyaluló nemzetközi szórakoztatóiparral (televízió és reklám).

Egykor a rabszolgák a lábukon hordták láncaikat, és minden egyes lépésnél megérezték a súlyát. Manapság a fejekben vannak láncok: kevésbé fájdalmasak ugyan, de sokkal nehezebb lesz tőlük megszabadulni. Ez is és különösen ez napjaink totalitarizmusa. Márpedig a totalitarizmus alapvetően különbözik a diktatúráktól és zsarnokságoktól: a totális uralom az egyetlen rendszerforma, amellyel nem lehet együtt élni.

/Gazdag István

Read more..

A kormány mindent megtesz a 1507-es génmódosított kukorica termesztése ellen

A kormány ezúttal is minden szükséges intézkedést meg fog tenni annak érdekében, hogy senki ne termessze a Pioneer 1507 nevű génmódosított (GMO) kukoricát Magyarországon – közölte a Vidékfejlesztési Minisztérium (VM) hétfőn az MTI megkeresésére.
Ezzel az intézkedéssel megőrizhető a magyar mezőgazdaság GMO-mentessége és megóvhatók az ország egyedülállóan gazdag természeti értékei – fűzi hozzá a közlemény. Jelzi: a 1507-es génmódosított kukorica fajtatulajdonosa, a Pioneer Hi-Bred 2001-ben nyújtotta be kérelmét az unióhoz, hogy terméke az egész Európai Unió területére kiterjedő termesztési engedélyt kapjon.
Az Európai Bizottság korábban nyilvánosságra hozott jogértelmezése szerint már nincs módja visszavonni javaslatát a Pioneer 1507 nevű génmódosított (GMO) kukorica termesztésének engedélyezésére: miután a tanácsban nem sikerült minősített többséggel leszavazni a kérelmet, kénytelen lesz kiadni a termesztési engedélyt. Ezt múlt szerdán Roger Waite, a brüsszeli testület agrárkérdésekért felelős szóvivője közölte.

A tanács hivatalosan nem foglalt állást sem a javaslat ellen, sem mellette. A kérelem kiadásának megakadályozásához viszont egyértelmű, minősített többségű “nem” kellett volna. Ám ezt a szavazati súlyokat tekintve annak dacára sem sikerült, hogy négy tartózkodás mellett 19 ország ellenezte és csak öt támogatta a javaslatot.
A VM tájékoztatása emlékeztet: az uniós engedélyezési rendszer szabályainak megfelelően az EU tudományos tanácsadó testülete, az EFSA hat esetben vizsgálta meg a kérelmet és a benne foglalt tudományos indokokat. Állásfoglalásában az EFSA elismerte, hogy a 1507-es GMO-kukorica által a virágporban termelt méreganyagnak káros hatása van egyes élőlényekre, valamint azt is, hogy a Pioneer Hi-Bred nem végzett megfelelő tudományos vizsgálatokat arra vonatkozóan, milyen hatással lehet a GMO-kukorica egyes élő szervezetekre.

A Pioneer Hi-Bred beperelte az Európai Bizottságot azért, mert nem tartotta be az eljárási határidőt az engedélyezési eljárásban. Az Európai Unió Törvényszéke 2013. szeptember 26-án elmarasztalta a bizottságot azért, mert az a 2009. évi szavazást követően elmulasztotta a tanácshoz benyújtani javaslatát.
Az ügyben a tanács nem foglalt állást. Az eljárási szabályok értelmében tehát ezúttal is az Európai Bizottság hoz döntést a 1507-es GMO-kukoricára vonatkozó kérelem ügyében, ami minden bizonnyal engedélyező határozat lesz. Magyarország már 2009-ben is ellenezte a javaslatot.

A kormány álláspontja az, hogy a jelenlegi helyzet tarthatatlan. Egyrészt elfogadhatatlan, hogy úgy kapjon engedélyt egy GMO-kukorica az EU-ban, hogy tudományosan bizonyított, hogy káros hatásai vannak. Szélesebb politikai kontextusban tekintve sem mehet az engedélyezés egyértelműen szembe a tagállamok többségének akaratával, nem sértheti azok szuverenitását és nem lehet ellentétes a szubszidiaritás elvével sem – állapítja meg a VM közleménye.
“Ahelyett, hogy helyet adnánk a GMO-növények térnyerésének az Európai Unióban, a jövőben is minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy szigorítsuk az uniós szintű engedélyezési eljárást; hogy a már kimutatott káros hatásokat ne lehessen figyelmen kívül hagyni; hogy a tagállamok igenis kifejthessék véleményünket egy ilyen mind politikailag, mind gazdaságilag is érzékeny kérdésben; és végül, hogy a tagállamok maguk dönthessék el, hogy saját országuk területén akarnak-e GMO-kat termeszteni vagy sem” – olvasható a VM összegzésében.

A közlemény emlékeztet: Magyarország 2013 decemberében megnyerte azt a pert, amit 2010-ben az Európai Bizottság ellen indított az Amflora génmódosított burgonya engedélyezése kapcsán. Ennek eredményeként az Európai Bíróság megsemmisítette a génmódosított burgonya engedélyezéséről szóló határozatokat.
Az ítéletből erőt merítve, a kormány ezúttal is minden szükséges intézkedést meg fog tenni annak érdekében, hogy Magyarország megőrizhesse a mezőgazdaság GMO-mentességét – áll a közleményben. (MTI)

Read more..

Ijesztő hírek a kínai ruhákhoz felhasznált anyagokról

A kínai textilipar mintegy 2,5 milliárd tonna szennyvíz és más szennyező anyag környezetbe kerüléséért felelős.
Kína már régóta ismert hatalmas gyárairól, politikai fogoly munkatáborairól, kirívó internet cenzúrájáról, mérgező gyermekjátékairól és romlott babatápszeréről. De mi a helyzet a légkondicionált ruházati boltokkal Magyarországon? Sajnos a középosztálybeli családokkal való hideg, számító és embertelen bánásmód nem végződik Kínában. A magyar nép érdekét szem előtt tartják amikor itt nyitnak boltot? A GreenPeace szerint nem. Tavaly augusztusban a szervezet közzétett egy jelentést: „Dirty Laundry 2” „Piszkos Szennyes 2” címmel, felfedve azokat a mérgező vegyi anyagokat – különösen a nonilfenol etoxilátok (NPE-k), formaldehid, ftalátok, és a brómozott égésgátló jelenlétét a kínai ruházati termékekben, többek között az Adidas és a H & M márkanévvel ellátott ruházati cikkekben.

A nonilfenol etoxilátokban (NPE) rejlő veszély

Az NPE-k nonilfenolokká alakulnak, amelyek igen veszélyes toxinok, mégpedig hormonháztartás-romboló tulajdonságokkal. Erről a toxinról bebizonyosodott, hogy a női hormonok működését utánozza, megváltoztathatja a szexuális fejlődést és befolyásolja a reproduktív rendszert. Az NPE-k egyes elemei vettek részt a széles körben elterjedt hím európai halak elnőiesedésében, és a WWF szerint egyes emlősöknél a hormonális folyamatok teljes zavarát figyelték meg. Még alacsony szinten is, ez a toxin nagy veszélyt jelent a környezetre és az emberi egészségre. Nem véletlen, hogy az NPE-k használata teljesen korlátozott Európában, de nincs ez így Kínában! Ezekről a nonilfenol etoxilátokról azt is kiderítették már, hogy mosáskor belemosódnak a többi ruhába is, így szennyezve el az esetleges „tiszta” ruhadarabokat is.

Formaldehid

Ezt a leggyakrabban holttestek, szervek tartósítására használják a biológusok, de riasztóan sok nagy kínai ruházati lánc is dolgozik vele azért, hogy a portékák frissen, gyűrődés-és penészmentesen érkezzenek meg rendeltetési helyükre, ahol fizikai kinézetük igen fontos lesz. Nem feltétlenül tudja ezt minden vásárló, ahogy azt sem, hogy a kínai ruhagyártóktól nem követelik meg, hogy a ruhacímkére ráírják a ruha összetételét. Vagyis a gyártók a ruhát úgy is értékesíthetik Magyarországon, hogy címkéje egy szót sem szól azokról a vegyszerekről, amelyek benne vannak. Az új-zélandi tesztek 900-szor nagyobb formaldehid szintet fedeztek fel néhány kínai exportban, mint az előírt biztonsági szint.

Ftalátok

Szakemberek óva intenek a ftalátoktól, amelyek segítségével egyébként a műanyagot teszik rugalmasabbá és ellenállóbbá. A ftalátok hormonzavarokhoz kapcsolódnak, mint például csökkent férfi spermaszám, és megtalálhatóak sok új, igen műanyag szagú ruhában és cipőben.
A perfluorozott vegyszerek, amelyek lélegző szövetek gyártásánál használatosak, szintén veszélyesek, mert felhalmozódnak a szervezetben és ismerten rákkeltő hatásúak. A brómozott égésgátló anyaggal kezelt hálóruha, amelyet nagyon széles körben használnak gyermekek hálóruhájának készítéséhez, szintén gondot okoz. Patkányokon végzett kísérletekben mutatták ki, hogy ez az anyag csökkenti az agy kapacitását.

Bőrünk a legnagyobb szervünk

Minden, amit fogyasztunk, vagy minden, amivel érintkezünk – többek között ruhánkból belénk szívódó vegyi anyagok- vagy asszimilálódnak, vagy eliminálódnak a testből. Azok a vegyi mérgek, amelyeknek bőrünket tesszük ki ruhánkon vagy bőrápolónkon át, jelentős módon leterhelik testünket.
Mialatt egyre inkább kitoljuk testünk tűrőképességének határait, környezetünk egyre toxikusabbá válik. A vám pedig: az egyre több megbetegedés. Környezetünkben ólálkodó mérgező anyagokkal a legtöbben nincsenek is tisztában. A modern háztartási termékek, tisztítószerek, a modern élelmiszer-ellátás, szépségápolási és ruházati termékek pedig bizonyosan nagy szerepet játszanak az emberek mérgezésében.

Javaslatunk sajnos nem olcsó mulatság, de talán ez az egyetlen módja a kínai termékek bojkottjának. Vásároljunk kevesebbet, de megbízható magyar ruhakészítőtől, olyan ruhát, ami Magyarországon készült.