Valójában a rabszolgaságot sohasem törölték el, csak átalakult és alkalmazkodott a modern korhoz, hogy elfogadhatóbb és „kifizetődőbb” legyen egyik vagy másik ideológiára támaszkodva. A történelem folyamán egy felsőosztály mindig is uralta az alsóosztályt, és ez ma sincs másként. Mostanra a fejlődő országok migránsai váltak a fejlett országok rabszolganépévé, és a legrosszabb az, hogy önszántukból.

Egyáltalán min osztoznak a máshonnan érkező modern migránsok a régi idők rabszolgáival? Meghódított országokból származnak, volt gyarmatokról és más kevésbé fejlett, vagyis a Nyugaton kívül „haladó” civilizációkból. Gyökértelenek és egy számukra idegen kultúrába csöppentek, ahol ráadásul – relatíve – még szegényebbek, mint otthon voltak. Alávetettségük ugyanis nemcsak gazdasági, hanem szükségképpen szociális és kulturális is. Márpedig éppen ez a probléma: ha el is fogadhatják a logikus és objektív gazdasági alávetettséget, hogyan is fogadhatnák el a kulturális és társadalmi vazalluslétet egy modern, egalitárius és liberális kontextusban?

Még rosszabb, hogy a migráns valójában ugyanazt az ideológiát vallja, mint a felsőosztály – minél többet akarni minél olcsóbban – , ami lehetővé teszi ezt az önkéntes rabszolgaságot, a migráció pedig a szabadság illúziójaként törvényesíti a rabszolgatartó ideológiát a migránsok mentalitásában. Így aztán egészen addig, amíg az alsó osztály is a Földgolyó globalizáló látomását hajszolja, az érdekei miatt par excellence globalista felsőosztálynak nincs miért aggódnia, hiszen a rabszolga ugyanazt a logikát követi, mint a rabszolgatartó. Elhagyva szülőföldjét egy gazdasági és társadalmi infrastruktúra tekintetében fejlettebb országért, a migráns magát a civilizációs tény lényegét árulja el, amely a kultúra, a társadalom és a gazdaság kohézióját implikálja, és egy olyan gazdaságot fog keresni, amely nem a kultúrájából való, radikálisan szétválasztva a két területet.

A bevándorlás globalizálása megfosztja tehát a begyökeresedett szegényt (legyen akár bevándorló, akár őshonos) minden kulturális tőkéjétől. A bevándorló elveszít mindent, ami a saját kultúrájából megmaradt neki, amikor elindult, hogy egy másik civilizációban telepedjen le, amelynek a gazdasága törvényszerűen egy másik kultúrát feltételez. Ami az őshonos alsóosztályt illeti, ugyancsak elveszíti mindenét, amit még megtarthatott befogadó kultúrájából, mivel a modern világ számára a begyökeresedés már csak egyszerű gazdasági érték. Ily módon a mesterségesen kiváltott és táplált világcsavargás (globalizált neonomadizmus) az eredeti kultúrák elértéktelenedésének szinonimájává vált.

Miközben a felsőosztályt természetes érdekközössége forrasztja össze, az alsóosztályt egy uralmi ideológia egyesíti a felsőosztály által alkalmazott moralizáló zsarolás révén, elvéve tőle mindent magából a lényéből, erkölcsi bunkósbotként használva a mássággal szembeni „toleranciát”, a „multikulturalizmust”, a szüntelen bűnbánatra való apellálást a történelem úgymond „legsötétebb órái” (fasizmus és nácizmus) miatt. Ez az ideológia érzéstelenít minden kulturális büszkeséget és minden begyökeresedési kísérletet, vagyis de facto minden harciasságot a globális gépezet ellen, amely felőrli a népeket és sajátságos identitásukat.

Az új rabszolgatartók tehát kényükre-kedvükre mozgósíthatják ezt a tartalék hadsereget, amelyet a tömeges bevándorlás alkot a nagytőke számára, egyre inkább „proletarizálva” ugyanakkor a középosztályt is a tömegtájékoztatási eszközök mint új Sztálin-orgonák által terjesztett ugyanazon moralizáló ideológia nevében. A felsőosztály egyébként nem elégszik meg a kultúrák tagadásával, hanem ezeket a sajátjával helyettesíti, amely joggal tekinthető egyfajta kulturálatlanságnak. Egy szabványosított építészeti stílus elterjesztése ily módon lehetővé teszi az alsóosztály által kényszerből elfogadott lakókörnyezetnek a globalista és ultraliberális ideológiához való alkalmazkodását, egyúttal fokozatosan megszüntetve minden kötődést a begyökeresedett kultúrával szerves egységet alkotó környezethez. Mivel a hazafiság eleve feltételezi az ország megvédését, amely mindig „a világ legszebb országa”, a dekulturalizáló globalizmus lerombolja az országhoz való esztétikai és érzelmi kötődést, hogy az uniformizált építészeti és városi környezet révén könnyebben elfogadtassa uralkodó logikáját. Egyfajta ideológiai alapú kulturális lobotómiához asszisztálunk, amelynek eredményeként a rabszolgákat tökéletesen konformizálják.

Ennek a dekulturalizáló ideológiának, úgy tűnik, az a célja, hogy lerombolja a kulturális identitások gazdasági, szociális és politikai érvényességét, ehhez pedig a kulturális és politikai patriotizmust baljós etnocentrizmussal, kirekesztő rasszizmussal, nacionalista egoizmussal azonosítja, szüntelenül a történelem „legsötétebb óráival” példálózva. Valójában arról van szó, hogy végső soron megsemmisítsék a nemzetek kulturális, politikai, sőt állami központjának fogalmát. Így a politikai, erkölcsi, társadalmi és kulturális hatalmi jogosítványokat delokalizálják és az államon kívüli intézményekre ruházzák át. A globalista felsőosztály ideológiája mindent manipulál, szigorú ellenőrzés alatt tartva a kulturális identitásokat, és annak érdekében, hogy kordában tartsa őket, kétféle típusú, egymást kiegészítő módszerhez folyamodik. Egyrészt privilegizált, ugyanakkor viszont leszűkített és zárt gazdasági terekbe határolja be a kultúrát, azonnali gazdasági érdekek, elsősorban a nemzetközi tömegturizmus szolgálatában. Másrészt „nivellálja a valóságot”, horizontálisan a régi történelmi városokat fojtogató lélektelen urbanizmussal, vertikálisan a régi nemzeti identitásokat legyaluló nemzetközi szórakoztatóiparral (televízió és reklám).

Egykor a rabszolgák a lábukon hordták láncaikat, és minden egyes lépésnél megérezték a súlyát. Manapság a fejekben vannak láncok: kevésbé fájdalmasak ugyan, de sokkal nehezebb lesz tőlük megszabadulni. Ez is és különösen ez napjaink totalitarizmusa. Márpedig a totalitarizmus alapvetően különbözik a diktatúráktól és zsarnokságoktól: a totális uralom az egyetlen rendszerforma, amellyel nem lehet együtt élni.

/Gazdag István