A 98%!

A 98%!

Társadalmi közösségek oldala

A 98%!
  • HOME
  • HÍREK
  • BELPOL
  • KÜLFÖLD
  • ALTER
  • ELMÉLETEK
  • GAZDASÁG
  • Videók

All posts by EZadmin

Read more..

Wall Street: pénzügyi központ vagy bűnügyi helyszín?

Amikor a múlt század nyolcvanas éveiben Ronald Reagan – nyilván Frankenstein sugallatára – végrehajtotta az amerikai pénzügyi szféra átfogó deregulációját, vagyis lényegében szabadjára engedte a finánctőke szörnyszülöttjét, mintegy előre megsejtvén döntése fatális következményeit, azzal a naiv (vagy cinikus?) figyelmeztetéssel párosította azt, hogy „a szabad vállalkozás nem egy vadászengedély”. Nos hát, ami mostanában a New York-i tőzsdén folyik, az éppen az ellenkezőjét bizonyítja.

„A Wall Street nyugtalanító hajlama a bűnözés iránt”, mint azt Preet Bharara manhattani szövetségi ügyész mondja, olyan mély, amilyen régi: bennfentes kereskedelem, hamis könyvelés, piramis-csalások, illegális korrupciós hálózatok, bizalmas üzleti információk kiszivárogtatása, sőt a szervezett bűnözés bizonyított jelenléte. Ráadásul az amerikai tőzsdefelügyelet (SEC) gyakran a cinkossághoz közeli képtelenséget mutat arra, hogy egy minimális rendet tartson ebben a „keleti bazárban”, amely annál is inkább rászolgált erre az elnevezésre, mert a kétes tranzakciók – ugyancsak az illetékes ügyész szerint – „rokonok között vagy ugyanazon etnikai közösségen belül” zajlanak.

A Wall Streeten dívó fehérgalléros pénzügyi bűnözést célzó nyomozásaihoz az FBI immáron az erőszakos szervezett bűnözés esetében alkalmazott technikákat is igénybe veszi: telefonlehallgatásokat, házkutatásokat, előzetes letartóztatásokat, büntető és polgári eljárásokat. Távolról sem biztos azonban, hogy az általános mozgósítás képes lesz megfékezni ezt az igencsak „sajátos” bűnöző hullámot. Már csak azért sem, mert az FBI „a 14 ezres ügynökállományából csak néhány száz szövetségi nyomozót” tud ráállítani a nagy pénzügyi csalások felderítésére, pedig legalábbis a Madoff-ügyben (Magyar Demokrata, 2009. január 7.) a Cosa vagy inkább Kosher Nostra-kapcsolat minden kétséget kizáróan bizonyított.

Harry Markolopos pénzügyi csalásokra szakosodott magánnyomozóként mindenki másnál korábban leleplezte a Madoff által kezelt alapítvány „piramisjáték” mivoltát. Figyelmeztetései azonban csaknem egy évtizeden át süket fülekre találtak mind a hatóságok, mind a média, mind pedig a csalhatatlannak kikiáltott tőzsdeguru későbbi áldozatai részéről. Sőt mi több, a saját testi épségét kockáztatta. A The New York Times kérdésére, hogy valóban féltenie kellett-e az életét Madofftól és fogdmegjeitől (sic!), így válaszolt: „Higgyék el, hogy ez nem paranoia a részemről… Az FBI-ügynökökhöz hasonlóan én is fegyvert hordtam. Madoff ugyanis nagyon veszélyes játékot űzött. Amikor az üggyel megbízott FBI-nyomozóval beszélgettem, azt mondta, hogy ilyen hatalmas pénzek esetén egyesek csúnyán végzik, és nekem nagy szerencsém volt.” A nyomozását bemutató könyvének már a címe is jelzi, hogy egy nem mindennapi „rémtörténetről” van szó (No One Would Listen: A True Financial Thriller). 2008-ban tehát ilyen légkör uralkodott a Wall Streeten.

Erősen kétséges, hogy a dolgok azóta megváltoztak volna. A SEC jóvoltából legalábbis semmiképpen sem. Éppen ellenkezőleg, a tőzsde felügyeletével megbízott „sóhivatal” tevékenységéről szinte naponta derülnek ki hajmeresztő tények. A Madoff-ügynél maradva: a SEC jogi igazgatója, vagyis az az ember, aki pozíciójánál fogva személyesen felelt a csalás áldozatainak a kártalanításáért, maga is kedvezményezettje volt Madoff ügyleteinek, mintegy kétmillió dollárt zsebelve be belőlük, és ami legszebb az egészben, a hivatalában sokáig egyáltalán nem reagáltak rá! Holott ez egy vegytiszta érdekkonfliktus, a szövetségi törvények ugyanis természetesen az USA-ban is tiltják, hogy a hivatalnokok olyan ügyekkel foglalkozzanak, amelyekben személyesen is érintettek. Vajon ez a hanyagság csupán a SEC-alkalmazottak számlájára írandó, akiket egy újságíró szerint „teljesen elhülyített a pornó-honlapok beteges kukkolása munkaidő alatt”? Távolról sem. Ennél van még súlyosabb is.

Tavaly augusztusban Charles Grassley szenátor élesen kikelt a SEC ellen, olyan szervezetként mutatva be, amelyet „azok a pénzügyi gonosztevők uralnak, akiknek a tevékenysége felügyeletével van megbízva”. A kilencvenes évek óta ugyanis a SEC, amelynek elvileg 25 évig kellene megőriznie az archívumait, szisztematikusan megsemmisített mintegy 18 ezer előzetes nyomozati aktát, köztük a nemzetek fölötti fináncoligarchia olyan nagyágyúiét, mint Madoff, a Lehman Brothers, a Goldman Sachs és hasonszőrűek, vagyis éppen azokét a pénzügyi ragadozókét, akik – a szenátusi jelentés szerint – „a világgazdaságot romba döntő korrupciós és csaláshullámot okozták”. Az amerikai szenátus igazságügyi bizottságának tagjaként Grassley kihangsúlyozta, hogy a megsemmisített iratok kétségtelenül olyan tényeket tartalmaztak, amelyek lehetővé tették volna a 2008-as pénzügyi válság és a Madoff-csalás megelőzését. A törvénytelen iratmegsemmisítések ügyében folytatott nyomozás alapján annyi mindenesetre más most is bizonyos, hogy mindez valóban megtörtént, és hogy az ominózus iratokban szereplő adatokat a SEC felelőtlenül „másodlagosaknak” vagy „érdekteleneknek” tartotta.

És hogy ezentúl a SEC vajon képes lesz arra, hogy összeszedje magát? Nem valószínű. Először is a régi dakota bölcsesség szerint kutyára nem érdemes szalonnát bízni. Ráadásul pedig nemcsak hogy elmaradt a meglehetősen belterjes állomány kirostálása és áporodott törzsi szellemiségének kipurgálása, de biztos-ami biztos alapon egy „nem létező”, ámbátor annál befolyásosabb lobbi még a költségvetését is alaposan megkurtította. Márpedig kevesebb pénz kevesebb nyomozást jelent, tehát kevesebb üldözött gonosztevőt, ugyanakkor pedig több lehetőséget az eddigi módszerek folytatására és a zavarosban halászásra.

Nyereségvágyát és élvezeteit tekintve Marx egykor a lumpenproletariátus feltámadását látta a pénzarisztokráciában a burzsoá társadalom csúcsain. Magyarországot most egyfajta pótcselekvésként éppen azok az országok és intézmények egzecíroztatják, amelyek ezt a pénzarisztokráciát nem képesek kordában tartani – egyébként évszázadok óta. Vagy talán nem is akarják…

Gazdag István

2017-05-16 EZadmin Leave a comment
Read more..

A pedofil ökumené – „szent” emberek szent­ség­telen (test)­hely­zetben

Nagyfokú naivitás lenne azt képzelni, hogy az egyházi pedofília jelensége csupán a cölibátusra kényszerített, és így a normális szexualitásban intézményesen gátolt katolikus papságot fertőzte meg. Távolról sem ez a helyzet. Protestáns lelkészeket, anglikán prédikátorokat és zsidó rabbikat is egyre gyakrabban kapnak rajta letolt gatyával kisfiúk vagy kislányok társaságában, és a muszlim imámok sem vetik meg a friss kakashúst, éppen ellenkezőleg. A jelek szerint pedofil vonalon már megvalósult a monoteista ökumené. Hallelúja?

2008 tavaszán a több tízezres hívőtáborával az Egyesült Államok egyik vezető megaegyházának számító Prestonwood Baptista Egyház (Texas, Plano) lelkipásztoráról, Joe Barronról derült ki, hogy az interneten keresztül szexuális ajánlatokkal zaklatott egy 13 éves kislányt, és amikor letartóztatták, éppen hozzá igyekezett, autójában egy minden igényt kielégítő kondomkollekcióval és egy web-kamerával. Az előző év őszén Roberto Edgar Lopez atyát, az Egyesült Metodista Egyház (Missouri) lelkészét 14 éves börtönre ítélték fajtalankodás és nemi erőszak vádjával, amelyet egy az egyházához tartozó 15 éves lány sérelmére követett el, akinek szülei a lányuk és a tiszteletlen tiszteletes közötti e-mail-váltásból értesültek a történtekről.

Ugyancsak 2007-ben 37 éves börtönbüntetést szabtak ki a sintoni Első Baptista Egyház (Texas) 65 éves ifjúsági lelkészére, miután Stephen Livingston beismerte, hogy a vasárnapi iskolai oktatáson szexuálisan molesztált egy hatéves kislányt, és rajta kívül egyházi eseményeken egy 4 és egy 12 éves gyereket is zaklatott. 2007 augusztusában 13 éves börtönbüntetésre ítélték a 26 éves Brian Goodricht, aki a North Raleigh-i Gondviselés Baptista Egyház keretében Biblia-tanulmányozó csoportot szervezett 13-14 éves fiúkból, és – talán a Szentírás szellemétől ihletetten (?) – közülük hatot fajtalankodásra kényszerített. 2007 decemberében a Grand Valley Független Baptista Egyház (Missouri) lelkipásztora, Robert Lambert került a vádlottak padjára nyolcrendbeli fajtalankodás, szexuális abúzus és molesztálás miatt. 2008 márciusában a Cornerstone Közösségi Kápolnához (Georgia) tartozó Derek Gillett lelkészt tartóztatták le két gyermek sérelmére elkövetett szodómia és minősített gyermekmolesztálás vádjával. Ugyancsak márciusban az Új Élet Baptista Egyház (Missouri) 44 éves lelkipásztorát, Joseph Congert fajtalankodással vádolták meg, amelyet öt évvel korábban követett el két tizenéves fiú sérelmére.

Az ötmillió hívet számláló Amerikai Evangelikál Lutheránus Egyház peren kívüli egyezség keretében 40 millió dolláros kártérítésben állapodott meg volt lelkipásztoruk, Gerald Patrick Thomas 14 áldozatával, akiket 1997 és 2001 között megrontott (Associated Press, 2004. április 8.). Hasonló vádakat a Déli Baptista Konvenció, az USA legnagyobb protestáns felekezete ellen is megfogalmaztak. Dee Ann Miller, az áldozatok képviselője és egy témába vágó könyv szerzője elmondta, hogy 30 szövetségi államból érkeztek hozzá panaszok, amelyek felerészben kiskorúakat érintettek. A Journal of Pastoral Care által 1993-ban végzett felmérésből az is kiderült, hogy a megkérdezett déli baptista lelkészek 14 százaléka bevallotta, hogy illetlen szexuális magatartást tanúsított, a 70 százalékuk pedig ismert olyan kollégát, aki ugyanígy tett.

Érdekes módon a fővonalas (tehát liberálisabb) protestáns felekezetek korábban és határozottabban lépnek fel az egyháziak szexuális visszaéléseivel szemben, mint a fundamentalista egyházak, állítja Gary Schoener minneapolisi pszichoterapeuta, aki az elmúlt évtizedben több mint 2000 olyan esettel találkozott, amikor egyháziak követtek el szexuális visszaélést. Az amerikai biztosító társaságok szerint évente több mint 260 esetben fordulnak hozzájuk protestáns egyházak a papjaik által 18 éven aluli fiatalok sérelmére elkövetett szexuális visszaélések ügyében (Associated Press, 2007. június 15.). És ezek csupán a legutóbbi időszakban, az Egyesült Államokban napvilágra került esetek – a jéghegy csúcsa.

Ugyanilyenek mindenhol előfordulnak a világon. Angliában például 2006 júniusában életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték a hythe-i Egyesült Református Egyház 44 éves, nős és négy gyermekes lelkészét. Simon Thomas 35 vádpontban állt a bíróság elé, köztük egy 11 éves fiú kétrendbeli megerőszakolásáért, és kilenc, 11 és 15 év közötti fiúval szemben tanúsított illetlen szexuális magatartásért, akikkel interneten keresztül lépett kapcsolatba (The Daily Mail, 2006. július 28.).

2004 nyarán az egész ausztrál közvéleményt sokkolta egy vizsgálati jelentés konklúziója, miszerint az utóbbi fél évszázadban több száz tizenéves gyereket erőszakoltak meg a dél-ausztráliai anglikán egyházhoz kapcsolódó személyek, többnyire gyermektáborokban, árvaházakban és kirándulásokon. Mindez azt követően került a nyilvánosságra, hogy az előző évben lemondásra kényszerült az angol királynő ausztráliai főkormányzója, Peter Hollingworth is, aki Brisbane korábbi püspökeként a tudomására jutott gyanús ügyeket kivizsgálás helyett inkább eltussolta.
Ami a zsidó egyházfik gyermekmolesztáló ténykedését illeti, nem lehet azt mondani, hogy a „közösség” nem veszi elég komolyan a problémát.

Olyannyira, hogy még egy speciális „rabbi-figyelőt” (Rabbi Watch) is működtetnek az interneten — http://thisiszionism.blogspot.com/2008/10/rabbi-watch-list.html —, amelynek segítségével az érdeklődők a választék bőségével küszködve válogathatnak a különböző szexuális visszaélésekbe keveredett rabbik, kántorok és egyéb „szent” emberek szaftosabbnál szaftosabb sztorijaiból. „Minthogy olyan kevés zsidó van a világon, egyetlen bűnös rabbi kétszáz pedofil pappal van arányban…”, figyelmeztet Morris Gonemsky rabbi a Rabbi Watch-nak nyilatkozva. Az amerikai katolikus papok által molesztáltak érdekvédelmi szervezetéhez (SNAP) hasonlóan nyilván a közüdv szolgálata vezérli a baltimore-i székhelyű Szexuális Támadás és Visszaélés elleni Zsidó Koalíciót (JCASA) is, amikor honlapján kipellengérezi – esetenként a fényképeiket is bemutatva – Jahve szexuális devianciákkal küszködő szolgálóit. Egyes túlbuzgó és a zsidó vallási hagyományok iránt botrányos tiszteletlenséget tanúsító “antiszemiták” egyenesen odáig mennek, hogy a rabbik (pontosabban a mohelek) által már vagy ötezer éve művelt “mecica b’pe” (kb. orális leszívás) szokását is egyfajta homoerotikus aktusnak igyekeznek beállítani. (A gyöngébbek kedvéért: az újszülöttek körülmetélése alkalmával a zsidó vallási rituálé részét képezi, hogy a fityma levágásakor keletkezett vérzést a szájával állítja el a szakember – ez tehát a mecica b’pe.)

Feltűnő ugyanakkor, hogy a nemi visszaélésekben bűnösnek talált zsidó egyházfik általában mintha enyhébb büntetéssel megúsznák, mint goj céhtársaik, és elég ritkán kell börtönbe vonulniuk, de hát ez valahol érthető is, elvégre mégiscsak ők az Úr kedvencei, vagy ahogyan a keresztények igen empatikusan hangoztatják: tőlük ered az üdvösség. Ennyi kedvezmény tehát mindenképpen jár nekik a Mindenhatótól, mert isten mentsen meg bennünket attól a szentségtörő gondolattól, hogy netán a világi igazságszolgáltatás lenne részrehajlóbb az irányukban, ami ugyebár nem egyéb, mint lejáratott antiszemita klisé. Mindenesetre valami hasonlót állít Charlotte Rolnick Schwab Jew York-i (zsidó) pszichoterapeuta, egy a rabbik által elkövetett szexuális abúzusokkal foglalkozó könyv (Sex, Lies, and Rabbis: Breaking a Sacred Trust) szerzője is, aki szerint az ilyen eseteket még most is rutinszerűen fedezni próbálja a rabbinátus.

Egy floridai rabbi esetében például, aki az interneten keresztül keresett fiúkat nemi vágyai kiéléséhez, a hitközségi támogatás „meggyőzte” a bírót arról, hogy a kiszabható 60 év helyett mindössze 6 évi börtönre ítélje (Los Angeles Times, 2003. március 25.).
De mint tudjuk, minden szónál ékesebben beszélnek a tettek, ízelítőként következzék tehát néhány olyan gyermekmolesztálási eset, amelyekben rabbik és más zsidó egyházfik játszották a „cukros bácsi” szerepét. 1995-ben Izrael Grünwaldot, a „pupákok” néven ismert, brooklyni székhelyű magyar haszid szekta fejét és segédjét, Jehuda Friedlandert azzal vádolták meg, hogy egy Ausztráliából Los Angelesbe tartó repülőgép fedélzetén molesztáltak egy 15 éves lányt. A vádat végül elejtették, miután Grünwald hajlandó volt bevállalni 500 óra közmunkát és szexuális tanácsadásnak vetette alá magát.

A tanulmányait kiváló minősítéssel abszolváló, M.D. és Ph.D. tudományos fokozatokkal dicsekedő, Duke Egyetemen tanító (Alan J.) Shneur Horowitzot 10-20 éves börtönre ítélték egy kilencéves pszichiátriai páciensének a megerőszakolása miatt, és a gyanú szerint az elmúlt két évtizedben gyermekek egész sorát rontotta meg Kaliforniától New Yorkon át Izraelig. Jerrold Martin Levyre hat éves börtönbüntetést szabott ki a bíróság interneten keresztül történő szexuális zaklatás és gyermekpornográfia miatt, miután az amerikai kormány által indított ún. Candyman-művelet során sikerült elfogni. Az időközben Izraelbe szökött Avrohom Mondrowitz, az ultraortodox Gur haszid szekta prominens tagja ellen 11-16 éves fiúk sérelmére elkövetett többrendbeli fajtalankodás miatt emeltek vádat, amelyeket egy engedély nélkül működő New York-i magánklinikán követett el a ’80-as években. Melvin Teitelbaum két kisfiút molesztált szexuálisan, ráadásul az egyikük anyját is meg akarta erőszakolni.

Jakov Weiner a New York-i Mogen Avraham ifjúsági táborban molesztált egy fiút. A brooklyni Jerry Braunert 2002-ben 11 éves próbaidőre bocsátották egy 15 éves fiú sérelmére elkövetett szexuális visszaélés miatt (végül 2006-ban azért tartóztatták le, mert jegyzőként fellépve eltulajdonította egy rákbeteg nő félmillió dollárját). Az ugyancsak brooklyni Lewis Brennert eredetileg 14 rendbeli fajtalankodás, szexuális abúzus és gyermekek veszélyeztetése miatt öt évre próbára bocsátották, miután az enyhe büntetés reményében a vádak egyikében bűnösnek vallotta magát. Az izraeli Be’er Sevában ténykedő Aser Dahan ellen egy 17 éves lány megerőszakolásának vádjával indítottak eljárást, akinek a fifikás rabbi azt ígérte, „hogy megváltja őt a bűntől és az ördögi hajlamoktól”. A portsmouthi (Anglia) Antony Dee-t két kisfiú és egy kislány sérelmére elkövetett szexuális abúzusban találták bűnösnek.

Az ultravallásos és a muszlim nőkhöz hasonlóan burkát viselő Bruria Keren Beit Shemish-i (Izrael) rabbinő ellen azért emeltek vádat, mert szexuálisan és fizikailag bántalmazta 12 gyermekét. Jehuda Kolkót 2006 decemberében vették őrizetbe, miután kiderült róla, hogy a New York-i Tóra Temima vallási iskola (jesiva) tanáraként szexuálisan molesztálta diákjait, akárcsak a jeruzsálemi Netiv Meir jesivában Ze’ev Kopolevics, a brooklyni (New York) Geresz Miszivta vallási főiskolán Avraham Mordeháj Leizerowitz, a jeruzsálemi Merkaz Harav jesivában pedig Ze’ev Szultanovics. A Beverly Hills-i (Kalifornia) Michael Ozairt bűnösnek találták abban, hogy orális szexre kényszerített egy 14 éves gyereket. A New Yorkban és Jeruzsálemben ténykedő Ben Cion Szóbel a sajtójelentések szerint „a valaha élt egyik legveszélyesebb pedofil, aki kisfiúk százait rontotta meg”, elkövetési módszerét pedig „rendkívüli erőszakosság és kegyetlenség” jellemezte…
Talán nem véletlenül, hiszen akárcsak a többi szaktársának, neki is volt honnan merítenie “inspirációt”: a pedofília mint olyan ugyanis ismeretlen fogalom a Talmudban, amely a 2 éves 11 hónapos és 30 napos (vagyis 3 éves) gyerekek esetében már szexualitásról beszél. Íme néhány revelatív részlet a zsidók szentírásából : Szanhedrin 54b : “ha egy férfi szodómiát követ el egy kilenc évesnél fiatalabb fiúval, nem vétkesek szodómiában.” Szanhedrin 59b : “egy nyolc évesnél fiatalabb fiúval folytatott nemi kapcsolat nem számít fajtalankodásnak.” Kethoboth 11b : “egy három évvel fiatalabb lánnyal folytatott nemi kapcsolat semmiség.”

Ugyanakkor nyugati sajtójelentések szerint a mohamedán papneveldékben, a medreszékben gyakorlatilag mindennapos a fiúk szexuális zaklatása, a teokratikus berendezkedésű iszlám országokban azonban, ahol ismeretlen fogalom a sajtó- és szólásszabadság, az emberi jogok pedig nyugati csökevénynek számítanak, gyakorlatilag senki sem meri szóvá tenni ezt a valamiféleképpen egyébként is az iszlám kultúra szerves hagyományának számító jelenséget. 2004-ben a pakisztáni vallási ügyek miniszterhelyettese az egész országot megdöbbentette azzal a bejelentésével, miszerint a Korán-iskolákban a muzulmán szentírást biflázó fiúk százai tettek feljelentést paptanáraik ellen szexuális zaklatás miatt, a hatóságok azonban óvakodnak ujjat húzni a befolyásos mollákkal, így aztán gyakorlatilag egyikük ellen sem indult eljárás. Jellemző, hogy a leleplezést megkockáztató kormánytisztviselő a muszlim vezetők részéről halálos fenyegetésekben, a közvélemény részéről pedig lehurrogásban részesült, így aztán érthető módon azóta nem hajlandó megszólalni az ügyben.

A botrány nyomán a Medreszék Szövetsége kénytelen-kelletlen beismerte ugyan, hogy a tanintézetekben elvétve előfordulhat a tanulók szexuális molesztálása, de akárcsak a katolikus egyház a papjait érintő pedofil-botrányok esetében, azt vehemensen tagadja, hogy a jelenség széles körben elterjedt lenne. Védekezésüket nagyban megkönnyíti, hogy Pakisztánban éppúgy, mint a többi muzulmán országban, a mollák lényegében a törvények fölött állóknak érezhetik magukat, és a jelek szerint ennek megfelelően is viselkednek tanítványaikkal.
Mindezek alapján nagyon úgy tűnik, hogy az istenükkel hivatásszerűen szoros lelki intimitásban álló papok, rabbik és mollák esetenként az egyszerű földi halandókkal is szoros, csak éppen (al)testi intimitásra törekednek – főleg, ha védekezésre képtelen gyerekekről, lehetőleg kisfiúkról van szó. Nyilván arra apellálnak, hogy a végső számadásnál protekciójuk lesz uruknál. Csak az a fránya földi igazságszolgáltatás ne köpne bele néha-néha a levesükbe…

/Gazdag István

2017-05-16 EZadmin Leave a comment
Read more..

Samu bácsi leggonoszabb birodalma

A lelkek átalakításáról és a történelem „korrigálásáról” van szó az „égi Jeruzsálem” földre való leszállítása végett. Ahogyan Amerigo Vespucci, úgy Kolumbusz Kristóf is a nyugati földek gyarmatosítását a földi paradicsom, maga az Éden felfedezéséhez hasonlítja, amelyet egyes középkori térképészek a tengerentúlra helyeztek, és amely sokáig divatos téma maradt, olyannyira, hogy 1540 és 1700 között több mint 150 művet szenteltek neki.

A modern idők elhozzák az utópia divatját is, amelyet Morus Tamás indított el (Utopia, 1516), majd Tommaso Campanella (La citta del sole, 1602), Johann Valentine Andreae (Christianopolis, 1619) és Francis Bacon (The New Atlantis, 1627) vitt tovább. Ugyanakkor tanúi lehetünk az előbb lutheránus, majd kálvinista és végül „szektás” protestantizmus felbukkanásának, amely az egyházi hatóságok romlottságának bírálatával megerősíti a kereszténység manicheus dimenzióját. A XVII. századi „zarándok atyák” éppúgy, mint a XVIII. századi „alapító atyák” ezekhez az üldözött, főleg puritán vagy éppen presbiteriánus, mennonita, anabaptista stb. csoportokhoz tartoztak. Mindannyian elmenekültek a „tisztátalan” vén Európából, hogy megalapítsák a „választott nép” predesztinációját kinyilvánító és megtestesítő „Új Világot”.

Ezek a történelem nélküli emberek fogják létrehozni a múlt nélküli amerikai nemzetet, ami megmagyarázza, hogy az amerikai szellemiséget kezdettől fogva az állandó újdonság iránti vágy jellemezi. Puritán utópiájuk az emberiség közeli regenerálódását és az újra fellelt gyermekkort ünnepelte Amerikában, a tudományt és a technikát, az iparkodást és a munkát valorizálva, és undort vagy meg nem értést tanúsítva a múlt iránt, amelyet Európa és a prekolumbiánus indián világ képviselt. Ez utóbbi, a kezdeti lelkipásztori „idillizáció” után gyorsan a földrabló genocídium áldozatává válik, az ádámi bűnbeesés előtti „jó vadakból” pedig „sátánfajzatok” lesznek, akiket ki lehet, sőt ki is kell semmizni. Ebből ered az Amerikát időről-időre megrázó folyamatos vallási erjedés, a függetlenségi háború idején érvényesülő erős szabadkőműves befolyástól a XIX. századi utópikus bázisközösségek és szekták (rappiták, kvékerek, sékerek, mormonok, transzcendentalisták, teozófusok, a Lapos Föld hívei, fourrierista, cabetiánus, oweniánus falanszterek) virágzásáig. A New Age híveinek jelenlegi elszaporodása csupán az amerikaiakat szinte zsigerileg jellemző „optimista neurózis” időben legutóbbi megnyilvánulása: noha biztosak a nekik ígért föld rendkívüli sorsában, mindig a személyes vagy nemzeti kiválasztottság jelét hajszolják, és noha meg vannak győződve Új Világuk ártatlanságáról, szükségét érzik az állandó és további tisztogatásának.

Önmagát szeplőtlen fogantatásúnak és minden bűntől mentesnek látván az Egyesült Államok „isteni” küldetésének érzi, hogy megteremtse az ideális társadalmat a határain belül és korrigálja a külvilágot. A keresztény cionista WASP (fehér-angolszász-protestáns) elitek a történelmet csak a moralizmus és a legalitás kettős regiszterében képesek értékelni. Szerintük a történelem morális, mivel az emberek tettei az isteni gondviselés visszatükröződései, amely a bűnös emberiséget véglegesen a Gonosz pecsétjével jelölte meg; és legális, mivel a nemzetek és az egyének egyaránt racionális entitások, akik egy közös törvényben megegyezve örök békét teremthetnek, és ezt meg is kell tenniük.

Ellentétben a katolikus egyházzal, amely képes volt elismerni és törvénybe iktatni a háború jogát (jus bellum), a kálvinista mentalitás nem fogadja el a háborút: a puritán elvileg csak akkor kezdi el a harcot, ha megtámadva érzi magát, akkor viszont kötelességének tartja a béke helyreállítását, amelyet a dolgok „normális” állapotának tart. Ezt a békét azonban bármi áron megteremthetőnek véli, beleértve a zavarkeltő tömeges vagy akár teljes megsemmisítését is. Az amerikaiak háborúi ezért majdnem mindig keresztes háborúk: nem az ellenféllel való harcról, hanem az ellenség megsemmisítéséről szólnak. Aki pedig véletlenül mégis túléli az amerikaiak által kivitelezett „isteni hekatombát”, annak is fel kell olvadnia a győztes által egyetlen menekülési és túlélési lehetőségként kínált olvasztótégelyben, nehogy önálló entitásként képes legyen autonóm gondolkodásra és cselekvésre, tehát esetleg lázadásra.

Maga az „olvasztótégely” (melting pot) kifejezés 1908-ban nyert polgárjogot az Egyesült Államokban Israel Zangwill zsidó író színdarabjának címéből, amely annak idején hatalmas sikert aratott, és amelynek témája egyszerű volt: az idegen elem tökéletesen sikerült integrációja, vagyis asszimilációja. A darab nem minden hátsógondolat nélkül született, hiszen a szerző Theodor Herzl lelkes híveként arról próbálta meggyőzni hitsorsosait, hogy vándoroljanak ki – Palesztina helyett – az Egyesült Államokba. Dávid nevű főhőse felfedezi, hogy goj szívszerelme egy antiszemita lánya, aki annak a pogromnak a felelőse, amelyben elpusztultak a szülei. A grandiózus fináléban, lelki szemei előtt az amerikai kikötőkbe érkező emberfolyamot látva, Dávid felkiált: „A Nagy Alkimista így egyesíti a keletet és a nyugatot, az északot és a délt, a pálmafát és a fenyőt, a pólust és az egyenlítőt, a félholdat és a keresztet a tisztítótűzben.

Így lesz mindenki összegyűjtve, hogy létrehozzák az ember köztársaságát és Isten királyságát.” (A Theodor Roosevelt elnöknek ajánlott színművet, aki az első előadásától kezdve annak fanatikus hívévé vált, az amerikai zsidó kritika egyébként ízekre szedte, számára ugyanis a Zangwill által magasztalt olvasztótégelyben való összeolvadás érthető módon halálos veszélyt jelentett.)

Ha azonban szétoszlik az „amerikai álom” rózsaszín köde, rögtön feltűnik a tükör árnyoldala is. A bevándorlók minden egyes hullámát ugyanis jelképes vagy valódi kirekesztőhullámok kísérték, és kísérik mind a mai napig. A Locke-tól örökölt és asszimiláló ideáljuk frontonjába vésett tolerancia elvével (E pluribus unum) az amerikaiak szüntelenül konkrét intoleranciákat állítottak szembe. Így például Peter Stuyvesant, a később New Yorkra átkeresztelt Új Hollandia lutheránus alapítója minden eszközzel távozásra próbálta bírni az 1654-ben városába érkező első 23 szefárd zsidót. A „jó” Benjamin Franklin szüntelenül Pennsylvania „német gyarmatosítása” ellen mennydörgött, mert a német bevándorlók „disszonáns erkölcseit” összeegyeztethetetlennek tartotta a brit származású telepesekével. A pápista és ráadásul szegény írek „inváziója” a Know-nothing szegregációs mozgalom (1850) megjelenését eredményezte. A Workingmen’s Party (Dolgozók Pártja) főleg a „fehérek kenyerét ellopó” kínaiak érkezése ellen ágált, akik közül sokakat egyszerűen meglincseltek. Nem is beszélve a négerekről, akiket még a legőszintébb abolicionista körökben is „alsóbbrendűeknek” tartottak, maga Lincoln is, aki szerint „a feketék és a fehérek között olyan fizikai különbség van, amely megakadályozza a két fajt abban, hogy társadalmi és politikai egyenlőségben éljen”.

Az USA minden tekintetben a vén Európa ellenpólusát jelentő új világot képviseli. Lassan húsz éve már, hogy a francia Új Jobboldal legtekintélyesebb gondolati műhelyének számító GRECE „Egyesült Államok: veszély” mottóval megrendezett szimpóziumán a neves francia filozófus, Jean Cau „Mickey egér győzelme” című előadásának bevezetőjében köntörfalazás nélkül kijelentette: „Figyelmeztetem önöket, hogy rövid előadásom tele lesz primer és konkrét Amerika-ellenességgel. Én felvállalom ennek a kockázatát, amint azt majd látni fogják, mert véleményem szerint egy egyén értelmiségi és erkölcsi egészségének legfőbb kritériuma az, hogy miként ítéli meg Amerikát, ahogyan az létezik, ott, az óceán túlsó partján, és ahogyan a mi falaink között és világszerte megnyilvánul.” Világos beszéd, de még ennél is tovább kell menni: nemcsak az amerikai imperializmust, hanem magát az amerikai modellt kell vád alá helyezni, amely önmagában olyannyira „antimodell”.

A filozófiailag és alkotmányosan a protestáns biblizmus elveire alapított Egyesült Államok egy „új Jeruzsálemet” akart létrehozni azzal a küldetéssel, hogy egyetemes köztársasággá váljon. Ezt a témát a hírhedt „nyilvánvaló elrendelés” (Manifest Destiny) toposza képviseli leginkább, amely az USA egyik ideológiai tartóoszlopa. Thomas Jefferson „egyetemes értékű eszméket követő egyetemes nemzetnek” nevezte Amerikát. Ez a puritán univerzalizmus azt állítja, hogy az egyéni üdvösséget az anyagi prosperitással kell mérni. Kétségtelen, hogy az Egyesült Államok Európa elutasításából született, egyfajta teodemokráciaként: millenarista kereszténység, demokratikus idealizmus és kalmár pragmatizmus keverékeként. Önmagát isteni lényegűnek vélvén valójában egy polgári vallás, másként mondva: ezt a teodemokratikus civilizációt az összes amerikai megtestesíti és hozsannázza. A látszat ellenére egy New York-i bankár és egy texasi farmer egyformán hisz az ideál egyetemességén és az instrumentális racionalitáson alapuló felsőbbrendű Amerikában.

„Egy ország, amely ennyi anyagi erőt teremt, nem lehet az emberiség feje, csak a bendője”, írja Raymond Abbelio La Fosse de Babel (Bábel gödre) c. művében, nyilvánvalóan arra utalva, hogy minden kivagyisága ellenére az Egyesült Államok csupán a birtoklás és a nemlét civilizációja. Henry de Montherlant számba vette az USA által elkövetett népirtásokat, kezdve az őshonos indiánok kiirtásával, és imigyen definiálta e furcsa ország velejárójának számító regresszió állapotát: „Egyetlen nemzetnek sikerült lecsökkentenie az intelligenciát, az erkölcsösséget, az emberi minőséget majdnem az egész bolygón, ami sohasem történt meg, amióta csak a Föld létezik. Vádolom az Egyesült Államokat, hogy folyamatos bűncselekményt követ el az emberiség ellen!” (Le chaos et la nuit, 1963).

Az újdonság és a nagyság kultusza Amerika két legfőbb jellegzetessége, a progresszizmus és a gigantizmus az amerikai rendszer két emlője, a mértéktelenség és a mozgékonyság az amerikai lét zsigeri eleme. Emiatt aztán Amerika nagyon különleges kapcsolatban áll a világgal. Nem annyira az a problémája, hogy nincs történelme, mint inkább az, hogy nem is akarja, hogy legyen. Éppen ezért politikájában és gazdaságában is a rövidtáv vezérli. Az „amerikanizmus” valójában a kapitalizmus kóros túlburjánzása, amely termékenységi (produktivista) optikában a munkát, felhalmozó (tezauráló) optikában pedig a tőkét szentesíti. Mindkét esetben a féktelen hübrisz vezérli.

Marc-Edouard Nabe, a kortárs francia irodalom fenegyereke a nagy előd, az utánozhatatlan Céline babérjaira törve fogalmazza meg az amerikai embertípus sziporkázóan frappáns jellemzését: „Senki sem lehet felületesebb és szemtelenebb egy amerikai fehér burzsoánál: ő a csúcs! Az ízetlen kaján-stupid gondolkodásmód, az elmélyült hülyeség, a gyógyíthatatlan érzelgősség, a ’rafkósság’, az álproblémák, a hallucináló progresszizmus, a folk, az elbutulás, az unalom, a selejtes pszichológia, a kifacsart humor, a minden misztika iránti érzéketlenség, a puszta show, a professzionalizmus, a pimaszság jó íze, az érzelem teljes hiánya, az inkoherens kultúra, a gyilkosság a szemek ürességében, a technikus szex – mindez, amit gyűlölök. (…) Az amerikaiak lárvák. Láttam amerikaiakat, mindet pornószínésznek mondanánk, tudják:  kockás zakó, gusztustalan frizura, üres szemek, ostoba vigyor! Soha nép még nem hasonlított ennyire a sablonjaihoz: az amerikaiak mindenben tökéletesen a hitványságuk csúcsán vannak… Amerika csak a legrosszabb európaiak csőcseléke. Amerika a népirtások keveréke. Amerika egy civilizációs hobbi…” (Zigs Zags, 1986).

Az Egyesült Államok tehát a Jó Birodalmának mutatja magát, és az általa önkényesen „haramiaállamoknak” minősített önállósági törekvések elleni harc bajnokának, holott akárcsak egy elefánt a porcelánboltban, legtöbbször csak galibát és kárt okoz népirtó beavatkozásaival olyan országokban, amelyek nem akarnak az ő diktátumaihoz igazodni. A „Nagy Sátán” valóban rászolgált a nevére.

2017-05-12 EZadmin Leave a comment
Read more..

A keresztény­ségtől a libera­liz­musig – egye­nes út a deka­den­ciába

Legyen szó nemzetközi tudományos konferenciákról, egyetemi szemináriumokról vagy profán televíziós vitákról, az értelmiségi világot egy nehezen definiálható ideológiai torzszülött uralja, amely immár a tudás minden területére kiterjeszti fenyegető árnyékát. Manapság az igazság keresésének mindenképpen keresztül kell haladnia az egyetemes Nagy Testvér gondolatiságának kasztráló szűrőjén. Egy több mint három évtizede megjelent kollektív műben (Watson Fuller szerk., La responsabilité scientifique, Hermann, 1974) Geoffrey Beale professzor már jelezte, hogy egyes tudósok mindent elkövetnek az olyan kutatások állami támogatásának megszüntetéséért, amelyeknek az eredményei esetleg eltérnének az univerzalista és egalitarista hiedelmek – momentán – egyedül üdvözítő kánonjától.

Olyan tudományágak, mint a biopolitika és a genetika veszélyesnek, sőt egyenesen a náci tudományos filozófiától „fertőzöttnek” ítéltettek! Elég, ha csak a közgazdasági művek ezrei által fáradhatatlanul duruzsolt mantrára gondolunk, hogy felmérhessük e modern lidércnyomás kártéteményeit. Az igencsak elméleti „emberi jogok” ideológiáját kántáló – meggazdagodásuk érdekében azonban a gyakorlatban a saját dogmáikat megcsúfoló – propagandisták farizeus cinizmusa ellenére a közgazdasági tudományok a szabadkőműves páholyok és a Római Klub doktrínerei által megszült álhumanizmusban fürdenek. És hogy ez a fals világnézet miként tudott kibontakozni és ilyen mélyen meggyökeresedni az ezredforduló embereinek mentalitásában, elsősorban a fehér emberiség szállásterületein, de bizonyos mértékig Ázsiában és Afrikában is?

A megtett út valamiképpen a ’68-as nemzedék „forradalmi” útvonalában szintetizálható és lényegében öt fázist foglal magába:
1) Elvakult lázadás a társadalom és minden hierarchia ellen. Ez az „anarchista” fázis, a rossz helyre született plebsz elfuserált életérzése, amely elveti a szépséget, a harmóniát, a hagyományt és törvényeit. A mozgalmat a társadalom salakja, a gyökértelenek, az eltévelyedettek, az elnyomottak, a kevert fajúak, a mindenféle testi és lelki nyomorékok indították be. Rómában a keresztények főleg ebben a közegben találtak fantazmagóriáik mindenre elszánt támogatóira. Mivel a Szép és az Erős eltaszította őket, nihilista „nemlétükben” a kirekesztettek olyan eszmére vágynak, amely megjelenési formát ad gyűlöletük revánsának.
2) Az anarchista stádiumból a lázadó áttér a marxista (’68 májusára adaptált módon maoista vagy trockista) stádiumba. A szociális agitáció a népek evolúciójának messianisztikus látomásába illeszkedik, a „régi rendszertől” örökölt vívmányok és a hagyományból született rendek eltörlése végett. Család, nemzet, klasszikus művészet – megannyi válogatott célpont a „normalitás” ellen hadiösvényre lépett marginálisok számára. A marxisták még a biológiai törvények megváltoztatására is módot találnak (ld. Liszenko doktrínája), és felfedezik a történelem értelmét, amely az egyetemes kommunizmus létrejötte lenne.3) Kiábrándulva a marxizmusból és kudarcaiból, a gyökértelen folytatja ámokfutását a Láthatatlan, vagyis a pszichoanalízis felé. Mivel kormányozni nem tudja, analizálni próbálja az embert – mégpedig a saját delíriumai mikroszkópján. Karl Marx elméletét Sigmund Freud vagy Wilhelm Reich agyrémeivel egészíti ki. Mindazt, amit nem tudott lerombolni a marxizmus által, lerombolja a világ pszichoanalitikus magyarázatával: a régi isteneket, a tündérmeséket (Bruno Bettelheim), a családot, a nemek közötti kapcsolatot, az oktatást, az álmokat (Carl Gustav Jung) stb. Az utcai megmozdulásokat a csoportterápia, a marxista önkritikát a köldöknéző önvizsgálat váltja fel. Ha már a világot nem tudja vagy nem akarja felfogni, legalább önmagát igyekszik megérteni, de miután kudarcot vall, nem marad számára más, csak isten mint végső menedék, hogy elűzze e beteges gondolkodásból született lidérceket.

4) Az anarchizmus, a marxizmus és a pszichoanalízis után a megoldás minden rosszra Jahve, a „mindenható” isten és az emberek „bűneinek” megváltására közénk küldött fia lenne. A gyökértelen egy olyan vallási doktrínát tesz magáévá, amelyet a sivatagi népek barkácsoltak különböző hagyományokból. A kereszténység lehetővé teszi a marxista számára, hogy védelmébe vegye a gyöngék ügyét, és hogy hibernálja a történelmet egy egyenes vonalú menetelésben a „paradicsom” felé, ahol köztudomás szerint a hatalmasoknak majd fizetniük kell! Mindebben a nagyon misztikus Freud is jól eligazodik. Képzelődéseink nemde az „eredendő bűn” devianciái? A középszerűek neheztelése kibontakozhat az egyenlőség álomképében, amelyben a fajokat, kultúrákat, hagyományokat és társadalmi helyzeteket legyalulják a kereszténység egydimenziós szintjére. Ahhoz azonban, hogy kivívhassa magának a hőn áhított társadalmi státuszt, az ex-forradalmár gyökértelennek sikeresnek kell mutatkoznia valamiben, amiben a hiúsága megmutatja önzését.

5) Többé már nem kötődvén semmihez, a gyökértelen mindent megengedhet magának és hitványsága legbefejezettebb formáját adhatja egocentrizmusának, éspedig a humanitárius elbizakodottságú liberalizmust, ezt a szocializmusból, kereszténységből, emberi jogokból, szociológiából és szabadosságból összegyúrt katyvaszt, amely lehetővé teszi számára, hogy befusson a társadalomban és jó lelkiismerettel harácsoljon magának vagyont. A doktrínának vannak pápái (Keynes, Friedmann, Fisher) és püspökei (Berlusconi, Blair, Sarkozy). Az utcakőtől a hitelkártyáig – íme, a 68-as kontesztáló nemzedék útvonala. A Nagy Dogmának nemcsak klérusa van, hanem „ígéret földje” is, az Amerikai Egyesült Ál(la)mok, a dollár és a biblia földje, ahol a világon legmagasabb a lélekgyógyászok és lelki betegek száma, a korrupció és a bűnözés földje, ahol a mesterséges fajkeveredés céljából erőszakkal „buszoztatják” az iskolás gyerekeket, és ahol szekták százai ipari szinten űzik a retardált hívők pumpolását.

Az anarchizmustól Krisztus és Marx tanításán keresztül a liberalizmusig – manapság a gyökértelen a Wall Streetre mehet zarándoklatra.

Van azonban némi remény arra, hogy egy napon mégis összeomlik a képmutatás és ostobaság évszázadok alatt összetákolt és folyamatosan renovált monstruma, hiszen építő elemei egyre gyöngébbek és elhasználtabbak. A Szovjetunió összeomlásával a marxizmus szinte teljesen elveszítette egykori virulenciáját és már csak halvány árnyéka önmagának. A pszichoanalízis lassanként kiszorul a világ összes egyeteméről, ahogyan a modern nevelési módszerek is egyre látványosabb csődöt mondanak, miközben a biológia legutóbbi felfedezései elsöprik az egalitárius doktrínákat. A kereszténység zsinatoktól skizmákig bukdácsolva dadogja utolsó hitványságait, a templomok és a szemináriumok lassanként kiürülnek. Isten nem halott (Nietzsche), és „javítás alatt” sem áll (Céline) – egyszerűen nem létezik!

Ami pedig a különböző gazdasági válságok, a munkanélküliség, a bevándorlás, a környezetszennyezés és egyéb szervi bajainak ezer sebétől vérző liberalizmust illeti, az aktuális globális válság valószínűleg végleg megadta neki a kegyelemdöfést, gazdasági téren legalábbis mindenképpen.

/G.I.

2017-05-12 EZadmin Leave a comment
Read more..

Gazdasági totali­tariz­mus, avagy a jólét langyos dik­ta­túrája

Aldous Huxley úgy vélte, hogy fikciót mutat be, amikor Szép új világ c. regényének cselekményét a III. évezred közepére helyezte. Halála előtt mégis tapasztalnia kellett, hogy a kielégítetlen szükségletek nélküli társadalom létrejötte már folyamatban van, korszakunk valósága, és akárcsak a könyvében, a „jólét diktatúrája” (Arnold Gehlen) által kondicionált tömegek minden heterodox gondolatot hangoztató egyént gonosztevőnek tekintenek. Mert a jólét hajszolása igenis diktatúrává vált.

Az anyagi szükségletek kielégítésének mindenhol hangsúlyos akarata és korunk emberének fogyasztási éhsége önmagában persze nem sokkoló, sőt zsigerileg kötődik az indoeurópai társadalmak termelő funkciójához. Az indoeurópai világ hármastagozódású rendszerében azonban, ahogyan azt Georges Dumézil feltárta, a termelő funkció mindenképpen alávetett helyzetben maradt a katonai és különösen az uralkodói funkcióhoz képest. Napjaink drámája, hogy ez a viszony mára totálisan megfordult, hogy az egész társadalmat ezek a fogyasztói követelések uralják, és hogy a gazdaság az összes emberi probléma megoldásával hitegeti önmagát és a tömegeket.

Azzal, hogy valamennyi társadalmi tényezőt a gazdaságra vezeti vissza, a kalmártársadalom egy olyan globális fejlődés eszközévé teszi azt, amelyet az anyagi bőség és a többé-kevésbé szervezett szabadidős tevékenységek illuzórikus keverékéből álló hamis „boldogság-recept” motivál, amely elhiteti, hogy csak anyagi vágyak és szükségletek léteznek, és hogy ezek mindig csak egyéniek, mennyiségiek és kielégíthetőek. Az egészben kétségtelenül az a legrosszabb, hogy a legtöbb ember gondolkodás nélkül bedől e gazdasági totalitarizmus látszólagos nagylelkűségének. Az értelmes érvek sem hiányoznak. „Egyedül a piacgazdaságok vannak valóban a fogyasztó szolgálatában.

Ha félretesszük az ideológiákat, hogy csak a tényeket vegyük tekintetbe, meg kell állapítanunk, hogy a központi tervezés által szabályozott gazdasági rendszerek mennyiségileg és minőségileg összehasonlíthatatlanul kevésbé elégítik ki a fogyasztókat, mint azok, amelyek a piac szabad játékán nyugszanak”, fogalmazta meg évekkel ezelőtt Valéry Giscard d’Estaing – de távolról sem biztos, hogy az utóbbi időben történtek láttán még mindig ugyanígy gondolja. A tömegfogyasztásra lehetőséget nyújtó egyéni szabadság nevében azonban ez a totalitarizmus egy megszállott individualizmust terjeszt, a Gehlen által kárhoztatott „hiperszubjektivizmust”, amely szétbomlasztja az emberi csoportokat, elszakítva tagjaik szerves társadalmi kötelékeit és meghiúsítva minden közösségi, történelmi vagy nemzeti tervet.

Pedig a neoliberalizmus addig ígér boldogságot mindenkinek és azonnalra, amíg végül kiábrándult reményeket kelt, és kollektív elégedetlenséget vált ki. Itt a kötelező boldogság egyenlősítő mítosza az egyéni életszínvonal korlátlan emelkedésének mítoszával párosul. Paradox módon az életszínvonal minden mennyiségi emelkedése a pszichológiai elégedetlenséget erősíti, a társadalom kvázi-fiziológiai függőségét váltva ki a gazdasági vágyak tekintetében, az ebből eredő sokféle patologikus következménnyel. Drieu La Rochelle már idejekorán erre figyelmeztette az ifjú európaiakat: „Elfojtani a vágyakat a szükségletek kielégítésével, mint a piszkos gazdaság, azon könnyebbségekből eredően, amelyekkel a gépek halmoznak el bennünket, ez fog végezni a fajunkkal. A szatócsbolt bősége megöli a szenvedélyeket. A konzervvel teletömött ember szájában képződő rossz kémia megrontja a szavakat” (Le Jeune Européen, 1927).

A mechanikusan elért, szinte már automatikus „haladás” reménye a rendszer rabszolgájává teszi az embert, mentesítve őt attól, hogy képzeletről és akaratról tegyen tanúbizonyságot. A jólét diktatúrája elhasználja az érzéseket, és végül elhasználja magát az embert is. „Egy távoli múltban az emberiség bölcsei már nagyon jogosan felismerték, hogy nem jó az ember számára, ha túl jól sikerül kielégítenie az öröm iránti ösztönös törekvését és kivonnia magát a fáradozás alól”, írja Konrad Lorenz. A lelki elidegenedést, amely által egy egyenlősítő követelés kielégítése kiváltja az egyenlősítő vágy fokozódását, Gehlen „pleonexiának” nevezte, a kalmárszellemnek alávetett mentalitás arra való képtelenségét pedig, hogy elégedett legyen az elért helyzettel, a „neofília” kifejezéssel illette. Mindez arra vezeti a rendszert, hogy tartósítsa az állandó lázadás állapotát, amely annál élénkebb, minél elviselhetetlenebbnek tűnik ez a kielégítetlenség, amely valójában egy végtelen spirál. A konjunktúrától függetlenül ígért és követelt korlátlan életszínvonal-növekedés állandó krízistényező, olyannyira, hogy végeredményben magát a rendszert is fenyegeti, amely létrehozta, miközben egyre több alattvalóját idegeníti el.

Raymond Ruyer szerint a folyamatos haladás illuzórikus jótéteményeivel szembeni mentális alávetettség „rövid életű” népeket teremt. Ezek a puha selyemgubójukba begubózott és a külvilágtól óvott népek rövid távú értékekhez ragaszkodnak és csak konvencionális gazdasági értékekben kifejezett, azonnali és közvetlenül mérhető következményekkel járó tettekre képesek. Nem csoda, hogy a mai államférfiak döntő többsége a profán gazdasági vállalkozássá degradált országuk „ügyvezető igazgatójának” tekinti önmagát.

Meg is látszik a teljesítményükön…
Ily módon e kultúrákat egyszerű fogyasztói magatartásokra redukálják, egyedüli beszélt nyelvként a vásárlóerővel, mint amely potenciálisan egyenlő minden népnél és az egész Földön. Az egyen-életmód terjesztésére irányuló akarat végül az emberiség kulturális változatosságát fenyegeti. Ahogyan a klasszikus kalmárok számára a határok és az eltérő erkölcsök tűrhetetlen akadályoknak számítottak, a kalmártársadalom számára az etnikai, kulturális, nemzeti, társadalmi, sőt egyéni különbségek kérlelhetetlenül kiküszöbölendők. Az egységes fogyasztói világpiac univerzalista kimérája a „homo oeconomicus” eljövetelét hirdeti.

Az alapvető anyagi szükségleteket kielégítő funkcióján messze túllépő gazdaság így vált az új egyetemes „kultúra” tényleges alapjává. Ez a mutáció arra korlátozza az embert, hogy már csak az legyen, amit megvesz, divatos szóval élve: tárgyiasítva önmagát. A végső cél egy globális „fogyasztói középosztály kialakítása” (VGE) a jólét egyenlősítő mítoszának alávetett fogyasztók háziasítása által. Így fest a burzsoázia régi álma – a jólét langyos diktatúrája.

G.I.

2017-05-10 EZadmin Leave a comment
Read more..

Jahve kontra Manitou. Az ősöket legyil­kol­ták, az utó­dokat bekaszt­lizzák

­A dél-dakotai Pine Ridge indiánrezervátum egyik kis völgye mélyén, egy kietlen domb tetején szerény szürkemárvány sztélé – ez minden, ami manapság az amerikai történelem és az indián emlékezet egyik legsötétebb epizódjára, a Wounded Knee-i mészárlásra emlékeztet. A hivatalos amerikai történelem számára Wounded Knee csak egy egyszerű háborús cselekmény, egy „csata”, amely több mint 300 évnyi indián háborúk, valójában a világtörténelem legnagyobb tervszerű emberirtásának a végére tett pontot.

Az 1870-es évek elején, miután az Egyesült Államok elrabolta a sziú indiánok szent földjének számító Black Hillst, amelyre pedig az 1868-as Fort Laramie-i szerződésben elismerte az indiánok felségjogát, a sziú főnökök szembe szálltak népük maradékának erőszakos deportálásával és fegyvert ragadtak. Ismét csak háborús évek következtek, a „rézbőrűek” számára olyan dicsőséges epizódokkal, mint Custer tábornok csapatának legyőzése 1876-ban Little Big Hornnál, de a hideg, az éhség és a túlerő végül felmorzsolta az indián törzsek ellenállását, és számos sziú főnök, köztük Sitting Bull és Crazy Horse, a megadás mellett döntött. Az amerikai katonák ennek ellenére legyilkolták őket.

1890 december végén Big Foot főnök megpróbálta összegyűjteni a dél-dakotai indián törzseket. Elindult hát, hogy egyesítse népét Red Cloud csapataival. Csatlakozott hozzá a nem sokkal előbb legyilkolt Sitting Bull negyven embere. December 28-án a mintegy 350 fős, jórészt gyerekekből és nőkből álló csoportot utolérte a Samuel Whitside őrnagy által vezetett 7. lovas regiment. A katonák egészen a Wounded Knee patakig kísérték az indiánokat, ahol az őrnagy parancsot adott lefegyverzésükre, amibe a tüdőgyulladástól és éhségtől legyengült Big Foot beleegyezett, de kijelentette, hogy emberei jórészt fegyvertelenek. A lerakott fegyverek csekély mennyiségét látva Forsyth ezredes katonái átkutatták a sátrakat. Az általános zűrzavarban eldördült egy lövés. A katonák fejvesztett tüzelésbe kezdtek. A környező dombokról két Hotchkiss-ágyú is beszállt. Néhány perc alatt 200 indián vesztette életét. A többieket, férfiakat, nőket és gyermekeket, akik megpróbáltak elmenekülni, üldözőbe vették és mind egy szálig lemészárolták. Az éjszakai fagyban groteszk pózokba merevedett holttesteket a következő napon a tábor három kilométeres körzetében találták meg. Valamennyiüket közös sírba kaparták el.

Száz évvel a tragikus esemény után a sziú indiánok azt kérték az amerikai Kongresszustól, hogy hozzon egy törvényt, amely három intézkedést tartalmazna: jóvátétel fizetését a Wounded Knee-i vérfürdőért, nemzeti emlékmű állítását az áldozatok emlékére és végül az amerikai állam hivatalos bocsánatkérését.
A Kongresszus 1990 októberében határozatot fogadott el, amelyben kifejezte az Egyesült Államok „mély sajnálatát” az 1890. december 29-ei mészárlás miatt. A határozattervezetből törölték a „bocsánat” szót. A többi követelés mind ez idáig kielégítetlen maradt, ami különösen annak a fényében értékelendő, hogy az Egyesült Államok kormányai mindenkor megkülönböztetett figyelmet fordítottak például arra, hogy a zsidóság különböző jogcímeken különböző országoknak benyújtott kárpótlási és jóvátételi igényei a legteljesebb mértékben akceptálva legyenek. Igaz persze, hogy sokkal kényelmesebb és hálásabb a fogadatlan (vagy nagyon is fogott) prókátor szerepét játszani mások érdekében, mint szembenézni saját bűneinkkel.

Nyilván ugyanígy vélekedik a Kansas állambeli Leawenworth fegyintézetében kétszeres életfogytiglani büntetését töltő 89637-132 azonosító számú elítélt, az 59 esztendős Leonard Peltier is, az Egyesült Államok talán legismertebb politikai foglya, aki kora ifjúságától bekapcsolódott Észak-Amerika őslakóinak nemzeti újjászületési küzdelmeibe, így saját érdekvédelmi szervezetük, az Amerikai Indián Mozgalom (AIM) létrehozásába is, amely látványos, de békés akciókkal akarta felhívni a világ közvéleményének figyelmét az indián népesség drámai helyzetére. A sziú aktivista Peltier (a mozgalom vezetői, Dennis Banks és Russel Means társaságában) 1972-ben részt vesz a Lawton-erőd elfoglalásában, két évvel később pedig megszervezi a Megsértett Szerződések Menetét, amely az Indián Ügyek Irodájának washingtoni elfoglalásával végződött és óriási sajtóvisszhangot keltett világszerte. Ettől kezdve az FBI a „felforgató” szervezetek közé sorolta az AIM-et, vezetőit pedig „elsőszámú közellenségekké” nyilvánította, majd a Nixon-kormányzat felhatalmazásával az indián ellenállás megtörésére és lejáratására a legális és illegális (köztük titkosszolgálati) módszereket is igénybe vevő hadművelet indult.

Az amerikai establishment romlottságára és aljasságára jellemző, hogy az indiánügy szimbolikus helyszínén, a Pine Ridge-i sziú rezervátumban is alkalmazták a világszerte már jól bevált uralmi metódusukat és apparátusukat, a manipulált „demokratikus” választásokkal törvényesített Amerika-barát bábrezsimet. A kollaboráns törzsi tanács és fegyveres milíciája, az ún. Goon osztag azután elvégzi a rájuk bízott piszkos munkát, két év alatt több mint 80 ellenzéki aktivistát gyilkolva meg.

Amikor végül az AIM „kemény magja” megelégeli a demokrácia leplébe bújtatott zsarnokság tobzódását és fellép a Goon Squad véres kilengései ellen, a szövetségi kormányzat elérkezettnek látja az időt a végső leszámolásra, és beavatkozik lakájai oldalán. 1975 júniusának egyik reggelén az FBI, a rendőrség és a Goon fegyveresei körülveszik azt a farmot, ahol az indián mozgalom hívei, köztük Leonard Peltier is tartózkodik. Rövidesen tűzharc robban ki, amelyben életét veszti két FBI-ügynök és egy fiatal sziú.

Ezután példátlan médiakampány bontakozik ki az AIM kriminalizálására. Amerika bárgyú mesefilmeken felnőtt (?) lakossága úgy reagál, ahogyan olyankor szokott, amikor az ellenség visszalő: a kedvenc csörgőjétől megfosztott gyöngeelméjű eszelős őrjöngésével. Az ostromgyűrűből kicsúszó Peltier és bajtársai kézre kerítésére országos üldözés bontakozik ki. A jenkik kedvenc nemzeti sportja, az embervadászat iránt érthető averzióval viseltető Peltier Kanadába szökik, ahonnan azonban rövidesen visszatoloncolják. Bűnperére az észak-dakotai Fargo városában kerül sor, ahol egy minden egyes részletében meghamisított bizonyítékokra építő eljárás során a két FBI-ügynök meggyilkolásának vádjában találja bűnösnek a kizárólag állattenyésztőkből álló – és a helyi viszonyok miatt zsigerből indiánellenes – esküdtszék. A nyilvánvaló justizmord ellenére Leonard Peltier fellebbezését másodfokon elutasították, mint ahogy az utóbb előkerült új bizonyítékokra és perdöntő dokumentumokra támaszkodó felülvizsgálati kérelmeit is mindannyiszor.

Marad az elnöki kegyelem. Bill Clinton elnöksége kezdetén ígéretet tett ugyan arra, hogy nem feledkezik meg az ügyről, négy év múlva mégis úgy adta át a stafétát utódának, hogy ezt az ígéretét sem tartotta be. A Leonard Peltier támogatására alakult nemzetközi szervezet (LPDC: www.freepeltier.org), összefogva többek között az Amnesty Internationallel és az Amerikai Indiánok Nemzeti Kongresszusával, valamint több tízezer egyszerű állampolgárral a világ minden tájáról, de olyan neves személyiségekkel is, mint Marcos parancsnok-helyettes, Nelson Mandela és a dalai-láma, fáradhatatlan küzdelmet folytat a gyalázatos kirakatper felülvizsgálata és az ítélet megsemmisítése érdekében. Egyre inkább nyilvánvalóvá válik ugyanis, hogy – mint azt a Le Monde diplomatique írja – „Leonard Peltier igazi bűne az, hogy indián, és elkövette azt a hibát, hogy azoknak az ősi népeknek az elemi jogait védelmezte, amelyekkel szemben Amerika még nem törlesztette történelmi adósságát.”

Amerikának a jelek szerint egyre több történelmi adóssága lesz világszerte, a törlesztést viszont csak akkor fogja elkezdeni, amikor rá lesz kényszerítve. És hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, efelől senkinek ne legyenek kétségei.

/Gazdag István

2017-05-10 EZadmin Leave a comment
Read more..

A Kultur­kampf tét­jei. Álmaink­ban Ame­rika vissza­inte­get?

Korszakunk a kiengesztelődés mágikus helyeként határozza meg a kultúrát, szemben számos más emberi tevékenységgel, mint például a politika vagy a gazdaság. A kultúra béketeremtő tényezőnként való felfogásának a kimunkálásában jelentős szerepet játszottak a Frankfurti Iskola epigonjai, nevezetesen Jürgen Habermas az úgynevezett kommunikációs utópiának szentelt írásaival. Eszerint a tézis szerint a szellemi sötétség(ek) megszüntetésével a kultúra közel hozza egymáshoz az embereket és ezzel megvalósítja a felvilágosodás egyik legfőbb posztulátumát.

Egyesek tehát úgy vélik, hogy a kultúra semlegesítő hatású, tárgya pedig tét nélküli tárgy. Ez a pacifikáló kultúra a haladás eredménye lenne, a haladásé, amely ugyan minden urat kiszolgált már, de amelyet mégis „újrahasznosítanak” a habermasi perspektívában. Állítólagos depolitizáltságánál fogva a kultúra úgymond maga a béke, és e tekintetben az erkölcshöz és a gazdasághoz kapcsolódik. A „kultúra neomessianizmusa”, a „kulturális mennybemenetel”, a „kultúra mint a béke helye” – ez az, ami a kultúra győzelmével, a gyűrődésmentes társadalmi szövetet lehetővé tévő kulturális választással, mint új imperatívusszal bekövetkezne. Ezért kell mindenki számára biztosítani a szabad és egyenlő hozzájutást a kinyilatkoztatáshoz, vagyis a kultúrához, amely tehát egyszerre politikai és társadalmi követelmény.

A kultúrát ugyanakkor a társadalomba való beilleszkedés egyik lehetséges tényezőjeként mutatják be. Napjaink közbeszédében általa próbálják összeforrasztani a modern társadalom repedéseit, és csökkenteni ridegségét. Az utóbbi egy-két évtizedben éppen ez az „Új Éden” iránti törekvés igazolja az állami költségvetésekben a kulturális kiadásokra szánt keret növelését világszerte. A tömegkulturálódás révén megvalósított béke eszméje nyitja meg az új évezredet, amelyet kulturális millenniumnak is nevezhetnénk.

Valamennyi nagy ideológia, tömegmozgósító eposz, profán vagy szakrális utópia diszkreditálódása után a kultúrára és a kulturálódással megvalósuló békére vonatkozó diskurzus egyfajta varázsszerként szolgál az emberek és társadalmak lehető legteljesebb „háziasítására” törekvő globális elit számára, ezért kezelik a médiában tabuként a kulturális antagonizmusok tényét és helyezik törvényen kívül magát a kulturális harc (Kulturkampf) fogalmát. Mivel a kultúra szó többé-kevésbé homályos tartalmat jelöl, olyan szópárokon keresztül próbáljuk meghatározni az értelmét, amelyekben a kultúra eszméje egy antinómiával áll szemben.

Itt van mindjárt a kultúra/kulturálatlanság párosa, amely a kultúrát, mint az ismeretek tárházát, mint a tudás patrimóniumát állítja szembe valamivel, ami írástudatlanság és műveletlenség lenne. Ez az ellentétpár bevezeti az ún. magaskultúra fogalmát, amely történelmünkben mindig hatalmi intézményekhez kötődött. A magaskultúrát ugyanis az egyház, a fejedelmi udvarok, a városi polgárság vagy az akadémiákat alapító modern állam patronálásával, lényegében mesterségesen kreálták, ezért aztán „természeténél” fogva magába foglalja a népi kultúra megvetését is, és egyértelműen megtalálható benne az osztályreferencia. Egyik oldalon van a magaskultúra, amely az elitek kultúrája, a hatalom produktuma és támogatottja, van azután a tömegek szintjén valami, aminek igazából neve sincs, amit meg kell reformálni vagy meg kell semmisíteni – a „nép javára”, az „emberiség haladásáért”, és amit kulturálatlanságnak nevezhetünk.

A magaskultúrának és a kulturálatlanságnak ez az ellentéte a német romanticizmus korszakáig fog tartani, a néplélek (Volksgeist) fogalmának a gondolkodásba és a tudományba való betörésével azonban a folkloristák már előkészítik az európai XIX. századvég vezető tudományának, az etnológiának a megszületését, amely tulajdonképpen a népi kultúra rehabilitálását fogja jelenteni. Ez a rehabilitáció egyben újrafelfedezés is, és ideológiai üzenetet hordoz.

A kultúra/barbárság párosa az ókori Görögországban fogant meg, az i. e. VI-V. századi athéni demokrácia sajátosságaként és egy erős etnocentrizmus hordozójaként. Felfedezhető a római birodalom végén is, amikor Európa paraszti tömegei, a „pogányok” (pagani) elszenvedik az általában Keletről érkező misszionáriusok hittérítő tevékenységét, majd a XVI-XVII. században a reformációval és az ellenreformációval, amely egy egészen elképesztő konfliktus időszaka az európai történelemben.

A görög-latin antikvitás kulturális hagyományát magáénak érző, mindazonáltal csaknem teljesen krisztianizált elit ekkor észreveszi – és éppen ez a reformáció lényegi jelentése –, hogy olyan tömeg veszi körül, amely nemcsak műveletlen, hanem barbár is. A parasztság azért számított barbár tömegnek, mert kiderült róla, hogy legbelső lényében nem eléggé keresztény, vallásossága „gyanús” és inkább egy pogány-kereszténységre hasonlít. A korabeli európai vidéken a vallási jelek persze keresztények: mindenhol templomok vannak, ceremóniák folynak, az életet keresztény rituálék fogják keretbe, de mindez csak a felszín, miközben a mély, vagyis ami a díszlet mögött a lelkekben működik, az egy olyan antropológia, amely nagyrészt pogány maradt. Innen az establishment alapvető akarata a nép keresztényesítésére. Nyilvánvalóan ez a misszionárius és diszciplináris erőfeszítés fogja magával hozni a boszorkányság és vajákosság mint pogány „csökevények” elleni kényszerintézkedéseket, valamint a kötelező gyónást.

Az akkori krónikák beszámolói szerint oratoriánus missziók szállták meg a falvakat, akár hetekre vagy hónapokra is, kíméletlen ideológiai és morális drillnek vetve alá a lakosságot, egészen az ájulásig. (Manapság a szekták alkalmazzák ugyanezt a módszert, amely abból áll, hogy az emberek hatékonyabb manipulálása céljából nem engedik őket aludni.) Európa ily módon egy valódi lelki/szellemi etnocídiumot fog elszenvedni. A parasztság, a vidék, a dialektusok Európáját két évszázad alatt visszakényszerítik a törvényhez, a keresztény normalitáshoz. Egyébként éppen ez a – történelmi léptékben mérve – viszonylag elkapkodott akció vonja majd maga után a felvilágosodás-francia forradalom-szekularizáció formájában csaknem azonnal bekövetkező reakciót.

Napjainkban a kultúra/barbárság tematikát azok az agresszív ideológiai beavatkozások keltik életre, amelyek a Nyugatot, az emberi jogokat, a polgári demokráciát, a jogállamot próbálják beállítani a bennünket körülvevő „barbárság” egyedüli alternatívájaként. Ez a barbárság azonban nemcsak fizikai természetű lenne, hanem magában az emberi lélekben is felfedezhető, tehát állandó korrekciót és szellemi dresszírozást tesz szükségessé.

Ez a barbárság végül is az emberekben lakozik, vagy legalábbis az emberek többségében, mert mintha egyfajta – mára laicizálódott – „isteni” kiválasztás révén egyesek mentesek lennének tőle, mintha az emberek bizonyos kategóriáját, mint „levitációs elitet” nem érintené az emberiség egészére jellemző Rossz. Manapság tehát ismét felszolgálják a kultúra kontra barbárság toposzt (amellyel legutóbb a második világháborút is megideologizálták, az angolszász hatalmak, a Szovjetunió és szövetségeseik képviselvén a kultúrát, a náci Németország, a fasiszta Olaszország, a militarista Japán és csatlósaik pedig a barbarizmust).

A kérdéses mintakultúra természetesen a felvilágosodás kultúrája, de egy olyan, a XX. századi totalitarizmusok tapasztalata és mindazon óvintézkedések által revideált felvilágosodás kultúrája, amely óvintézkedéseket azért kell foganatosítani, mert egyes moralisták a totalitarizmusok egyik-másik jellemzőjét éppen a felvilágosodás ideológiájából származtatják. Ily módon tehát magát a felvilágosodás ideológiáját kell „tisztogatásnak” alávetni.

Ez a kultúra, amely manapság a barbárság ellen harcol, valójában egy globálissá vált barbárság ellen folytat küzdelmet, ezért minden ellen fel kell lépnie, amelyben a szörnyet lokalizálja. Egyforma hévvel harcol tehát az integrizmusok, nacionalizmusok, rasszizmusok ellen, vagyis annak az „ördögi” aspektusnak a számtalan megnyilvánulása ellen, amely az „immanensen” gonosz emberben lakozik, miként azt a politikai ágostonizmus hitvallása tanítja. A barbárság elleni kulturális harc néha nehezen megvilágosítható, de annál könnyebben megérthető utat választ. Jó példa erre az ún. indoeurópai kérdés kezelése. Húsz évvel ezelőtt, amikor több mint félévszázados kutatómunka után végre győzedelmeskedett Georges Dumézil korszakos gondolatisága, hirtelen kiderült, hogy az indoeurópai jelenség maga is a barbárság megnyilvánulásaként értékelhető, mivel a legnagyobb történészek csaknem egyöntetű tudományos kaucióját elnyerve alkalmassá vált arra, hogy másféle eredetet nyújtson az európaiak számára, mint amilyet a politikai korrektség akart rájuk lőcsölni.

Európa ugyanis nemcsak a zsidókereszténység, az emberi jogok, a humanizmus, a fajkeveredés választott földje, hanem egy olyan történelem terepe is, amely legrégebbi eredetében indoeurópai, s mint ilyen, úgy tűnik, bizonyos totalitárius politikai mitológiák hordozásával gyanúsítható. Ideje volt tehát közbelépni, hogy semlegesítve és eljelentéktelenítve, az indoeurópai hagyomány semmiképpen se válhasson érdekessé az identitástudatot és alapító mítoszokat kereső Európa számára, éppen ellenkezőleg: „barbarizmusként” megbélyegezve bűntudatra és védekezésre lehessen kényszeríteni híveit.

Ami a kultúra és a természet antagonizmusát illeti, ez a közel-keleti eredetű dualista ontológia sajátossága (Isten és a teremtett világ, a lélek és a halandó test stb. ellentéte), amely egyébként valamennyi szemita típusú gondolkodásban (és származékvallásban) tetten érhető. Az ember azonban egyszerre természeti és kulturális lény: egykor azt is mondhatták, hogy az ember természete az ember kultúrája. Antropológiai szempontból az emberi természet nagy változatosságot mutat, kapcsolódva a genetikai készletek megoszlásához és viszonylagos állandóságukhoz a Földön. Nyilvánvaló tehát, hogy vannak emberi fajok, még ha tipológiájukat nehéz is objektíve meghatározni, mert minden tipológia olyan kritériumoktól függ, amelyek között a tudósok – ideológiai beállítottságuktól függően – önkényesen tesznek „minőségi” megkülönböztetéseket. Ugyanannak a népnek az egyedei mégis nagyobb számú közös génen osztoznak egymás között, mint más csoportok tagjaival. Ennek ellenére a nép eszméjét relatív módon kell érteni.

Ahogyan a természetben, ugyanúgy a kultúrában is létezik változatosság, és a kulturális változatosság még sokkal nyilvánvalóbb, mint a természetben tapasztalható, mert a természet szempontjából csak egy emberfaj létezik, miközben kulturális szempontból a kultúrák sokasága. Tudomásul kell venni Claude Lévi-Strauss tanítását, miszerint kulturális univerzáliák nincsenek. Ebből pedig arra az axiómára juthatunk, hogy az embereket valójában nem a természetük, hanem a kultúrájuk választja el egymástól. A kulturális univerzáliák hiányának leplezéséhez fel kell tehát találni valamiféle globális kultúrát, amely majd betemeti azokat az árkokat, amelyek kulturális téren elválasztják az embereket egymástól.

Ahogyan Paul Yonnet kimutatta, immáron a bevándorló helyettesíti az egykori proletárt az ideális civitas bekövetkeztét megvalósító „kollektív messiás” szerepében. Többé már nem az osztály nélküli társadalom az ideál: a felépítendő társadalom, a megvalósítandó millennium egy olyan társadalom, amelyben a bevándorló mint par excellence „idegen” helyet talál, hogy betöltse azokat az üres tereket, amelyeket a túlzott (?) egyénieskedés hajlamos létrehozni az emberek között. Ez az újmessianizmus a világkultúra logikájába vezet bennünket, amelynek születési helye Amerika.

Európában a politikai-kulturális hatalmi apparátus működtetői és haszonélvezői sokáig csupán álmodoztak Amerikáról: az amerikai kultúráról, az amerikai hatékonyságról, az amerikai dinamizmusról, az amerikai erőről stb. Mostanra azonban reményük valósággá vált, és mi minden tekintetben Amerikához igazodunk. Amerika és különösen az amerikai kultúra már nemcsak történelmi referenciáinkban és Rendszergazdáink vágyaiban van jelen, hanem bennünk magunkban is. Először is – ahogyan Julien Freund mondta – a „politikátlanság” (impolitique) modelljeként, a gazdaság és az erkölcs polaritásának alávetett „fiktív” államban, a „gazdasági kényszerek” által irányított társadalmakban.

Itt van Amerika mint politikai marketing-modell, mint politikai kultúra, mint kommunikációs utópia, és mint egyfajta kényszerkonszenzus kollektív önáltatásunk csődjében, a kalmárértékek és a látványtársadalom győzelmében. Amerika köztünk van, mint politikai semmi; köztünk van morális és humanitárius intervenCionizmusával, vagyis a beavatkozás „jogával”, amely mindenhol az ágyúnaszád-politika modernizált változatát alkalmazza az ellenszegülőkkel, a gondolati „disszidensekkel” szemben. Amerika egyet jelent a szerbek és az irakiak (irániak, szírek, észak-koreaiak, kubaiak, és ha kell, bárki és mindenki) megrendszabályozásával; a közoktatás lerobbanásával és a tévéműsorokkal agyontáplált tömegek elbutításával; a klasszikus szerzők elutasításával, ahogyan az amerikai egyetemeken dívik, a politikai korrektség és az etnikai kisebbségek kulturális értékeinek szükségszerű felértékelése nevében.

Itt van Amerika a maffiák és gazdasági lobbik hatalmával, a politikai osztály korrupciójával, a vezetők cinizmusával, az erkölcsi tekintélyek által pórázon tartott és szájkosárral elnémított állampolgárok megvetésével. Ez a hamisítatlan amerikai modell, úgy ahogyan azt a hatvanas években, a „nagy társadalom” korszakában kidolgozták. Itt van Amerika a kriminalitás robbanásszerű növekedésével, a fiatalkori bűnözéssel, a szó szerint is „drogfüggő” feketegazdasággal, az etnikai erőszakkal. Itt van szektáival, „gyorsélvező üdvöt-hetet-havat” ígérő, „régről visszamaradt portékáikkal” fertőző „bázisközösségeivel, valláshiedelmeivel, agyalágyult szubkultúráival, bolondgomba-termesztő pinceverem-tenyészeteivel” (Határ Győző). Itt van a területi szegregációval, a magánmilíciák által védett luxusgettókkal, és egyfelől a rasszizmus fokozódásával, amelyet ugyan titkolnak, mert hallgatni kell róla, másrészt a kötelező antirasszizmussal, amelyet törvényileg szankcionálnak és „médiailag” prédikálnak. Amerika benne van az ízlés romlásában, a gyorsétkezésben, a fiataloknak szánt egyendivatban. Benne van az urbánus miliő szürkeségében éppúgy, mint az agrárium „belterjességében”, még a természetvédelmi parkokban is, amelyeket a XIX. század végén Amerikában találtak ki, hogy ellensúlyozzák a modernizálandó természetet.

Amerika itt van tehát, de jelenléte mégis csak virtuális, mert az európaiakban, az európaiak kulturális tudatalattijában továbbra is erős nosztalgiák élnek a korábbi világ iránt. Efféle nosztalgia elképzelhetetlen Amerikában, mert modernnek született, és így fogalma sincs a „korábbiról”, amely az európai társadalmak számára a nietzschei értelemben vett „retroaktív energiák” forrása lehet, és törvényesítheti valami másnak a vágyát. Ezek az energiák egyelőre a társadalmi elégedetlenség jobbára anyagias és spontán megnyilvánulásaiban törnek a felszínre, de nincs kizárva, hogy hosszabb távon mélyreható és tartós kulturális átrendeződéshez vezethetnek.
Hiába van Amerika már-már brutálisan jelen a kultúrájával, létezik egy lehetséges alternatíva is vele szemben. Kontinensünk őslakóiban ugyanis él még a felriadás lehetősége, vagyis egy identitárius reconquista lehetősége, éppen azért, mert Amerika nincs itt régóta, és mert az általa képviselt és erőltetett globális egyformasággal szemben etnokulturális ellenállások szerveződnek Európában éppúgy, mint a világon mindenhol.

/Gazdag István

2017-05-09 EZadmin Leave a comment
Read more..

Szimulált demok­rácia. A plura­litás para­vánja mögé búj­tatott totali­ta­rizmus

A valódi demokrácia egy olyan politikai rendszer, amelyben a népé a legfőbb hatalom. Napjaink parlamentáris rendszerei azonban már régóta bebizonyították, hogy csupán a valódi demokrácia karikatúrái. Valamennyi klasszikus görög szerző számára a demokrácia fogalma magába foglalja azt, hogy a nép vezetői sorsolással legyenek kiválasztva. Amint választás van, már csak egy oligarchikus rendszerről beszélhetünk, amelyben a választottak nem képviselik a nép reprezentatív mintáját és nem egyenlők a néppel: mások a szükségleteik, más a kultúrájuk, sőt mások a céljaik is. Noha valódi demokrácia sohasem létezett a modern korban, tapasztalnunk kell, hogy ahelyett, hogy e felé az ideál felé haladnánk, nagy lépésekkel távolodunk tőle, éspedig az általános közöny közepette.

A demokrácia a nyugati civilizáció sajátossága, azt is mondhatni, hogy a legbefejezettebb politikai teljesítménye. Analógiával élve, a demokrácia ugyanaz az európai civilizáció számára, mint az intelligencia az emberiség számára. Eredetileg az európai (görög, germán, skandináv, kelta) hagyomány összetevője, miközben a keleti politikai rendszereket a despotizmus jellemzi. Hegel nyomán Karl Löwith azt vallja, hogy Európa lényege éppen „ellenázsiai” szellemében van, abban, hogy általános elve az individualitás, vagyis az egyéni lét fontossága és e fontosság elismerése. A görögségben „legyőzetett az általános mint olyan, és felszámolódott a természetbe süllyedtség” (Hegel). A demokrácia és az európai szellem közötti bensőséges kapcsolatot mi sem illusztrálja jobban, mint az a tény, hogy noha az antik Görögországból jövő fénysugár kétségtelenül nem az egyedüli, amely megvilágítja korszakunkat, nélküle azonban az európai tudat és civilizáció, amely mára jutott el (nem minőségi értelemben vett) csúcspontjához, teljességgel felfoghatatlan lenne.

A demokrácia tehát szemben áll a zsarnokság vagy oligokrácia („egy kisebbség uralma”) minden formájával, viszont egyáltalán nem áll szemben az arisztokráciával (itt: „a legjobbak uralma”), amely a görögök számára mindenekelőtt egy kormányforma volt, és Arisztotelész szerint éppen hogy kiegészítik és áthatják egymást, a látszólagos ellentétek komplementaritásának logikája szerint. A modern nyugati demokráciák valójában oligokráciák, még pontosabban plutokráciák, amelyekben a hatalomra jutást és a hatalom gyakorlását a pénz kondicionálja.

Egy korrupt és karrierista kasztba tömörült politikai osztály uralja őket, a valódi hatalmat pedig nem a nép állítólagos képviselői gyakorolják, hanem ellenőriz(het)etlen technokraták, gazdasági és pénzügyi döntéshozók, szupranacionális lobbik. A pluralitás paravánja mögött egy álcázott totalitarizmus valósul meg: a parlamentáris jobb- és baloldal valójában egy kvázi-egypártot alkot, egy hivatalos „alkotmányos ívet”, amelybe kizárólag a politikailag korrekt programok férnek bele, vagyis azok, amelyek az oligokrácia érdekében és az uralkodó ideológia szellemében születtek. „Ami napjaink polgári szellemiségét jellemzi, az teljes érdektelensége az emberi sors problémája iránt. Az embert csaknem teljesen kiküszöbölték a gazdasági értékek asztaláról: az egyedüli dolog, ami iránt még érdeklődnek, az az árképzés, a termelés, a szállítás folyamata. „Fiat productio, et pereat homo!” – határozta meg Werner Sombart máig ható érvénnyel korszakunk sajátos politikai krédóját, amelyet egy szóval „polgárizmusnak” (bourgeoisisme) neveznek.

Ez nem más, mint a kispolgárság jellegzetes mentalitása, amely átterjedt a modern társadalom egészére, függetlenül a társadalmi osztályoktól. A népi és az arisztokratikus szellemiséggel egyaránt szembenálló polgárizmus legfőbb jellemvonása az, amelyet Konrad Lorenz „halálos langyosságnak” nevezett, vagyis az érdek morálja, az azonnali jólét individualista hajszolása, az efemer divatok iránti érzékenység, a kockázatvállalás elutasítása, az önfitogtató konzumerizmus, az uralkodó ideológiához való szolgai alkalmazkodás, a politikai korrektség látszatának vágya, a hazafiasság és az etnikai öntudat teljes hiánya, kulturális sznobizmus, számító szellem, nárcisszizmus, látszathumanizmus, a pénz uralkodó szerepe az értékskálán, a szakralitás és az ideák iránti érzéketlenség stb.

A modern kispolgár a jelenlegi társadalom kulcsfigurájaként „menőnek” tűnik ugyan, de valójában elképesztő konformizmust tanúsít, és így a „demokratikus” szoft-totalitarizmus által végrehajtott intellektuális süllyedésnek egyszerre célpontja és főszereplője. „A polgár az antihős, aki a furfangot, a kereskedést, a pénzt, a simliskedést használta, és emberként lealacsonyodott, hogy polgárrá váljon” (Jean Cau). Eredetileg az ő igényeire szabták a klasszikus polgári demokráciát, amely amerikanizált formájában mára kötelező etalonná vált világszerte, és eklatáns példát szolgáltat az autentikus demokrácia plutokratikus elfajulására.

Vele szemben egészen az i. e. V. századig és a görög államig kell visszamennünk az időben, hogy felleljük a valódi demokrácia lényegét, amelynek első és legteljesebb meghatározása Periklész nevéhez fűződik. Az első peloponnészoszi háború elesettjeinek tiszteletére mondott halotti beszédében Periklész védelmébe veszi Athén intézményeit, mint amelyekért érdemes az embernek az életét is feláldoznia. Beszéde kezdetén meghatározza a demokrácia két alapelvét, amelyek szerinte a törvény előtti egyenlőség (izonómia) és a vélemény szabadsága (izegória). Minden valóban demokratikus, tehát a jogegyenlőséget és a törvényességet képviselő rendszernek ez a sine qua nonja. Periklész és kortársai számára azonban az egyének egyenlősége nem jelent társadalmi egyenlőséget, hanem „csupán” törvény előtti – vagy modern fogalommal élve: procedurális (vagyis a peres eljárásban érvényesülő) – egyenlőséget. „A (törvények) tekintetében minden athéni egyenlő… Egyenlőek az egyének közötti nézeteltérések megoldásában, egyenlőek a méltóságok betöltésében, amelyek az érdemeknek járnak, nem pedig az osztálynak”, fogalmazta meg Periklész az egyéni érdemekre építő demokrácia (meritokrácia) tételét, és az általa meghatározott kritériumok szerint a mai politikai rendszerek többé már nem demokráciák, mert bennük az egyenlősítő megszállottság (egalitarizmus) helyettesíti a procedurális egyenlőséget, a közfunkciókat pedig nem az érdem, hanem kizárólag az ideológiai konformizmushoz való hűség alapján töltik be.

A demokráciafogalom lexikális meghatározása önmagában is árulkodó az idők folyamán bekövetkező lényegi változás tekintetében. Eszerint a demokrácia 1. a régi Görögországban (olyan) politikai rendszer, amelyben az állampolgárok gyakorolták a szuverenitást és birtokolták a hatalmat; 2. (olyan) politikai rendszer, amelyben a nép megválasztja képviselőit. Jól látható tehát, hogy régen valódi, de csak az „állampolgárokra” korlátozott demokrácia volt, míg napjainkban a nép (elvileg tehát mindenki) „megválasztja képviselőit”, de már nem szuverén és nem birtokolja a hatalmat. Manapság túl sokan tévesztik össze a parlamentarizmust a demokráciával.

Kérdés, hogy a parlamentarizmus valóban létezik-e? Nem kellene-e inkább „párturalomról” (partitokrácia) beszélni? Egyesek ugyanis olyan versenyrendszerként határozzák meg a demokráciát, amelyben pártok versenyeznek a hatalomra jutásért, de ezáltal összekeverik az eszközt és a célt, amennyiben a hagyományos pártokat valójában a hatalom meghódításra szánt hadseregekként (hierarchikus, adminisztratív és kevéssé demokratikus szervezet) fogják fel.

Egyébként a parlamentáris rezsimekben mindig egy (állítólagos) elit sajátítja ki a hatalmat, amelyet úgymond a nép nevében gyakorol, „de mindenki tudja, hogy a demokratikus államforma a tőkések uralmát takarja” (Hamvas Béla). Senki sem állíthatja ugyanis, hogy a megválasztott képviselők hűen leképezik a népet, mint ahogy komoly kételyek merülnek fel a tekintetben is, hogy egyáltalán rendelkeznek-e valós hatalommal.

Akárhogy is van, világos, hogy egy oligarchikus típusú rendszerben élünk, amelyben a hatalmat kevesek birtokolják – vagy inkább bitorolják, az elbutított többség, a manipulált csőcselék nevében (ochlokrácia vagy lumpendemokrácia). A tapasztalat megerősíti Robert Michelsnek a múlt századelőn kifejtett tézisét, miszerint a politikai pártok lényegében az oligarchia vastörvényeinek engedelmeskednek (Zur Soziologie des Parteiwesens in der modernen Demokratie, 1911). Egyébként ugyancsak Michels volt az, aki már akkoriban diagnosztizálta a szociáldemokrácia mára krónikussá váló betegségét, és a szindróma meghatározására az „elcsontosodás” (verkalkung), „elboncosodás” (verbonzung), „elpolgárosodás” (verbürgerlichung) kifejezéseket használta. Látleletének érvényét a lényegében a hazai és külföldi nagytőkések (oligarchák) érdekvédelmi szervezeteként működő MSZP állapota is megerősíti.

Az oligarchia több formában is gyakorolhatja az egyeduralmat. Ezek közül az egyikhez újabban az Egyesült Államok szolgáltat iskolapéldát, és mivel a világ vezető demokráciájáról van szó és köztudottan mindig a fejétől bűzlik a hal, lefogadható, hogy rövidesen máshol is utánozni fogják. Az úgynevezett politüranniáról van szó, vagyis a választási komédia és a pozíciók családon belüli átörökítésének kombinációjáról. Arisztotelész számára a politürannia akkor valósul meg, mikor a hatalom néhány kézben koncentrálódik és átöröklődik. Az örökös oligarchák kollektív zsarnokként viselkednek (innen az elnevezés), és Arisztotelész még azt is megjegyzi, hogy „ez a rendszer az örökösödés elvét egyesíti a törvény uralmát helyettesítő bírói önkénnyel”. (E tekintetben a jelek szerint már mi is felzárkóztunk Amerikához, l. „A Cserni-szindróma”, Magyar Demokrata, 2004. október 14.) Logikus, hogy a politürannuszok küzdenek a véleménynyilvánítás szabadsága ellen, amely a valóban szabad, vagyis a médiamanipulációtól mentes választások révén veszélyeztetné hatalomátörökítési gyakorlatukat. Ezért manapság már se szeri, se száma a véleményvétséget visszaállító és a politikai konkurenciát korlátozó törvényeknek.

Demokrataként pózoló zsarnokaink manapság jóval túlmennek a vélemények egyszerű elnyomásán, és már csírájában igyekeznek elfojtani minden kritikai szellemet, hogy lehetetlenné tegyék az állampolgárok számára a valóság felismerését. E célból olyan kipróbált és jól bevált technikákat alkalmaznak, mint az oktatás lefelé történő nivellálása, a szórakoztatás útján megvalósított agymosás („a propaganda ugyanaz a demokráciában, mint az erőszak a diktatúrában”, mondta Noam Chomsky), a lélekromboló pszeudokultúrák terjesztése és a közbiztonsági helyzet romlása által kiváltott közvetett terror. Mindez a magánszférába való visszahúzódásra készteti az állampolgárt (ez az ún. cocooning). A folyamat betetőzéseként azután a magánszférát a média révén (talk- és „valóság”-showk) közszemlére, az állampolgárt pedig ugyancsak a média révén infantilizált rabszolgává teszik, aki miközben beleskelődik mások kulcslyukán, elfelejt kitekinteni a világ dolgaira, s ezáltal nemcsak a demokráciában való aktív közreműködésre válik képtelenné, hanem választott képviselői ellenőrzésére is. Ha a demokrácia elveszti de facto-jellegét, hiába hivatkozik de iure-jellegére, akkor sem lesz több, mint a demokrácia szimulálása.

Annál is inkább, mert mára a törvényhozó hatalom is alárendelt szerepbe kényszerült a végrehajtó hatalommal szemben, holott Montesquieu a Törvények szellemében (1748) éppen a hatalmi ágak szétválasztásában és egyenjogúságában jelölte meg a zsarnokság elkerülésének elengedhetetlen posztulátumát. Ahogyan azt joggal állapítja meg Friedrich von Hayek Jog, Törvénykezés és Szabadság c. monumentális művében, a politikai ellenőrzésnek és a törvénykezésnek a törvényhozói hatalomra háruló kettős funkciója megfordította a törvényhozó és végrehajtó hatalom közötti erőviszonyt, éspedig ez utóbbi javára: a törvényhozó hatalom immáron nem tesz mást, mint elismeri és legitimálja a végreható hatalom által kifundált terveket.

A törvények tehát kormányzati eszközzé váltak, ami nemcsak számuk folyamatos növekedését magyarázza, hanem a törvényszövegek krónikus instabilitását, rövidlátását és gyakran kétes szerkezeti minőségét is. A törvények immáron nem a szokással vagy a népakarattal vannak szinkronban, hanem éppen ellenkezőleg, egyre inkább az erkölcsök megváltoztatását célozzák!
Az oktatásnak kell felkészítenie a lakosságot erre a sajátos, demokráciának álcázott diktatúrára. Az olyan iskola ugyanis, amely tudatos állampolgárt képez, akadályt jelent a diktatúra útjában. Mindig lesznek persze elitiskolák a vezetőképzéshez, de a közoktatásnak a jövő önkéntes rabszolgáit kell felkészítenie várható sorsukra.

A középszerűség oktatásának főbb elemei: 1. A beszédkészség blokkolása és a nyelvművelés (retorika) elhanyagolása, mert aki rosszul fejezi ki magát, az képtelenné válik a hatásos közéleti szereplésre (l. Medgyessy). 2. A történelmi destrukció, vagyis a történelem kronológiai vonalának eltüntetése. Az egyénnek nem szabad elhelyezkednie az időben, hogy ne tervezhessen a jövőben. A történelem megszűnik létezni, az ember csupán az örökös jelenben él. 3. A filozófiai, politikai és gazdasági információ, ha egyáltalán még létezik, pusztán irányított lehet, egy manicheista világképhez igazodva. Egyik oldalon van a Jó, másikon a Rossz, ez utóbbit a „fasizmus” testesíti meg, és egy fasisztával ugyebár nincs helye vitának. 4. A logika oktatása elkerülendő, mert óhatatlanul is a kritikus gondolkodás kibontakozásához és szellemi disszidenciához vezet. Az emlékezés egyesek privilégiumává, mások kötelességévé vált, de ez utóbbiak csak arra emlékezhetnek, amire az előbbiek emlékeztetik őket. 5. A „siker iskolájának” lehetővé kell tennie, hogy minél többen szerezzenek diplomát. Az iskola tehát többé már nem a legjobbak kiválasztása intelligenciájuk, tehetségük és erőfeszítéseik függvényében. A szelekció olyasféle kritériumok alapján történik, mint nepotizmus, társadalmi státusz, rendszerhűség, gondolati szervilizmus. 6. A szibaritaképzés általánossá tétele érdekében a kitartás, az önfegyelem és az elvhűség mint „reakciós” és antipragmatista értékek száműzendők, hiszen az elpuhult tömegember jobban irányítható, mint a jellemszilárd egyéniség.

„A tudományos ismeret nem objektív; akárcsak a civilizáció, egy összeesküvés. Számos tényt elvetnek, mert zavarnák az uralkodó nézeteket. Egy inkvizíciós rendszerben élünk, amelyben a leggyakrabban alkalmazott fegyver a nonkonform valóság ellen a nevetéssel kísért megvetés” (Pauwels/Bergier: Le matin des magiciens, Gallimard, Párizs 1960). Napjainkban az információt „destrukturált”, felszínes módon tálalják, ráadásul olyan ütemben, amely megakadályoz minden reflexiót, mindenekelőtt pedig elfogult és kifejezetten ideologikus szempontból. Az audiovizuális médiában nagyon ritkán találni pertinens információt, az írott sajtóban ugyan valamivel jobb a helyzet, de az „igazság” ott is feltárás és dekódolás eredményeként bukkan a felszínre, mert az újságírók sokkal inkább aktivisták, mintsem professzionalisták. „Még egy évszázad zsurnalizmus, és minden szó hamissá válik” profetizálta egykor Nietzsche, és ebben sem tudott tévedni. Az utóbbi napok eseményei is azt bizonyítják, hogy a zsurnaliszta mára betöltötte gyászos szerepét mint a konformizmus apologétája, a demokratúra samesza, a rendszer szikofantája, a szabadgondolkodás sírásója, a gyávaság szinonimája. A jövő tehát kétségkívül a csontosjánosoké.

/Gazdag István

2017-05-09 EZadmin Leave a comment
Read more..

Egy illúzió jövője, avagy az ameri­kai „néger­integ­ráció” tanul­ságai

Megszállottan légvárakat építeni – talán ez lehetne a mottója annak a „tudományos” műnek, amelyet a washingtoni Amerikai Egyetem két oktatója, a fehér Leonard Steinhorn és a fekete Barbara Diggs-Brown követett el az amerikai négerek immár évtizedek óta (hiába) remélt beilleszkedéséről, és amelyet gyógypedagógiai célzattal a gyöngyöspatai események kapcsán elhíresült amerikai cigányvédő agitátor, Richard Fields figyelmébe kellett volna ajánlani, mielőtt arra vetemedett, hogy mások portája elé jöjjön söprögetni.

A bőrünk színe alapján: A beilleszkedés ábrándja és a faj valósága (By the Color of our Skin: The Illusion of Integration and the Reality of Race, Dutton, 1999) című – de az igencsak ígéretes alcím dacára végeredményben mégis a „politikai korrektség” kánonjait követő – könyvükben maguk a szerzők is kénytelenek elismerni, hogy a képmutató és ostoba fecsegések ellenére az amerikai feketék és fehérek nem integrálódtak, és erre nem is lehet számítani. Bevezetésként egymás után sorjáznak az (utóbb, sajnos, megtévesztőnek bizonyuló) ikonoklaszta kitételek: például „feltesszük a kérdést, hogy vajon nemzeti rajongásunk az integráció ideálja iránt akadályozza vagy segíti a faji kapcsolatokat”; vagy „úgy hisszük, hogy Amerika számára az a legjobb, ha szembesül az igazsággal, és többé nem állítja azt, hogy az integráció mítoszának bármi köze is lenne a faji valósághoz”; vagy „minél hamarabb ismerjük el a bőrszínek közötti határvonal állandóságát, annál előbb kezdhetjük meg faji megosztottságunk tisztességes számba vételét és egy alternatív elképzelés kifejlesztését közös jövőnkhöz”, és így tovább.

Könyvük legnagyobb részét azonban az antirasszista konvenciók rabjaiként okoskodó szerzők azon példák felsorolására és ostorozására szánják, amelyek szerintük azt bizonyítják, hogy a fehérek egyszerűen képtelenek a keveredésre: elköltöznek, ha négerek veszik meg a szomszéd házat, „fajtiszta” magániskolákba járatják a gyerekeiket, csak egymás között hajlandók szocializálódni stb. Valójában az integráció csak addig tart, amíg „az első fekete család beköltözik, az utolsó fehér pedig elköltözik”. Még a fajkeveredés kísérleti laboratóriumának szánt egyetemeken sem jobb a helyzet: „Nem emlékszem semmiféle nyílt faji ellenségességre, ehhez ugyanis a (fajok közötti) kapcsolatok egy bizonyos szintjére lenne szükség”, mondja az egyik diák. Az amerikai társadalom tehát alig számít integráltabbnak, mint ötven éve.

Ez annál is figyelemreméltóbb, mert a fehérek döntő többsége változatlanul azt állítja, hogy támogatja és gyakorolja is az integrációt. Felmérések szerint a fehérek 60-90 százaléka mondja azt magáról, hogy legalább egy közeli barátja néger. Az USA fehér és fekete népessége közötti számarányt tekintve ez azt jelenti, hogy minden négernek (a legdegeneráltabb gettólakót is beleértve) öt vagy hat közeli fehér barátjának kellene lennie, ami persze képtelenség. Sokkal inkább az amerikai fehérek döbbenetes szervilizmusát bizonyítja, akik attól félve, hogy netán rájuk sütik a modern kor legrettenetesebb stigmáját, a rasszizmus bélyegét, még önmaguknak is hazudnak, és képesek ekkora blődséget mondani, amikor a közvélemény-kutatások kérdéseire válaszolnak név nélkül. Láthatóan semmit sem változtak azóta, hogy honfitársuk, H.L. Mencken a múlt század közepén azt írta róluk, hogy „ez a legfélénkebb, legnyafogósabb, leggyávább, legaljasabb csőcselék, amelyet szolgákból és libasorban lépkedőkből valaha is egy zászló alá gyűjtöttek a kereszténységben”.

Annak illusztrálására, hogy az amerikai fehérek milyen elképesztő mértékben is képesek behódolni az uralkodó közfelfogásnak, a szerzőpáros az O.J. Simpson-pert hozza fel példának. Miután a néger amerikaifutball-játékos és filmszínész meggyilkolta fehér, szőke ex-nejét és annak új barátját, de sztárügyvédjei segítségével mégis megúszta a büntetést, csupán a fehérek 62 százaléka alkotott róla rossz véleményt, miközben a perben a „nigger” kifejezést használó egyik fehér detektívről 88 százalékuk! Steinhorn és Diggs-Brown a fehéreket jellemző képmutatás számlájára írja, hogy „a legtöbbjük nem akar ugyan integrálódni a feketékkel, de nem is akarnak olyan látszatot kelteni, mint akik képtelenek az integrációra.”
Sok fehér még a feketékkel kapcsolatos valódi érzéseivel sincs tisztában.
Részben mert nem tudják, hogy mi a különbség a valódi integráció és a szerzők által „virtuális integrációnak” nevezett jelenség között, amely abból áll, hogy az olyan fehérek is, akiknek sohasem volt jelentőségteljes kapcsolatuk feketékkel, azt gondolják, hogy bensőséges viszonyt ápolnak velük, egyszerűen csak azért, mert gyakran látják őket a tévében. Így annyira közel kerülnek egyes fekete televíziós személyiségekhez, hogy végül az életük részének tekinthetik őket. Fehérek, akik életükben még egyetlen feketével sem fogtak kezet, úgy beszélnek az amerikai „pletykatévézés” néger sztárjáról, Oprah Winfreyről, mintha személyesen ismernék. Fehér sportrajongók szenvedélyesen kötődnek fekete atlétákhoz. Ez a fajta „virtuális integráció” azonban rögvest illúziónak bizonyul, amint a fehérek hús-vér feketékkel szembesülnek.

És hogy a fehérek végül is miért nem akarnak keveredni a feketékkel? Manapság leggyakrabban a bűnözéstől való félelmükre hivatkoznak, a szerzők szerint viszont ez csak kifogás a részükről és valami mélyebb dolog lehet a háttérben, hiszen már ötven-hatvan évvel ezelőtt, vagyis a bűnözési szint megugrása előtt sem akartak keveredni. Mi lehet az a feketékben, ami taszítja a fehéreket, még az intenzív agymosó/átnevelő propaganda évtizedei után is, amely egyébként olyan sikeres volt, hogy majdnem minden fehér azt állítja, hogy hisz benne? A szerzők páratlan éleslátással arra gyanakszanak, hogy a fehérek egyfajta „fizikai viszolygást” (heuréka!) táplálnak a négerek iránt, és azon tűnődnek, hogy vajon ennek van-e köze a keveredéssel szembeni ellenállásukhoz. Természetesen ők úgy vélik, hogy a vérkeveredés jó dolog.

Az egyedüli ok, amiért szerintük a fehérek ellenezhetik a feketékkel való házasságot, a társadalmi státuszuk elvesztése miatti félelem lehet. Furcsa módon az fel sem merült bennük, hogy teljesen természetes és normális, ha az emberek azt akarják, hogy az utódjaik is úgy nézzenek ki, mint az őseik.
Hosszasan ecsetelik viszont azokat a faji méltánytalanságokat, amelyeket a feketéknek állítólag el kell szenvedniük a fehérektől. Könnyfakasztó sztorik sorjáznak áruházi detektívek által zaklatott néger diplomásokról, luxusautók vezetése közben letartóztatott baseball-játékosokról, portásnak vélt ügyvédekről, taxisok által kikosarazott cégvezetőkről… Nem csoda. Akár tetszik, akár nem, teljesen ésszerű faji alapon megítélni az idegeneket.

A fekete taxisofőrök sem szívesen vesznek fel fekete utasokat, mert fehér kollégáikhoz hasonlóan ők sem szeretik, ha kirabolják őket. A fekete biztonsági őrök ugyanúgy gyanakodnak a fekete vásárlókra, mint fehér munkatársaik. A feketéket ugyanúgy meglepi, ha egy fekete ügyvéddel találkoznak, mint a fehéreket.
Mindennek nyilvánvaló okaik vannak. Nem várható el a dánoktól, hogy kínaiul beszéljenek, ahogyan a kövérektől sem, hogy akrobaták legyenek. Az élet bizonyos sémákat követ, és őrültség lenne azt várni, hogy ezeket ne vegyük észre. El lehet persze utasítani a sztereotípiákat, de – mint azt a szerzők kénytelen-kelletlen maguk is elismerik – számos faji sztereotípiának mégis csak van alapja. Kétségtelenül kellemetlen egy néger felsővezető számára, ha egy fehér nő nem hajlandó kettesben beszállni vele a liftbe, de ez kinek a hibája? Ha a négerek nem követnének el annyi bűncselekményt, akkor a fehérek nem félnének tőlük.

Mennyit? Nos hát, az USA-ban a négerek hétszer gyakrabban követnek el gyilkosságot és nyolcszor gyakrabban rablást, mint a többi fajhoz tartozók. Amikor erőszakos bűncselekményt követnek el, háromszor gyakrabban használnak lőfegyvert és több mint kétszer gyakrabban kést, mint a nem feketék. Az évenként elkövetett 770. 000 erőszakos fajközi (tehát négerek és más fajok közötti) bűncselekmény 85 százalékát (a lakosság 12 százalékát alkotó) négerek követik el. Ráadásul több erőszakos bűncselekményt követnek el a fehérek, mint fajtestvéreik ellen: áldozataik 45 százaléka fehér, miközben a fehér bűnözők áldozatainak alig 3 százaléka fekete.

A négerek 39-szer gyakrabban követnek el erőszakos bűncselekményt és 136-szor gyakrabban rablást a fehérek ellen, mint fordítva és (a néger viktimológia egyik legfőbb tromfját érvénytelenítve) majdnem két és félszer gyakrabban követnek el (faj)gyűlöletből bűncselekményt („hate crime”) fehérek ellen, mint fordítva. Minderről persze Steinhorn és Diggs-Brown mélyen hallgat, ellentétben a hivatalos FBI-statisztikák alapján összeállított A bűn színe. Faj, bűn és büntetés Amerikában (The Color of Crime. Race, Crime, and Justice in America, New Century Foundation, 2005) című kiadvánnyal.

A maguk részéről a feketék is rájöttek, hogy a legtöbb fehér nem akarja az integrációt, akármennyire is hangoztatják az ellenkezőjét. Egyes feketék sem akarták soha, és sokan azok közül is, akik azt hitték, hogy igen, menet közben meggondolták magukat, miután rájöttek, hogy nem működik. A szerzők is elismerik, hogy a feketék közönye, sőt ellenségessége az integrációval szemben ugyancsak hozzájárul annak kudarcához.

Azt is megjegyzik, hogy habár a négerek panaszkodnak amiatt, mert bűnözőkként kezelik őket, ugyanakkor élvezik is a hatalom érzését, amely abból ered, hogy képesek megijeszteni a fehéreket – márpedig erre a hatalomra nem tettek volna szert, ha nem lenne ilyen sok bűnöző közöttük. Steinhorn és Diggs-Brown azt is kimutatja, hogy a feketék és a fehérek drámaian eltérő módon vélekednek az amerikai faji kapcsolatokról. A fehérek – akiknek az elsöprő többsége nincs olyan helyzetben, hogy „elnyomja” a négereket, még ha akarná is – torkig vannak azzal, hogy a négerek állandóan a „rasszizmus” miatt panaszkodnak. Ezzel szemben a feketék azt hiszik, hogy „rasszizmus” van mindenhol és magyarázatul szolgál mindenre. Amint azt a szerzők hangsúlyozzák, noha az USA különböző fajú lakói ugyanabban a világban élnek, mégis teljesen eltérően látják azt. És sokan közülük igyekeznek is különbözővé tenni a világaikat. Bármennyire is sajnálatos, a feketék és a fehérek különböző tévéműsorokat néznek, különböző magazinokat olvasnak, és szegregált templomokat látogatnak. A négerek Afrikával azonosulnak, Kwanza faji ünnepét ünnepelik, megvan a saját „nemzeti himnuszuk” (Lift every voice and sing) és teljesen más a „kultúrájuk”, mint a fehéreké. Ténylegesen egy különálló nemzetet alkotnak az Egyesült Államok területén belül.

Ezek után joggal tehető fel a kérdés, hogy Amerika faji megosztottságának az állandóságát konstatálva vajon a szerzők előállnak-e valamilyen alternatív javaslattal? Szó sincs róla. Egyetlen jelzésként arra, hogy tulajdonképpen fontolóra vettek egy alternatívát, ajánlottak egyet és rögtön el is vetették: „Azokkal, akik azt mondják, hogy az integrációs ideál egyedüli alternatívája különválás, de egyenlőség, szenvedélyesen nem értünk egyet”.
Okokat nem mondanak, de a szegregáció szerintük nem „kóser” és punktum.
Ehelyett elmondják, hogy az országnak mit kellene tennie. Először is elismerni a feketék egyedülállóan tragikus tapasztalatát. Ahogyan a zsidók egyedülálló szenvedés és különleges méltatás jelképévé tették a holokausztot, a négereknek is ugyanezt kellene tenniük a saját történelmükkel. Így elő lehetne mozdítani a négerekkel szembeni faji kedvezményeket „pozitív dologként, amelyet az összes amerikainak büszkén kellene támogatnia”.

Ehhez masszív antirasszista médiakampányra lenne szükség, amely „kioktatna bennünket a bonyolult diszkriminációról, vagy figyelmeztetne bennünket a faji sérülésre, amelyet egymásnak okozunk”, és „felszólítaná a fehér középosztályhoz tartozó háztulajdonosokat, hogy gondolják át, miért is szándékoznak eladni a házukat, amikor egy középosztálybeli fekete család költözik a szomszédságukba”.

Végeredményben tehát a könyv tökéletesen példázza azt a következetlenséget, ahogyan Amerika a fajról gondolkodik. A szerzők felfedezték a „spanyol viaszt”: az integráció nem történt meg. Egészen odáig fokozták a merészséget, hogy megkockáztatták: talán sohasem fog megtörténni. Majd az ostobaság csimborasszójaként egy még vadabb és még valószerűtlenebb változatát ajánlják annak a propagandának, amelyről korábban maguk is elismerték, hogy megbukott. A tragédia az, hogy az utóbbi fél évszázadban az USA éppen így kezeli a faji kérdést, és ezt a módszert akarja exportálni. A Fields-félék rosszvoltából hozzánk is.

/Gazdag István

2017-05-05 EZadmin Leave a comment
Read more..

911 merénylet az intelli­gen­cia ellen

Tíz évvel a 2001. szeptember 11-én New Yorkban és Washingtonban elkövetett terrortámadás után csupán egyetlen dolog világos, az tudniillik, hogy két antagonisztikus tábor áll egymással szemben az események megítélése tekintetében. Egyik oldalon azok vannak, akik nem vonják kétségbe a hivatalos verziót, amely szerint iszlamista légi kalózok eltérített utasszállító gépekkel csapást mértek az amerikai hatalom szimbólumaira, míg a másikon azok, akik az időközben kiszivárgott információk nyomán egy döbbenetes szürrealitással szembesültek, egy államról, amely háborús célkitűzései alátámasztására képes lerombolni emblematikus jelképeit és elpusztítani sok ezer állampolgárát.

Ha patetikusan akarunk fogalmazni, stílszerűen az amerikai ízléshez igazodva, akkor azt mondhatjuk, hogy ezen a napon egy világ omlott össze: ötezer évnyi filozófia, erkölcs, igazság és haladás világa. 2001. szeptember 11-én – átvitt értelemben – mindenki találatot kapott. Azok is, akik felismerték az ügy valódi hátterét, és nem csinálnak belőle titkot, meg azok is, akik nem akarnak tudni róla, de aggasztják őket az előbbiek gondolatai, és inkább meghalnának, mintsem akár egy pillanatig elképzeljék, hogy egy kormány, ráadásul a „szabadság hazájából”, ugyanúgy bánik a saját polgáraival, mint egykor a bolsevik rezsim.

Teljesen érthető, hogy sokak számára ez egy mentális tortúra, amelyet nem tudnak elviselni. Sokkal kényelmesebb és megnyugtatóbb konspiracionistáknak, ütődötteknek, megszállottaknak tekinteni a többieket. Kétségtelenül nehéz megemészteni, hogy 2001. szeptember 11-én az Egyesült Államok, amely az utóbbi fél évszázadban liberális demokráciából katonai-banki diktatúrává vált, nagy lépést tett a teoretikusai által kiötlött Új Világrend, egy orwelliánus világ felé, ahol „terrortámadások” olyan „hazafias törvényeket” inspirálnak, amelyek alapján bárkit bárhol letartóztathatnak; ahol a „nem létező lobbi” nyomására bármelyik ország megtámadható; ahol mindenkinek bőr alá ültetett azonosító chipet kell majd hordania, mint az amerikaiaknak „orvosi indokkal” 2013-tól.

Azok számára viszont, akik akarnak és mernek is gondolkodni, bizonyosnak látszik, hogy a 9/11-et az amerikai államhatalom legfelsőbb szféráiban készítették elő. Most ne menjünk bele az örökös vitába, amely a Pentagon épületébe csapódott (és nyom nélkül felszívódott) rakéta/repülő vagy a három torony ellenőrzött leomlása (Niels Harrit dán tudós nanotermit-elmélete) körül folyik. Hagyjuk figyelmen kívül a Northwoods-műveletet is, ezt az 1962-es kubai válság idején a CIA boszorkánykonyhájában fogant és hasonlóan machiavellista tervet, az ún. „false flag” („hamis zászló” alatt, vagyis látszólag idegen hatalom által elkövetett) hadműveletek iskolapéldáját, amely egy amerikai charter-járat megsemmisítését irányozta elő, hogy aztán a felelősséget a castróista kormányzatra hárítva ürügyet teremtsen a karibi szigetország elleni katonai intervencióhoz.

Van azonban valami, ami véglegesen és megcáfolhatatlanul bizonyítja Szeptember 11. kapcsán egyes amerikai főfunkcionáriusok „belső aknamunkáját” (inside job). A merényletet megelőző tőzsdei manipulációkról van szó. Néhány nappal a New York-i Ikertornyokat és a washingtoni Pentagont sújtó terrorakció előtt a chicagói tőzsdén (CBOE) került sor minden idők talán legkolosszálisabb bennfentes csalására.

2001. szeptember 6-án és 7-én 4744 eladási opciót nyújtottak be a United Airlines (UA) részvényeinek esésére bazírozva, 24-szer többet, mint általában. Szeptember 10-én ugyanez megismétlődött az American Airlines (AA) részvényei tekintetében 4716 eladási opcióval. A következő hétfőn, amikor a tőzsdék először kinyitottak, az AA részvényei 39 százalékot, a UA részvényei 42 százalékot veszítettek értékükből. És ez nem minden: hasonló tranzakciókat bonyolítottak a szeptember 11-i események által érintett összes vállalkozás (bankok, tőzsdeügynökségek, biztosító társaságok) részvényeivel. Velük és nem másokéval.

Óriási hasznot realizálva ily módon. Az amerikai tőzsdefelügyelet (SEC) ellenőrzésének eredményeként kiderült, hogy kiktől származtak ezek a megbízások, de mivel nyilvánvalónak tartották, hogy ezek a személyek nem álltak kapcsolatban az al-Kaidával, nem indítottak eljárást ellenük. Ebből vagy az következik, hogy azok, akik elkövették ezt a tőzsdei bennfentes csalást, kapcsolatban álltak az al-Kaidával, ami megmagyarázza, hogy tudtak a támadásról, tehát a SEC hazudott, vagy pedig az, hogy nem voltak ugyan kapcsolatban az al-Kaidával, de mégis tudtak a támadásról. Honnan, ha nem az állami szférától?

De ez még nem minden. Képzeljük el, hogy 1999-ben 2300 milliárd dollár eltűnt a Pentagonból, a következő évben pedig újabb 1100 milliárd. Összesen 3400 milliárd két év alatt. Ilyesmi előfordul, ezt maga Donald Rumsfeld vallotta be nyilvánosan, 2001. szeptember 10-én. 3400 milliárd mégis túl nagy összeg ahhoz, hogy egyszerűen leírják könyvelési veszteségként. Már éppen beindult a vizsgálat, amikor az ominózus szárnynélküli repülőgép, amely félfordulatot tett, és délről érkezve telibe trafálta a Pentagon északi szárnyát, hirtelen megsemmisítette az intézmény pénzügyi irattárát, az éppen ott szaglászó ellenőrökkel együtt.

Micsoda pech! Ezután Rumsfeld – nyilván kegyeleti okokból – felfüggesztett minden további kutakodást. Ott volt aztán a Világkereskedelmi Központ 7. számú tornya (WTC 7) a tőzsdei archívumaival, az Enron és társai által elkövetett csalások dokumentumaival. A neki szánt repülőgép elkallódott ugyan valahol útközben, de a sajnálatos szervezési malőr ellenére a WTC 7 végül összeomlott magától is, ahogy kellett…

Az egykor Eisenhower által kárhoztatott katonai-ipari komplexum időközben elvesztette tehát a maradék komplexusait is, ami 2001. szeptember 11-én háromezer amerikai életébe, az azóta eltelt évtizedben pedig irakiak és afgánok százezreinek az életébe került. Ezen a napon egyébként egyedül az értelem, az építészet, a fizika, általában a tudomány, tehát a gondolkodás és persze az amerikai légvédelem ellen követtek el merényletet az Egyesült Államok földjén. Mindebben a CIAl-Kaidára csak a „hasznos idióta” szerep hárult, amivel Oszama bin Laden a neki tulajdonított kétes hitelű videó-üzenetek ellenére bizonyára tökéletesen tisztában is volt. Többek között ezért kellett meghalnia.

/Gazdag István

2017-05-05 EZadmin Leave a comment

Posts navigation

1 2 … 5 Next →
AJÁNLJUK
Wall Street: pénzügyi központ vagy bűnügyi helyszín?

Wall Street: pénzügyi központ vagy bűnügyi helyszín?

EZadmin2017-05-16
A pedofil ökumené – „szent” emberek szent­ség­telen (test)­hely­zetben

A pedofil ökumené – „szent” emberek szent­ség­telen (test)­hely­zetben

EZadmin2017-05-16
TOVÁBBI TÉMÁK
  • 911 merénylet az intelli­gen­cia ellen

    5 máj 2017

    EZadmin

  • Dollár vs. euró: váltó­súlyban?

    5 máj 2017

    Saci

  • SZÁJKOSARAT A TUDOMÁNYRA?

    4 máj 2017

    TothA

  • AZ ELLENÁLLÁS ALTERNATÍVÁJA

    1 máj 2017

    Politika

  • MENTÁLIS RAB­SZOL­GASÁG – AVAGY A RAB­SZOLGA­SÁGOT SOHASEM TÖRÖL­TÉK EL

    1 máj 2017

    Politika

LEGNÉPSZERŰBB
  • AZ ALAPTÖRVÉNY KÖZJOGI ÉRVÉNY­­TELENSÉGÉNEK BIZONYÍTÁSA AZ ALAPTÖRVÉNY KÖZJOGI ÉRVÉNY­­TELENSÉGÉNEK BIZONYÍTÁSA 439 views | under Politika
  • A pedofil ökumené – „szent” emberek szent­ség­telen (test)­hely­zetben A pedofil ökumené – „szent” emberek szent­ség­telen (test)­hely­zetben 331 views | under ELMÉLETEK
  • Jahve kontra Manitou. Az ősöket legyil­kol­ták, az utó­dokat bekaszt­lizzák Jahve kontra Manitou. Az ősöket legyil­kol­ták, az utó­dokat bekaszt­lizzák 264 views | under Politika
 
  • Wall Street: pénzügyi központ vagy bűnügyi helyszín?

    Date: 2017-05-16

    Comments: 0

  • Samu bácsi leggonoszabb birodalma

    Date: 2017-05-12

    Comments: 0

  • A keresztény­ségtől a libera­liz­musig – egye­nes út a deka­den­ciába

    Date: 2017-05-12

    Comments: 0

 
  • A kormány mindent megtesz a 1507-es génmódosított kukorica termesztése ellen
    Szerző: Gazdasag
    2017-02-13
    Nincs hozzászólás
  • Ijesztő hírek a kínai ruhákhoz felhasznált anyagokról
    Szerző: EZadmin
    2017-02-13
    Nincs hozzászólás
  • Értékek és célok a nagypolitikában
    Szerző: Politika
    2017-01-27
    Nincs hozzászólás
  • Cséfalvay Zoltán: 2014-2020 között 110 milliárd forintot szánnak K+F infrastruktúrára (10)
    Szerző: EZadmin
    2017-01-27
    Nincs hozzászólás
  • Felavatták Antall József szobrát Szlovákiában
    Szerző: Politika
    2017-01-27
    Nincs hozzászólás

HIRDETÉS

Politikai blogok valamint cikkek weblapja
Politizalok.hu - Minden jog fenntartva - 2017
Oldalunk egy véleményportál, cikkírói fenntartják a jogot a pontatlanságra.
Powered by WordPress | theme Layout Builder
  • HOME
  • HÍREK
  • BELPOL
  • KÜLFÖLD
  • ALTER
  • ELMÉLETEK
  • GAZDASÁG
  • Videók