Wall Street: pénzügyi központ vagy bűnügyi helyszín?

Amikor a múlt század nyolcvanas éveiben Ronald Reagan – nyilván Frankenstein sugallatára – végrehajtotta az amerikai pénzügyi szféra átfogó deregulációját, vagyis lényegében szabadjára engedte a finánctőke szörnyszülöttjét, mintegy előre megsejtvén döntése fatális következményeit, azzal a naiv (vagy cinikus?) figyelmeztetéssel párosította azt, hogy „a szabad vállalkozás nem egy vadászengedély”. Nos hát, ami mostanában a New York-i tőzsdén folyik, az éppen az ellenkezőjét bizonyítja.

„A Wall Street nyugtalanító hajlama a bűnözés iránt”, mint azt Preet Bharara manhattani szövetségi ügyész mondja, olyan mély, amilyen régi: bennfentes kereskedelem, hamis könyvelés, piramis-csalások, illegális korrupciós hálózatok, bizalmas üzleti információk kiszivárogtatása, sőt a szervezett bűnözés bizonyított jelenléte. Ráadásul az amerikai tőzsdefelügyelet (SEC) gyakran a cinkossághoz közeli képtelenséget mutat arra, hogy egy minimális rendet tartson ebben a „keleti bazárban”, amely annál is inkább rászolgált erre az elnevezésre, mert a kétes tranzakciók – ugyancsak az illetékes ügyész szerint – „rokonok között vagy ugyanazon etnikai közösségen belül” zajlanak.

A Wall Streeten dívó fehérgalléros pénzügyi bűnözést célzó nyomozásaihoz az FBI immáron az erőszakos szervezett bűnözés esetében alkalmazott technikákat is igénybe veszi: telefonlehallgatásokat, házkutatásokat, előzetes letartóztatásokat, büntető és polgári eljárásokat. Távolról sem biztos azonban, hogy az általános mozgósítás képes lesz megfékezni ezt az igencsak „sajátos” bűnöző hullámot. Már csak azért sem, mert az FBI „a 14 ezres ügynökállományából csak néhány száz szövetségi nyomozót” tud ráállítani a nagy pénzügyi csalások felderítésére, pedig legalábbis a Madoff-ügyben (Magyar Demokrata, 2009. január 7.) a Cosa vagy inkább Kosher Nostra-kapcsolat minden kétséget kizáróan bizonyított.

Harry Markolopos pénzügyi csalásokra szakosodott magánnyomozóként mindenki másnál korábban leleplezte a Madoff által kezelt alapítvány „piramisjáték” mivoltát. Figyelmeztetései azonban csaknem egy évtizeden át süket fülekre találtak mind a hatóságok, mind a média, mind pedig a csalhatatlannak kikiáltott tőzsdeguru későbbi áldozatai részéről. Sőt mi több, a saját testi épségét kockáztatta. A The New York Times kérdésére, hogy valóban féltenie kellett-e az életét Madofftól és fogdmegjeitől (sic!), így válaszolt: „Higgyék el, hogy ez nem paranoia a részemről… Az FBI-ügynökökhöz hasonlóan én is fegyvert hordtam. Madoff ugyanis nagyon veszélyes játékot űzött. Amikor az üggyel megbízott FBI-nyomozóval beszélgettem, azt mondta, hogy ilyen hatalmas pénzek esetén egyesek csúnyán végzik, és nekem nagy szerencsém volt.” A nyomozását bemutató könyvének már a címe is jelzi, hogy egy nem mindennapi „rémtörténetről” van szó (No One Would Listen: A True Financial Thriller). 2008-ban tehát ilyen légkör uralkodott a Wall Streeten.

Erősen kétséges, hogy a dolgok azóta megváltoztak volna. A SEC jóvoltából legalábbis semmiképpen sem. Éppen ellenkezőleg, a tőzsde felügyeletével megbízott „sóhivatal” tevékenységéről szinte naponta derülnek ki hajmeresztő tények. A Madoff-ügynél maradva: a SEC jogi igazgatója, vagyis az az ember, aki pozíciójánál fogva személyesen felelt a csalás áldozatainak a kártalanításáért, maga is kedvezményezettje volt Madoff ügyleteinek, mintegy kétmillió dollárt zsebelve be belőlük, és ami legszebb az egészben, a hivatalában sokáig egyáltalán nem reagáltak rá! Holott ez egy vegytiszta érdekkonfliktus, a szövetségi törvények ugyanis természetesen az USA-ban is tiltják, hogy a hivatalnokok olyan ügyekkel foglalkozzanak, amelyekben személyesen is érintettek. Vajon ez a hanyagság csupán a SEC-alkalmazottak számlájára írandó, akiket egy újságíró szerint „teljesen elhülyített a pornó-honlapok beteges kukkolása munkaidő alatt”? Távolról sem. Ennél van még súlyosabb is.

Tavaly augusztusban Charles Grassley szenátor élesen kikelt a SEC ellen, olyan szervezetként mutatva be, amelyet „azok a pénzügyi gonosztevők uralnak, akiknek a tevékenysége felügyeletével van megbízva”. A kilencvenes évek óta ugyanis a SEC, amelynek elvileg 25 évig kellene megőriznie az archívumait, szisztematikusan megsemmisített mintegy 18 ezer előzetes nyomozati aktát, köztük a nemzetek fölötti fináncoligarchia olyan nagyágyúiét, mint Madoff, a Lehman Brothers, a Goldman Sachs és hasonszőrűek, vagyis éppen azokét a pénzügyi ragadozókét, akik – a szenátusi jelentés szerint – „a világgazdaságot romba döntő korrupciós és csaláshullámot okozták”. Az amerikai szenátus igazságügyi bizottságának tagjaként Grassley kihangsúlyozta, hogy a megsemmisített iratok kétségtelenül olyan tényeket tartalmaztak, amelyek lehetővé tették volna a 2008-as pénzügyi válság és a Madoff-csalás megelőzését. A törvénytelen iratmegsemmisítések ügyében folytatott nyomozás alapján annyi mindenesetre más most is bizonyos, hogy mindez valóban megtörtént, és hogy az ominózus iratokban szereplő adatokat a SEC felelőtlenül „másodlagosaknak” vagy „érdekteleneknek” tartotta.

És hogy ezentúl a SEC vajon képes lesz arra, hogy összeszedje magát? Nem valószínű. Először is a régi dakota bölcsesség szerint kutyára nem érdemes szalonnát bízni. Ráadásul pedig nemcsak hogy elmaradt a meglehetősen belterjes állomány kirostálása és áporodott törzsi szellemiségének kipurgálása, de biztos-ami biztos alapon egy „nem létező”, ámbátor annál befolyásosabb lobbi még a költségvetését is alaposan megkurtította. Márpedig kevesebb pénz kevesebb nyomozást jelent, tehát kevesebb üldözött gonosztevőt, ugyanakkor pedig több lehetőséget az eddigi módszerek folytatására és a zavarosban halászásra.

Nyereségvágyát és élvezeteit tekintve Marx egykor a lumpenproletariátus feltámadását látta a pénzarisztokráciában a burzsoá társadalom csúcsain. Magyarországot most egyfajta pótcselekvésként éppen azok az országok és intézmények egzecíroztatják, amelyek ezt a pénzarisztokráciát nem képesek kordában tartani – egyébként évszázadok óta. Vagy talán nem is akarják…

Gazdag István

Samu bácsi leggonoszabb birodalma

A lelkek átalakításáról és a történelem „korrigálásáról” van szó az „égi Jeruzsálem” földre való leszállítása végett. Ahogyan Amerigo Vespucci, úgy Kolumbusz Kristóf is a nyugati földek gyarmatosítását a földi paradicsom, maga az Éden felfedezéséhez hasonlítja, amelyet egyes középkori térképészek a tengerentúlra helyeztek, és amely sokáig divatos téma maradt, olyannyira, hogy 1540 és 1700 között több mint 150 művet szenteltek neki.

A modern idők elhozzák az utópia divatját is, amelyet Morus Tamás indított el (Utopia, 1516), majd Tommaso Campanella (La citta del sole, 1602), Johann Valentine Andreae (Christianopolis, 1619) és Francis Bacon (The New Atlantis, 1627) vitt tovább. Ugyanakkor tanúi lehetünk az előbb lutheránus, majd kálvinista és végül „szektás” protestantizmus felbukkanásának, amely az egyházi hatóságok romlottságának bírálatával megerősíti a kereszténység manicheus dimenzióját. A XVII. századi „zarándok atyák” éppúgy, mint a XVIII. századi „alapító atyák” ezekhez az üldözött, főleg puritán vagy éppen presbiteriánus, mennonita, anabaptista stb. csoportokhoz tartoztak. Mindannyian elmenekültek a „tisztátalan” vén Európából, hogy megalapítsák a „választott nép” predesztinációját kinyilvánító és megtestesítő „Új Világot”.

Ezek a történelem nélküli emberek fogják létrehozni a múlt nélküli amerikai nemzetet, ami megmagyarázza, hogy az amerikai szellemiséget kezdettől fogva az állandó újdonság iránti vágy jellemezi. Puritán utópiájuk az emberiség közeli regenerálódását és az újra fellelt gyermekkort ünnepelte Amerikában, a tudományt és a technikát, az iparkodást és a munkát valorizálva, és undort vagy meg nem értést tanúsítva a múlt iránt, amelyet Európa és a prekolumbiánus indián világ képviselt. Ez utóbbi, a kezdeti lelkipásztori „idillizáció” után gyorsan a földrabló genocídium áldozatává válik, az ádámi bűnbeesés előtti „jó vadakból” pedig „sátánfajzatok” lesznek, akiket ki lehet, sőt ki is kell semmizni. Ebből ered az Amerikát időről-időre megrázó folyamatos vallási erjedés, a függetlenségi háború idején érvényesülő erős szabadkőműves befolyástól a XIX. századi utópikus bázisközösségek és szekták (rappiták, kvékerek, sékerek, mormonok, transzcendentalisták, teozófusok, a Lapos Föld hívei, fourrierista, cabetiánus, oweniánus falanszterek) virágzásáig. A New Age híveinek jelenlegi elszaporodása csupán az amerikaiakat szinte zsigerileg jellemző „optimista neurózis” időben legutóbbi megnyilvánulása: noha biztosak a nekik ígért föld rendkívüli sorsában, mindig a személyes vagy nemzeti kiválasztottság jelét hajszolják, és noha meg vannak győződve Új Világuk ártatlanságáról, szükségét érzik az állandó és további tisztogatásának.

Önmagát szeplőtlen fogantatásúnak és minden bűntől mentesnek látván az Egyesült Államok „isteni” küldetésének érzi, hogy megteremtse az ideális társadalmat a határain belül és korrigálja a külvilágot. A keresztény cionista WASP (fehér-angolszász-protestáns) elitek a történelmet csak a moralizmus és a legalitás kettős regiszterében képesek értékelni. Szerintük a történelem morális, mivel az emberek tettei az isteni gondviselés visszatükröződései, amely a bűnös emberiséget véglegesen a Gonosz pecsétjével jelölte meg; és legális, mivel a nemzetek és az egyének egyaránt racionális entitások, akik egy közös törvényben megegyezve örök békét teremthetnek, és ezt meg is kell tenniük.

Ellentétben a katolikus egyházzal, amely képes volt elismerni és törvénybe iktatni a háború jogát (jus bellum), a kálvinista mentalitás nem fogadja el a háborút: a puritán elvileg csak akkor kezdi el a harcot, ha megtámadva érzi magát, akkor viszont kötelességének tartja a béke helyreállítását, amelyet a dolgok „normális” állapotának tart. Ezt a békét azonban bármi áron megteremthetőnek véli, beleértve a zavarkeltő tömeges vagy akár teljes megsemmisítését is. Az amerikaiak háborúi ezért majdnem mindig keresztes háborúk: nem az ellenféllel való harcról, hanem az ellenség megsemmisítéséről szólnak. Aki pedig véletlenül mégis túléli az amerikaiak által kivitelezett „isteni hekatombát”, annak is fel kell olvadnia a győztes által egyetlen menekülési és túlélési lehetőségként kínált olvasztótégelyben, nehogy önálló entitásként képes legyen autonóm gondolkodásra és cselekvésre, tehát esetleg lázadásra.

Maga az „olvasztótégely” (melting pot) kifejezés 1908-ban nyert polgárjogot az Egyesült Államokban Israel Zangwill zsidó író színdarabjának címéből, amely annak idején hatalmas sikert aratott, és amelynek témája egyszerű volt: az idegen elem tökéletesen sikerült integrációja, vagyis asszimilációja. A darab nem minden hátsógondolat nélkül született, hiszen a szerző Theodor Herzl lelkes híveként arról próbálta meggyőzni hitsorsosait, hogy vándoroljanak ki – Palesztina helyett – az Egyesült Államokba. Dávid nevű főhőse felfedezi, hogy goj szívszerelme egy antiszemita lánya, aki annak a pogromnak a felelőse, amelyben elpusztultak a szülei. A grandiózus fináléban, lelki szemei előtt az amerikai kikötőkbe érkező emberfolyamot látva, Dávid felkiált: „A Nagy Alkimista így egyesíti a keletet és a nyugatot, az északot és a délt, a pálmafát és a fenyőt, a pólust és az egyenlítőt, a félholdat és a keresztet a tisztítótűzben.

Így lesz mindenki összegyűjtve, hogy létrehozzák az ember köztársaságát és Isten királyságát.” (A Theodor Roosevelt elnöknek ajánlott színművet, aki az első előadásától kezdve annak fanatikus hívévé vált, az amerikai zsidó kritika egyébként ízekre szedte, számára ugyanis a Zangwill által magasztalt olvasztótégelyben való összeolvadás érthető módon halálos veszélyt jelentett.)

Ha azonban szétoszlik az „amerikai álom” rózsaszín köde, rögtön feltűnik a tükör árnyoldala is. A bevándorlók minden egyes hullámát ugyanis jelképes vagy valódi kirekesztőhullámok kísérték, és kísérik mind a mai napig. A Locke-tól örökölt és asszimiláló ideáljuk frontonjába vésett tolerancia elvével (E pluribus unum) az amerikaiak szüntelenül konkrét intoleranciákat állítottak szembe. Így például Peter Stuyvesant, a később New Yorkra átkeresztelt Új Hollandia lutheránus alapítója minden eszközzel távozásra próbálta bírni az 1654-ben városába érkező első 23 szefárd zsidót. A „jó” Benjamin Franklin szüntelenül Pennsylvania „német gyarmatosítása” ellen mennydörgött, mert a német bevándorlók „disszonáns erkölcseit” összeegyeztethetetlennek tartotta a brit származású telepesekével. A pápista és ráadásul szegény írek „inváziója” a Know-nothing szegregációs mozgalom (1850) megjelenését eredményezte. A Workingmen’s Party (Dolgozók Pártja) főleg a „fehérek kenyerét ellopó” kínaiak érkezése ellen ágált, akik közül sokakat egyszerűen meglincseltek. Nem is beszélve a négerekről, akiket még a legőszintébb abolicionista körökben is „alsóbbrendűeknek” tartottak, maga Lincoln is, aki szerint „a feketék és a fehérek között olyan fizikai különbség van, amely megakadályozza a két fajt abban, hogy társadalmi és politikai egyenlőségben éljen”.

Az USA minden tekintetben a vén Európa ellenpólusát jelentő új világot képviseli. Lassan húsz éve már, hogy a francia Új Jobboldal legtekintélyesebb gondolati műhelyének számító GRECE „Egyesült Államok: veszély” mottóval megrendezett szimpóziumán a neves francia filozófus, Jean Cau „Mickey egér győzelme” című előadásának bevezetőjében köntörfalazás nélkül kijelentette: „Figyelmeztetem önöket, hogy rövid előadásom tele lesz primer és konkrét Amerika-ellenességgel. Én felvállalom ennek a kockázatát, amint azt majd látni fogják, mert véleményem szerint egy egyén értelmiségi és erkölcsi egészségének legfőbb kritériuma az, hogy miként ítéli meg Amerikát, ahogyan az létezik, ott, az óceán túlsó partján, és ahogyan a mi falaink között és világszerte megnyilvánul.” Világos beszéd, de még ennél is tovább kell menni: nemcsak az amerikai imperializmust, hanem magát az amerikai modellt kell vád alá helyezni, amely önmagában olyannyira „antimodell”.

A filozófiailag és alkotmányosan a protestáns biblizmus elveire alapított Egyesült Államok egy „új Jeruzsálemet” akart létrehozni azzal a küldetéssel, hogy egyetemes köztársasággá váljon. Ezt a témát a hírhedt „nyilvánvaló elrendelés” (Manifest Destiny) toposza képviseli leginkább, amely az USA egyik ideológiai tartóoszlopa. Thomas Jefferson „egyetemes értékű eszméket követő egyetemes nemzetnek” nevezte Amerikát. Ez a puritán univerzalizmus azt állítja, hogy az egyéni üdvösséget az anyagi prosperitással kell mérni. Kétségtelen, hogy az Egyesült Államok Európa elutasításából született, egyfajta teodemokráciaként: millenarista kereszténység, demokratikus idealizmus és kalmár pragmatizmus keverékeként. Önmagát isteni lényegűnek vélvén valójában egy polgári vallás, másként mondva: ezt a teodemokratikus civilizációt az összes amerikai megtestesíti és hozsannázza. A látszat ellenére egy New York-i bankár és egy texasi farmer egyformán hisz az ideál egyetemességén és az instrumentális racionalitáson alapuló felsőbbrendű Amerikában.

„Egy ország, amely ennyi anyagi erőt teremt, nem lehet az emberiség feje, csak a bendője”, írja Raymond Abbelio La Fosse de Babel (Bábel gödre) c. művében, nyilvánvalóan arra utalva, hogy minden kivagyisága ellenére az Egyesült Államok csupán a birtoklás és a nemlét civilizációja. Henry de Montherlant számba vette az USA által elkövetett népirtásokat, kezdve az őshonos indiánok kiirtásával, és imigyen definiálta e furcsa ország velejárójának számító regresszió állapotát: „Egyetlen nemzetnek sikerült lecsökkentenie az intelligenciát, az erkölcsösséget, az emberi minőséget majdnem az egész bolygón, ami sohasem történt meg, amióta csak a Föld létezik. Vádolom az Egyesült Államokat, hogy folyamatos bűncselekményt követ el az emberiség ellen!” (Le chaos et la nuit, 1963).

Az újdonság és a nagyság kultusza Amerika két legfőbb jellegzetessége, a progresszizmus és a gigantizmus az amerikai rendszer két emlője, a mértéktelenség és a mozgékonyság az amerikai lét zsigeri eleme. Emiatt aztán Amerika nagyon különleges kapcsolatban áll a világgal. Nem annyira az a problémája, hogy nincs történelme, mint inkább az, hogy nem is akarja, hogy legyen. Éppen ezért politikájában és gazdaságában is a rövidtáv vezérli. Az „amerikanizmus” valójában a kapitalizmus kóros túlburjánzása, amely termékenységi (produktivista) optikában a munkát, felhalmozó (tezauráló) optikában pedig a tőkét szentesíti. Mindkét esetben a féktelen hübrisz vezérli.

Marc-Edouard Nabe, a kortárs francia irodalom fenegyereke a nagy előd, az utánozhatatlan Céline babérjaira törve fogalmazza meg az amerikai embertípus sziporkázóan frappáns jellemzését: „Senki sem lehet felületesebb és szemtelenebb egy amerikai fehér burzsoánál: ő a csúcs! Az ízetlen kaján-stupid gondolkodásmód, az elmélyült hülyeség, a gyógyíthatatlan érzelgősség, a ’rafkósság’, az álproblémák, a hallucináló progresszizmus, a folk, az elbutulás, az unalom, a selejtes pszichológia, a kifacsart humor, a minden misztika iránti érzéketlenség, a puszta show, a professzionalizmus, a pimaszság jó íze, az érzelem teljes hiánya, az inkoherens kultúra, a gyilkosság a szemek ürességében, a technikus szex – mindez, amit gyűlölök. (…) Az amerikaiak lárvák. Láttam amerikaiakat, mindet pornószínésznek mondanánk, tudják: kockás zakó, gusztustalan frizura, üres szemek, ostoba vigyor! Soha nép még nem hasonlított ennyire a sablonjaihoz: az amerikaiak mindenben tökéletesen a hitványságuk csúcsán vannak… Amerika csak a legrosszabb európaiak csőcseléke. Amerika a népirtások keveréke. Amerika egy civilizációs hobbi…” (Zigs Zags, 1986).

Az Egyesült Államok tehát a Jó Birodalmának mutatja magát, és az általa önkényesen „haramiaállamoknak” minősített önállósági törekvések elleni harc bajnokának, holott akárcsak egy elefánt a porcelánboltban, legtöbbször csak galibát és kárt okoz népirtó beavatkozásaival olyan országokban, amelyek nem akarnak az ő diktátumaihoz igazodni. A „Nagy Sátán” valóban rászolgált a nevére.

Gazdasági totalitarizmus, avagy a jólét langyos diktatúrája

Aldous Huxley úgy vélte, hogy fikciót mutat be, amikor Szép új világ c. regényének cselekményét a III. évezred közepére helyezte. Halála előtt mégis tapasztalnia kellett, hogy a kielégítetlen szükségletek nélküli társadalom létrejötte már folyamatban van, korszakunk valósága, és akárcsak a könyvében, a „jólét diktatúrája” (Arnold Gehlen) által kondicionált tömegek minden heterodox gondolatot hangoztató egyént gonosztevőnek tekintenek. Mert a jólét hajszolása igenis diktatúrává vált.

Az anyagi szükségletek kielégítésének mindenhol hangsúlyos akarata és korunk emberének fogyasztási éhsége önmagában persze nem sokkoló, sőt zsigerileg kötődik az indoeurópai társadalmak termelő funkciójához. Az indoeurópai világ hármastagozódású rendszerében azonban, ahogyan azt Georges Dumézil feltárta, a termelő funkció mindenképpen alávetett helyzetben maradt a katonai és különösen az uralkodói funkcióhoz képest. Napjaink drámája, hogy ez a viszony mára totálisan megfordult, hogy az egész társadalmat ezek a fogyasztói követelések uralják, és hogy a gazdaság az összes emberi probléma megoldásával hitegeti önmagát és a tömegeket.

Azzal, hogy valamennyi társadalmi tényezőt a gazdaságra vezeti vissza, a kalmártársadalom egy olyan globális fejlődés eszközévé teszi azt, amelyet az anyagi bőség és a többé-kevésbé szervezett szabadidős tevékenységek illuzórikus keverékéből álló hamis „boldogság-recept” motivál, amely elhiteti, hogy csak anyagi vágyak és szükségletek léteznek, és hogy ezek mindig csak egyéniek, mennyiségiek és kielégíthetőek. Az egészben kétségtelenül az a legrosszabb, hogy a legtöbb ember gondolkodás nélkül bedől e gazdasági totalitarizmus látszólagos nagylelkűségének. Az értelmes érvek sem hiányoznak. „Egyedül a piacgazdaságok vannak valóban a fogyasztó szolgálatában.

Ha félretesszük az ideológiákat, hogy csak a tényeket vegyük tekintetbe, meg kell állapítanunk, hogy a központi tervezés által szabályozott gazdasági rendszerek mennyiségileg és minőségileg összehasonlíthatatlanul kevésbé elégítik ki a fogyasztókat, mint azok, amelyek a piac szabad játékán nyugszanak”, fogalmazta meg évekkel ezelőtt Valéry Giscard d’Estaing – de távolról sem biztos, hogy az utóbbi időben történtek láttán még mindig ugyanígy gondolja. A tömegfogyasztásra lehetőséget nyújtó egyéni szabadság nevében azonban ez a totalitarizmus egy megszállott individualizmust terjeszt, a Gehlen által kárhoztatott „hiperszubjektivizmust”, amely szétbomlasztja az emberi csoportokat, elszakítva tagjaik szerves társadalmi kötelékeit és meghiúsítva minden közösségi, történelmi vagy nemzeti tervet.

Pedig a neoliberalizmus addig ígér boldogságot mindenkinek és azonnalra, amíg végül kiábrándult reményeket kelt, és kollektív elégedetlenséget vált ki. Itt a kötelező boldogság egyenlősítő mítosza az egyéni életszínvonal korlátlan emelkedésének mítoszával párosul. Paradox módon az életszínvonal minden mennyiségi emelkedése a pszichológiai elégedetlenséget erősíti, a társadalom kvázi-fiziológiai függőségét váltva ki a gazdasági vágyak tekintetében, az ebből eredő sokféle patologikus következménnyel. Drieu La Rochelle már idejekorán erre figyelmeztette az ifjú európaiakat: „Elfojtani a vágyakat a szükségletek kielégítésével, mint a piszkos gazdaság, azon könnyebbségekből eredően, amelyekkel a gépek halmoznak el bennünket, ez fog végezni a fajunkkal. A szatócsbolt bősége megöli a szenvedélyeket. A konzervvel teletömött ember szájában képződő rossz kémia megrontja a szavakat” (Le Jeune Européen, 1927).

A mechanikusan elért, szinte már automatikus „haladás” reménye a rendszer rabszolgájává teszi az embert, mentesítve őt attól, hogy képzeletről és akaratról tegyen tanúbizonyságot. A jólét diktatúrája elhasználja az érzéseket, és végül elhasználja magát az embert is. „Egy távoli múltban az emberiség bölcsei már nagyon jogosan felismerték, hogy nem jó az ember számára, ha túl jól sikerül kielégítenie az öröm iránti ösztönös törekvését és kivonnia magát a fáradozás alól”, írja Konrad Lorenz. A lelki elidegenedést, amely által egy egyenlősítő követelés kielégítése kiváltja az egyenlősítő vágy fokozódását, Gehlen „pleonexiának” nevezte, a kalmárszellemnek alávetett mentalitás arra való képtelenségét pedig, hogy elégedett legyen az elért helyzettel, a „neofília” kifejezéssel illette. Mindez arra vezeti a rendszert, hogy tartósítsa az állandó lázadás állapotát, amely annál élénkebb, minél elviselhetetlenebbnek tűnik ez a kielégítetlenség, amely valójában egy végtelen spirál. A konjunktúrától függetlenül ígért és követelt korlátlan életszínvonal-növekedés állandó krízistényező, olyannyira, hogy végeredményben magát a rendszert is fenyegeti, amely létrehozta, miközben egyre több alattvalóját idegeníti el.

Raymond Ruyer szerint a folyamatos haladás illuzórikus jótéteményeivel szembeni mentális alávetettség „rövid életű” népeket teremt. Ezek a puha selyemgubójukba begubózott és a külvilágtól óvott népek rövid távú értékekhez ragaszkodnak és csak konvencionális gazdasági értékekben kifejezett, azonnali és közvetlenül mérhető következményekkel járó tettekre képesek. Nem csoda, hogy a mai államférfiak döntő többsége a profán gazdasági vállalkozássá degradált országuk „ügyvezető igazgatójának” tekinti önmagát.

Meg is látszik a teljesítményükön…
Ily módon e kultúrákat egyszerű fogyasztói magatartásokra redukálják, egyedüli beszélt nyelvként a vásárlóerővel, mint amely potenciálisan egyenlő minden népnél és az egész Földön. Az egyen-életmód terjesztésére irányuló akarat végül az emberiség kulturális változatosságát fenyegeti. Ahogyan a klasszikus kalmárok számára a határok és az eltérő erkölcsök tűrhetetlen akadályoknak számítottak, a kalmártársadalom számára az etnikai, kulturális, nemzeti, társadalmi, sőt egyéni különbségek kérlelhetetlenül kiküszöbölendők. Az egységes fogyasztói világpiac univerzalista kimérája a „homo oeconomicus” eljövetelét hirdeti.

Az alapvető anyagi szükségleteket kielégítő funkcióján messze túllépő gazdaság így vált az új egyetemes „kultúra” tényleges alapjává. Ez a mutáció arra korlátozza az embert, hogy már csak az legyen, amit megvesz, divatos szóval élve: tárgyiasítva önmagát. A végső cél egy globális „fogyasztói középosztály kialakítása” (VGE) a jólét egyenlősítő mítoszának alávetett fogyasztók háziasítása által. Így fest a burzsoázia régi álma – a jólét langyos diktatúrája.

G.I.

Jahve kontra Manitou. Az ősöket legyilkolták, az utódokat bekasztlizzák

A dél-dakotai Pine Ridge indiánrezervátum egyik kis völgye mélyén, egy kietlen domb tetején szerény szürkemárvány sztélé – ez minden, ami manapság az amerikai történelem és az indián emlékezet egyik legsötétebb epizódjára, a Wounded Knee-i mészárlásra emlékeztet. A hivatalos amerikai történelem számára Wounded Knee csak egy egyszerű háborús cselekmény, egy „csata”, amely több mint 300 évnyi indián háborúk, valójában a világtörténelem legnagyobb tervszerű emberirtásának a végére tett pontot.

Az 1870-es évek elején, miután az Egyesült Államok elrabolta a sziú indiánok szent földjének számító Black Hillst, amelyre pedig az 1868-as Fort Laramie-i szerződésben elismerte az indiánok felségjogát, a sziú főnökök szembe szálltak népük maradékának erőszakos deportálásával és fegyvert ragadtak. Ismét csak háborús évek következtek, a „rézbőrűek” számára olyan dicsőséges epizódokkal, mint Custer tábornok csapatának legyőzése 1876-ban Little Big Hornnál, de a hideg, az éhség és a túlerő végül felmorzsolta az indián törzsek ellenállását, és számos sziú főnök, köztük Sitting Bull és Crazy Horse, a megadás mellett döntött. Az amerikai katonák ennek ellenére legyilkolták őket.

1890 december végén Big Foot főnök megpróbálta összegyűjteni a dél-dakotai indián törzseket. Elindult hát, hogy egyesítse népét Red Cloud csapataival. Csatlakozott hozzá a nem sokkal előbb legyilkolt Sitting Bull negyven embere. December 28-án a mintegy 350 fős, jórészt gyerekekből és nőkből álló csoportot utolérte a Samuel Whitside őrnagy által vezetett 7. lovas regiment. A katonák egészen a Wounded Knee patakig kísérték az indiánokat, ahol az őrnagy parancsot adott lefegyverzésükre, amibe a tüdőgyulladástól és éhségtől legyengült Big Foot beleegyezett, de kijelentette, hogy emberei jórészt fegyvertelenek. A lerakott fegyverek csekély mennyiségét látva Forsyth ezredes katonái átkutatták a sátrakat. Az általános zűrzavarban eldördült egy lövés. A katonák fejvesztett tüzelésbe kezdtek. A környező dombokról két Hotchkiss-ágyú is beszállt. Néhány perc alatt 200 indián vesztette életét. A többieket, férfiakat, nőket és gyermekeket, akik megpróbáltak elmenekülni, üldözőbe vették és mind egy szálig lemészárolták. Az éjszakai fagyban groteszk pózokba merevedett holttesteket a következő napon a tábor három kilométeres körzetében találták meg. Valamennyiüket közös sírba kaparták el.

Száz évvel a tragikus esemény után a sziú indiánok azt kérték az amerikai Kongresszustól, hogy hozzon egy törvényt, amely három intézkedést tartalmazna: jóvátétel fizetését a Wounded Knee-i vérfürdőért, nemzeti emlékmű állítását az áldozatok emlékére és végül az amerikai állam hivatalos bocsánatkérését.
A Kongresszus 1990 októberében határozatot fogadott el, amelyben kifejezte az Egyesült Államok „mély sajnálatát” az 1890. december 29-ei mészárlás miatt. A határozattervezetből törölték a „bocsánat” szót. A többi követelés mind ez idáig kielégítetlen maradt, ami különösen annak a fényében értékelendő, hogy az Egyesült Államok kormányai mindenkor megkülönböztetett figyelmet fordítottak például arra, hogy a zsidóság különböző jogcímeken különböző országoknak benyújtott kárpótlási és jóvátételi igényei a legteljesebb mértékben akceptálva legyenek. Igaz persze, hogy sokkal kényelmesebb és hálásabb a fogadatlan (vagy nagyon is fogott) prókátor szerepét játszani mások érdekében, mint szembenézni saját bűneinkkel.

Nyilván ugyanígy vélekedik a Kansas állambeli Leawenworth fegyintézetében kétszeres életfogytiglani büntetését töltő 89637-132 azonosító számú elítélt, az 59 esztendős Leonard Peltier is, az Egyesült Államok talán legismertebb politikai foglya, aki kora ifjúságától bekapcsolódott Észak-Amerika őslakóinak nemzeti újjászületési küzdelmeibe, így saját érdekvédelmi szervezetük, az Amerikai Indián Mozgalom (AIM) létrehozásába is, amely látványos, de békés akciókkal akarta felhívni a világ közvéleményének figyelmét az indián népesség drámai helyzetére. A sziú aktivista Peltier (a mozgalom vezetői, Dennis Banks és Russel Means társaságában) 1972-ben részt vesz a Lawton-erőd elfoglalásában, két évvel később pedig megszervezi a Megsértett Szerződések Menetét, amely az Indián Ügyek Irodájának washingtoni elfoglalásával végződött és óriási sajtóvisszhangot keltett világszerte. Ettől kezdve az FBI a „felforgató” szervezetek közé sorolta az AIM-et, vezetőit pedig „elsőszámú közellenségekké” nyilvánította, majd a Nixon-kormányzat felhatalmazásával az indián ellenállás megtörésére és lejáratására a legális és illegális (köztük titkosszolgálati) módszereket is igénybe vevő hadművelet indult.

Az amerikai establishment romlottságára és aljasságára jellemző, hogy az indiánügy szimbolikus helyszínén, a Pine Ridge-i sziú rezervátumban is alkalmazták a világszerte már jól bevált uralmi metódusukat és apparátusukat, a manipulált „demokratikus” választásokkal törvényesített Amerika-barát bábrezsimet. A kollaboráns törzsi tanács és fegyveres milíciája, az ún. Goon osztag azután elvégzi a rájuk bízott piszkos munkát, két év alatt több mint 80 ellenzéki aktivistát gyilkolva meg.

Amikor végül az AIM „kemény magja” megelégeli a demokrácia leplébe bújtatott zsarnokság tobzódását és fellép a Goon Squad véres kilengései ellen, a szövetségi kormányzat elérkezettnek látja az időt a végső leszámolásra, és beavatkozik lakájai oldalán. 1975 júniusának egyik reggelén az FBI, a rendőrség és a Goon fegyveresei körülveszik azt a farmot, ahol az indián mozgalom hívei, köztük Leonard Peltier is tartózkodik. Rövidesen tűzharc robban ki, amelyben életét veszti két FBI-ügynök és egy fiatal sziú.

Ezután példátlan médiakampány bontakozik ki az AIM kriminalizálására. Amerika bárgyú mesefilmeken felnőtt (?) lakossága úgy reagál, ahogyan olyankor szokott, amikor az ellenség visszalő: a kedvenc csörgőjétől megfosztott gyöngeelméjű eszelős őrjöngésével. Az ostromgyűrűből kicsúszó Peltier és bajtársai kézre kerítésére országos üldözés bontakozik ki. A jenkik kedvenc nemzeti sportja, az embervadászat iránt érthető averzióval viseltető Peltier Kanadába szökik, ahonnan azonban rövidesen visszatoloncolják. Bűnperére az észak-dakotai Fargo városában kerül sor, ahol egy minden egyes részletében meghamisított bizonyítékokra építő eljárás során a két FBI-ügynök meggyilkolásának vádjában találja bűnösnek a kizárólag állattenyésztőkből álló – és a helyi viszonyok miatt zsigerből indiánellenes – esküdtszék. A nyilvánvaló justizmord ellenére Leonard Peltier fellebbezését másodfokon elutasították, mint ahogy az utóbb előkerült új bizonyítékokra és perdöntő dokumentumokra támaszkodó felülvizsgálati kérelmeit is mindannyiszor.

Marad az elnöki kegyelem. Bill Clinton elnöksége kezdetén ígéretet tett ugyan arra, hogy nem feledkezik meg az ügyről, négy év múlva mégis úgy adta át a stafétát utódának, hogy ezt az ígéretét sem tartotta be. A Leonard Peltier támogatására alakult nemzetközi szervezet (LPDC: www.freepeltier.org), összefogva többek között az Amnesty Internationallel és az Amerikai Indiánok Nemzeti Kongresszusával, valamint több tízezer egyszerű állampolgárral a világ minden tájáról, de olyan neves személyiségekkel is, mint Marcos parancsnok-helyettes, Nelson Mandela és a dalai-láma, fáradhatatlan küzdelmet folytat a gyalázatos kirakatper felülvizsgálata és az ítélet megsemmisítése érdekében. Egyre inkább nyilvánvalóvá válik ugyanis, hogy – mint azt a Le Monde diplomatique írja – „Leonard Peltier igazi bűne az, hogy indián, és elkövette azt a hibát, hogy azoknak az ősi népeknek az elemi jogait védelmezte, amelyekkel szemben Amerika még nem törlesztette történelmi adósságát.”

Amerikának a jelek szerint egyre több történelmi adóssága lesz világszerte, a törlesztést viszont csak akkor fogja elkezdeni, amikor rá lesz kényszerítve. És hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, efelől senkinek ne legyenek kétségei.

/Gazdag István

A Kulturkampf tétjei. Álmainkban Amerika visszainteget?

Korszakunk a kiengesztelődés mágikus helyeként határozza meg a kultúrát, szemben számos más emberi tevékenységgel, mint például a politika vagy a gazdaság. A kultúra béketeremtő tényezőnként való felfogásának a kimunkálásában jelentős szerepet játszottak a Frankfurti Iskola epigonjai, nevezetesen Jürgen Habermas az úgynevezett kommunikációs utópiának szentelt írásaival. Eszerint a tézis szerint a szellemi sötétség(ek) megszüntetésével a kultúra közel hozza egymáshoz az embereket és ezzel megvalósítja a felvilágosodás egyik legfőbb posztulátumát.

Egyesek tehát úgy vélik, hogy a kultúra semlegesítő hatású, tárgya pedig tét nélküli tárgy. Ez a pacifikáló kultúra a haladás eredménye lenne, a haladásé, amely ugyan minden urat kiszolgált már, de amelyet mégis „újrahasznosítanak” a habermasi perspektívában. Állítólagos depolitizáltságánál fogva a kultúra úgymond maga a béke, és e tekintetben az erkölcshöz és a gazdasághoz kapcsolódik. A „kultúra neomessianizmusa”, a „kulturális mennybemenetel”, a „kultúra mint a béke helye” – ez az, ami a kultúra győzelmével, a gyűrődésmentes társadalmi szövetet lehetővé tévő kulturális választással, mint új imperatívusszal bekövetkezne. Ezért kell mindenki számára biztosítani a szabad és egyenlő hozzájutást a kinyilatkoztatáshoz, vagyis a kultúrához, amely tehát egyszerre politikai és társadalmi követelmény.

A kultúrát ugyanakkor a társadalomba való beilleszkedés egyik lehetséges tényezőjeként mutatják be. Napjaink közbeszédében általa próbálják összeforrasztani a modern társadalom repedéseit, és csökkenteni ridegségét. Az utóbbi egy-két évtizedben éppen ez az „Új Éden” iránti törekvés igazolja az állami költségvetésekben a kulturális kiadásokra szánt keret növelését világszerte. A tömegkulturálódás révén megvalósított béke eszméje nyitja meg az új évezredet, amelyet kulturális millenniumnak is nevezhetnénk.

Valamennyi nagy ideológia, tömegmozgósító eposz, profán vagy szakrális utópia diszkreditálódása után a kultúrára és a kulturálódással megvalósuló békére vonatkozó diskurzus egyfajta varázsszerként szolgál az emberek és társadalmak lehető legteljesebb „háziasítására” törekvő globális elit számára, ezért kezelik a médiában tabuként a kulturális antagonizmusok tényét és helyezik törvényen kívül magát a kulturális harc (Kulturkampf) fogalmát. Mivel a kultúra szó többé-kevésbé homályos tartalmat jelöl, olyan szópárokon keresztül próbáljuk meghatározni az értelmét, amelyekben a kultúra eszméje egy antinómiával áll szemben.

Itt van mindjárt a kultúra/kulturálatlanság párosa, amely a kultúrát, mint az ismeretek tárházát, mint a tudás patrimóniumát állítja szembe valamivel, ami írástudatlanság és műveletlenség lenne. Ez az ellentétpár bevezeti az ún. magaskultúra fogalmát, amely történelmünkben mindig hatalmi intézményekhez kötődött. A magaskultúrát ugyanis az egyház, a fejedelmi udvarok, a városi polgárság vagy az akadémiákat alapító modern állam patronálásával, lényegében mesterségesen kreálták, ezért aztán „természeténél” fogva magába foglalja a népi kultúra megvetését is, és egyértelműen megtalálható benne az osztályreferencia. Egyik oldalon van a magaskultúra, amely az elitek kultúrája, a hatalom produktuma és támogatottja, van azután a tömegek szintjén valami, aminek igazából neve sincs, amit meg kell reformálni vagy meg kell semmisíteni – a „nép javára”, az „emberiség haladásáért”, és amit kulturálatlanságnak nevezhetünk.

A magaskultúrának és a kulturálatlanságnak ez az ellentéte a német romanticizmus korszakáig fog tartani, a néplélek (Volksgeist) fogalmának a gondolkodásba és a tudományba való betörésével azonban a folkloristák már előkészítik az európai XIX. századvég vezető tudományának, az etnológiának a megszületését, amely tulajdonképpen a népi kultúra rehabilitálását fogja jelenteni. Ez a rehabilitáció egyben újrafelfedezés is, és ideológiai üzenetet hordoz.

A kultúra/barbárság párosa az ókori Görögországban fogant meg, az i. e. VI-V. századi athéni demokrácia sajátosságaként és egy erős etnocentrizmus hordozójaként. Felfedezhető a római birodalom végén is, amikor Európa paraszti tömegei, a „pogányok” (pagani) elszenvedik az általában Keletről érkező misszionáriusok hittérítő tevékenységét, majd a XVI-XVII. században a reformációval és az ellenreformációval, amely egy egészen elképesztő konfliktus időszaka az európai történelemben.

A görög-latin antikvitás kulturális hagyományát magáénak érző, mindazonáltal csaknem teljesen krisztianizált elit ekkor észreveszi – és éppen ez a reformáció lényegi jelentése –, hogy olyan tömeg veszi körül, amely nemcsak műveletlen, hanem barbár is. A parasztság azért számított barbár tömegnek, mert kiderült róla, hogy legbelső lényében nem eléggé keresztény, vallásossága „gyanús” és inkább egy pogány-kereszténységre hasonlít. A korabeli európai vidéken a vallási jelek persze keresztények: mindenhol templomok vannak, ceremóniák folynak, az életet keresztény rituálék fogják keretbe, de mindez csak a felszín, miközben a mély, vagyis ami a díszlet mögött a lelkekben működik, az egy olyan antropológia, amely nagyrészt pogány maradt. Innen az establishment alapvető akarata a nép keresztényesítésére. Nyilvánvalóan ez a misszionárius és diszciplináris erőfeszítés fogja magával hozni a boszorkányság és vajákosság mint pogány „csökevények” elleni kényszerintézkedéseket, valamint a kötelező gyónást.

Az akkori krónikák beszámolói szerint oratoriánus missziók szállták meg a falvakat, akár hetekre vagy hónapokra is, kíméletlen ideológiai és morális drillnek vetve alá a lakosságot, egészen az ájulásig. (Manapság a szekták alkalmazzák ugyanezt a módszert, amely abból áll, hogy az emberek hatékonyabb manipulálása céljából nem engedik őket aludni.) Európa ily módon egy valódi lelki/szellemi etnocídiumot fog elszenvedni. A parasztság, a vidék, a dialektusok Európáját két évszázad alatt visszakényszerítik a törvényhez, a keresztény normalitáshoz. Egyébként éppen ez a – történelmi léptékben mérve – viszonylag elkapkodott akció vonja majd maga után a felvilágosodás-francia forradalom-szekularizáció formájában csaknem azonnal bekövetkező reakciót.

Napjainkban a kultúra/barbárság tematikát azok az agresszív ideológiai beavatkozások keltik életre, amelyek a Nyugatot, az emberi jogokat, a polgári demokráciát, a jogállamot próbálják beállítani a bennünket körülvevő „barbárság” egyedüli alternatívájaként. Ez a barbárság azonban nemcsak fizikai természetű lenne, hanem magában az emberi lélekben is felfedezhető, tehát állandó korrekciót és szellemi dresszírozást tesz szükségessé.

Ez a barbárság végül is az emberekben lakozik, vagy legalábbis az emberek többségében, mert mintha egyfajta – mára laicizálódott – „isteni” kiválasztás révén egyesek mentesek lennének tőle, mintha az emberek bizonyos kategóriáját, mint „levitációs elitet” nem érintené az emberiség egészére jellemző Rossz. Manapság tehát ismét felszolgálják a kultúra kontra barbárság toposzt (amellyel legutóbb a második világháborút is megideologizálták, az angolszász hatalmak, a Szovjetunió és szövetségeseik képviselvén a kultúrát, a náci Németország, a fasiszta Olaszország, a militarista Japán és csatlósaik pedig a barbarizmust).

A kérdéses mintakultúra természetesen a felvilágosodás kultúrája, de egy olyan, a XX. századi totalitarizmusok tapasztalata és mindazon óvintézkedések által revideált felvilágosodás kultúrája, amely óvintézkedéseket azért kell foganatosítani, mert egyes moralisták a totalitarizmusok egyik-másik jellemzőjét éppen a felvilágosodás ideológiájából származtatják. Ily módon tehát magát a felvilágosodás ideológiáját kell „tisztogatásnak” alávetni.

Ez a kultúra, amely manapság a barbárság ellen harcol, valójában egy globálissá vált barbárság ellen folytat küzdelmet, ezért minden ellen fel kell lépnie, amelyben a szörnyet lokalizálja. Egyforma hévvel harcol tehát az integrizmusok, nacionalizmusok, rasszizmusok ellen, vagyis annak az „ördögi” aspektusnak a számtalan megnyilvánulása ellen, amely az „immanensen” gonosz emberben lakozik, miként azt a politikai ágostonizmus hitvallása tanítja. A barbárság elleni kulturális harc néha nehezen megvilágosítható, de annál könnyebben megérthető utat választ. Jó példa erre az ún. indoeurópai kérdés kezelése. Húsz évvel ezelőtt, amikor több mint félévszázados kutatómunka után végre győzedelmeskedett Georges Dumézil korszakos gondolatisága, hirtelen kiderült, hogy az indoeurópai jelenség maga is a barbárság megnyilvánulásaként értékelhető, mivel a legnagyobb történészek csaknem egyöntetű tudományos kaucióját elnyerve alkalmassá vált arra, hogy másféle eredetet nyújtson az európaiak számára, mint amilyet a politikai korrektség akart rájuk lőcsölni.

Európa ugyanis nemcsak a zsidókereszténység, az emberi jogok, a humanizmus, a fajkeveredés választott földje, hanem egy olyan történelem terepe is, amely legrégebbi eredetében indoeurópai, s mint ilyen, úgy tűnik, bizonyos totalitárius politikai mitológiák hordozásával gyanúsítható. Ideje volt tehát közbelépni, hogy semlegesítve és eljelentéktelenítve, az indoeurópai hagyomány semmiképpen se válhasson érdekessé az identitástudatot és alapító mítoszokat kereső Európa számára, éppen ellenkezőleg: „barbarizmusként” megbélyegezve bűntudatra és védekezésre lehessen kényszeríteni híveit.

Ami a kultúra és a természet antagonizmusát illeti, ez a közel-keleti eredetű dualista ontológia sajátossága (Isten és a teremtett világ, a lélek és a halandó test stb. ellentéte), amely egyébként valamennyi szemita típusú gondolkodásban (és származékvallásban) tetten érhető. Az ember azonban egyszerre természeti és kulturális lény: egykor azt is mondhatták, hogy az ember természete az ember kultúrája. Antropológiai szempontból az emberi természet nagy változatosságot mutat, kapcsolódva a genetikai készletek megoszlásához és viszonylagos állandóságukhoz a Földön. Nyilvánvaló tehát, hogy vannak emberi fajok, még ha tipológiájukat nehéz is objektíve meghatározni, mert minden tipológia olyan kritériumoktól függ, amelyek között a tudósok – ideológiai beállítottságuktól függően – önkényesen tesznek „minőségi” megkülönböztetéseket. Ugyanannak a népnek az egyedei mégis nagyobb számú közös génen osztoznak egymás között, mint más csoportok tagjaival. Ennek ellenére a nép eszméjét relatív módon kell érteni.

Ahogyan a természetben, ugyanúgy a kultúrában is létezik változatosság, és a kulturális változatosság még sokkal nyilvánvalóbb, mint a természetben tapasztalható, mert a természet szempontjából csak egy emberfaj létezik, miközben kulturális szempontból a kultúrák sokasága. Tudomásul kell venni Claude Lévi-Strauss tanítását, miszerint kulturális univerzáliák nincsenek. Ebből pedig arra az axiómára juthatunk, hogy az embereket valójában nem a természetük, hanem a kultúrájuk választja el egymástól. A kulturális univerzáliák hiányának leplezéséhez fel kell tehát találni valamiféle globális kultúrát, amely majd betemeti azokat az árkokat, amelyek kulturális téren elválasztják az embereket egymástól.

Ahogyan Paul Yonnet kimutatta, immáron a bevándorló helyettesíti az egykori proletárt az ideális civitas bekövetkeztét megvalósító „kollektív messiás” szerepében. Többé már nem az osztály nélküli társadalom az ideál: a felépítendő társadalom, a megvalósítandó millennium egy olyan társadalom, amelyben a bevándorló mint par excellence „idegen” helyet talál, hogy betöltse azokat az üres tereket, amelyeket a túlzott (?) egyénieskedés hajlamos létrehozni az emberek között. Ez az újmessianizmus a világkultúra logikájába vezet bennünket, amelynek születési helye Amerika.

Európában a politikai-kulturális hatalmi apparátus működtetői és haszonélvezői sokáig csupán álmodoztak Amerikáról: az amerikai kultúráról, az amerikai hatékonyságról, az amerikai dinamizmusról, az amerikai erőről stb. Mostanra azonban reményük valósággá vált, és mi minden tekintetben Amerikához igazodunk. Amerika és különösen az amerikai kultúra már nemcsak történelmi referenciáinkban és Rendszergazdáink vágyaiban van jelen, hanem bennünk magunkban is. Először is – ahogyan Julien Freund mondta – a „politikátlanság” (impolitique) modelljeként, a gazdaság és az erkölcs polaritásának alávetett „fiktív” államban, a „gazdasági kényszerek” által irányított társadalmakban.

Itt van Amerika mint politikai marketing-modell, mint politikai kultúra, mint kommunikációs utópia, és mint egyfajta kényszerkonszenzus kollektív önáltatásunk csődjében, a kalmárértékek és a látványtársadalom győzelmében. Amerika köztünk van, mint politikai semmi; köztünk van morális és humanitárius intervenCionizmusával, vagyis a beavatkozás „jogával”, amely mindenhol az ágyúnaszád-politika modernizált változatát alkalmazza az ellenszegülőkkel, a gondolati „disszidensekkel” szemben. Amerika egyet jelent a szerbek és az irakiak (irániak, szírek, észak-koreaiak, kubaiak, és ha kell, bárki és mindenki) megrendszabályozásával; a közoktatás lerobbanásával és a tévéműsorokkal agyontáplált tömegek elbutításával; a klasszikus szerzők elutasításával, ahogyan az amerikai egyetemeken dívik, a politikai korrektség és az etnikai kisebbségek kulturális értékeinek szükségszerű felértékelése nevében.

Itt van Amerika a maffiák és gazdasági lobbik hatalmával, a politikai osztály korrupciójával, a vezetők cinizmusával, az erkölcsi tekintélyek által pórázon tartott és szájkosárral elnémított állampolgárok megvetésével. Ez a hamisítatlan amerikai modell, úgy ahogyan azt a hatvanas években, a „nagy társadalom” korszakában kidolgozták. Itt van Amerika a kriminalitás robbanásszerű növekedésével, a fiatalkori bűnözéssel, a szó szerint is „drogfüggő” feketegazdasággal, az etnikai erőszakkal. Itt van szektáival, „gyorsélvező üdvöt-hetet-havat” ígérő, „régről visszamaradt portékáikkal” fertőző „bázisközösségeivel, valláshiedelmeivel, agyalágyult szubkultúráival, bolondgomba-termesztő pinceverem-tenyészeteivel” (Határ Győző). Itt van a területi szegregációval, a magánmilíciák által védett luxusgettókkal, és egyfelől a rasszizmus fokozódásával, amelyet ugyan titkolnak, mert hallgatni kell róla, másrészt a kötelező antirasszizmussal, amelyet törvényileg szankcionálnak és „médiailag” prédikálnak. Amerika benne van az ízlés romlásában, a gyorsétkezésben, a fiataloknak szánt egyendivatban. Benne van az urbánus miliő szürkeségében éppúgy, mint az agrárium „belterjességében”, még a természetvédelmi parkokban is, amelyeket a XIX. század végén Amerikában találtak ki, hogy ellensúlyozzák a modernizálandó természetet.

Amerika itt van tehát, de jelenléte mégis csak virtuális, mert az európaiakban, az európaiak kulturális tudatalattijában továbbra is erős nosztalgiák élnek a korábbi világ iránt. Efféle nosztalgia elképzelhetetlen Amerikában, mert modernnek született, és így fogalma sincs a „korábbiról”, amely az európai társadalmak számára a nietzschei értelemben vett „retroaktív energiák” forrása lehet, és törvényesítheti valami másnak a vágyát. Ezek az energiák egyelőre a társadalmi elégedetlenség jobbára anyagias és spontán megnyilvánulásaiban törnek a felszínre, de nincs kizárva, hogy hosszabb távon mélyreható és tartós kulturális átrendeződéshez vezethetnek.
Hiába van Amerika már-már brutálisan jelen a kultúrájával, létezik egy lehetséges alternatíva is vele szemben. Kontinensünk őslakóiban ugyanis él még a felriadás lehetősége, vagyis egy identitárius reconquista lehetősége, éppen azért, mert Amerika nincs itt régóta, és mert az általa képviselt és erőltetett globális egyformasággal szemben etnokulturális ellenállások szerveződnek Európában éppúgy, mint a világon mindenhol.

/Gazdag István

Egy illúzió jövője, avagy az amerikai „négerintegráció” tanulságai

Megszállottan légvárakat építeni – talán ez lehetne a mottója annak a „tudományos” műnek, amelyet a washingtoni Amerikai Egyetem két oktatója, a fehér Leonard Steinhorn és a fekete Barbara Diggs-Brown követett el az amerikai négerek immár évtizedek óta (hiába) remélt beilleszkedéséről, és amelyet gyógypedagógiai célzattal a gyöngyöspatai események kapcsán elhíresült amerikai cigányvédő agitátor, Richard Fields figyelmébe kellett volna ajánlani, mielőtt arra vetemedett, hogy mások portája elé jöjjön söprögetni.

A bőrünk színe alapján: A beilleszkedés ábrándja és a faj valósága (By the Color of our Skin: The Illusion of Integration and the Reality of Race, Dutton, 1999) című – de az igencsak ígéretes alcím dacára végeredményben mégis a „politikai korrektség” kánonjait követő – könyvükben maguk a szerzők is kénytelenek elismerni, hogy a képmutató és ostoba fecsegések ellenére az amerikai feketék és fehérek nem integrálódtak, és erre nem is lehet számítani. Bevezetésként egymás után sorjáznak az (utóbb, sajnos, megtévesztőnek bizonyuló) ikonoklaszta kitételek: például „feltesszük a kérdést, hogy vajon nemzeti rajongásunk az integráció ideálja iránt akadályozza vagy segíti a faji kapcsolatokat”; vagy „úgy hisszük, hogy Amerika számára az a legjobb, ha szembesül az igazsággal, és többé nem állítja azt, hogy az integráció mítoszának bármi köze is lenne a faji valósághoz”; vagy „minél hamarabb ismerjük el a bőrszínek közötti határvonal állandóságát, annál előbb kezdhetjük meg faji megosztottságunk tisztességes számba vételét és egy alternatív elképzelés kifejlesztését közös jövőnkhöz”, és így tovább.

Könyvük legnagyobb részét azonban az antirasszista konvenciók rabjaiként okoskodó szerzők azon példák felsorolására és ostorozására szánják, amelyek szerintük azt bizonyítják, hogy a fehérek egyszerűen képtelenek a keveredésre: elköltöznek, ha négerek veszik meg a szomszéd házat, „fajtiszta” magániskolákba járatják a gyerekeiket, csak egymás között hajlandók szocializálódni stb. Valójában az integráció csak addig tart, amíg „az első fekete család beköltözik, az utolsó fehér pedig elköltözik”. Még a fajkeveredés kísérleti laboratóriumának szánt egyetemeken sem jobb a helyzet: „Nem emlékszem semmiféle nyílt faji ellenségességre, ehhez ugyanis a (fajok közötti) kapcsolatok egy bizonyos szintjére lenne szükség”, mondja az egyik diák. Az amerikai társadalom tehát alig számít integráltabbnak, mint ötven éve.

Ez annál is figyelemreméltóbb, mert a fehérek döntő többsége változatlanul azt állítja, hogy támogatja és gyakorolja is az integrációt. Felmérések szerint a fehérek 60-90 százaléka mondja azt magáról, hogy legalább egy közeli barátja néger. Az USA fehér és fekete népessége közötti számarányt tekintve ez azt jelenti, hogy minden négernek (a legdegeneráltabb gettólakót is beleértve) öt vagy hat közeli fehér barátjának kellene lennie, ami persze képtelenség. Sokkal inkább az amerikai fehérek döbbenetes szervilizmusát bizonyítja, akik attól félve, hogy netán rájuk sütik a modern kor legrettenetesebb stigmáját, a rasszizmus bélyegét, még önmaguknak is hazudnak, és képesek ekkora blődséget mondani, amikor a közvélemény-kutatások kérdéseire válaszolnak név nélkül. Láthatóan semmit sem változtak azóta, hogy honfitársuk, H.L. Mencken a múlt század közepén azt írta róluk, hogy „ez a legfélénkebb, legnyafogósabb, leggyávább, legaljasabb csőcselék, amelyet szolgákból és libasorban lépkedőkből valaha is egy zászló alá gyűjtöttek a kereszténységben”.

Annak illusztrálására, hogy az amerikai fehérek milyen elképesztő mértékben is képesek behódolni az uralkodó közfelfogásnak, a szerzőpáros az O.J. Simpson-pert hozza fel példának. Miután a néger amerikaifutball-játékos és filmszínész meggyilkolta fehér, szőke ex-nejét és annak új barátját, de sztárügyvédjei segítségével mégis megúszta a büntetést, csupán a fehérek 62 százaléka alkotott róla rossz véleményt, miközben a perben a „nigger” kifejezést használó egyik fehér detektívről 88 százalékuk! Steinhorn és Diggs-Brown a fehéreket jellemző képmutatás számlájára írja, hogy „a legtöbbjük nem akar ugyan integrálódni a feketékkel, de nem is akarnak olyan látszatot kelteni, mint akik képtelenek az integrációra.”
Sok fehér még a feketékkel kapcsolatos valódi érzéseivel sincs tisztában.
Részben mert nem tudják, hogy mi a különbség a valódi integráció és a szerzők által „virtuális integrációnak” nevezett jelenség között, amely abból áll, hogy az olyan fehérek is, akiknek sohasem volt jelentőségteljes kapcsolatuk feketékkel, azt gondolják, hogy bensőséges viszonyt ápolnak velük, egyszerűen csak azért, mert gyakran látják őket a tévében. Így annyira közel kerülnek egyes fekete televíziós személyiségekhez, hogy végül az életük részének tekinthetik őket. Fehérek, akik életükben még egyetlen feketével sem fogtak kezet, úgy beszélnek az amerikai „pletykatévézés” néger sztárjáról, Oprah Winfreyről, mintha személyesen ismernék. Fehér sportrajongók szenvedélyesen kötődnek fekete atlétákhoz. Ez a fajta „virtuális integráció” azonban rögvest illúziónak bizonyul, amint a fehérek hús-vér feketékkel szembesülnek.

És hogy a fehérek végül is miért nem akarnak keveredni a feketékkel? Manapság leggyakrabban a bűnözéstől való félelmükre hivatkoznak, a szerzők szerint viszont ez csak kifogás a részükről és valami mélyebb dolog lehet a háttérben, hiszen már ötven-hatvan évvel ezelőtt, vagyis a bűnözési szint megugrása előtt sem akartak keveredni. Mi lehet az a feketékben, ami taszítja a fehéreket, még az intenzív agymosó/átnevelő propaganda évtizedei után is, amely egyébként olyan sikeres volt, hogy majdnem minden fehér azt állítja, hogy hisz benne? A szerzők páratlan éleslátással arra gyanakszanak, hogy a fehérek egyfajta „fizikai viszolygást” (heuréka!) táplálnak a négerek iránt, és azon tűnődnek, hogy vajon ennek van-e köze a keveredéssel szembeni ellenállásukhoz. Természetesen ők úgy vélik, hogy a vérkeveredés jó dolog.

Az egyedüli ok, amiért szerintük a fehérek ellenezhetik a feketékkel való házasságot, a társadalmi státuszuk elvesztése miatti félelem lehet. Furcsa módon az fel sem merült bennük, hogy teljesen természetes és normális, ha az emberek azt akarják, hogy az utódjaik is úgy nézzenek ki, mint az őseik.
Hosszasan ecsetelik viszont azokat a faji méltánytalanságokat, amelyeket a feketéknek állítólag el kell szenvedniük a fehérektől. Könnyfakasztó sztorik sorjáznak áruházi detektívek által zaklatott néger diplomásokról, luxusautók vezetése közben letartóztatott baseball-játékosokról, portásnak vélt ügyvédekről, taxisok által kikosarazott cégvezetőkről… Nem csoda. Akár tetszik, akár nem, teljesen ésszerű faji alapon megítélni az idegeneket.

A fekete taxisofőrök sem szívesen vesznek fel fekete utasokat, mert fehér kollégáikhoz hasonlóan ők sem szeretik, ha kirabolják őket. A fekete biztonsági őrök ugyanúgy gyanakodnak a fekete vásárlókra, mint fehér munkatársaik. A feketéket ugyanúgy meglepi, ha egy fekete ügyvéddel találkoznak, mint a fehéreket.
Mindennek nyilvánvaló okaik vannak. Nem várható el a dánoktól, hogy kínaiul beszéljenek, ahogyan a kövérektől sem, hogy akrobaták legyenek. Az élet bizonyos sémákat követ, és őrültség lenne azt várni, hogy ezeket ne vegyük észre. El lehet persze utasítani a sztereotípiákat, de – mint azt a szerzők kénytelen-kelletlen maguk is elismerik – számos faji sztereotípiának mégis csak van alapja. Kétségtelenül kellemetlen egy néger felsővezető számára, ha egy fehér nő nem hajlandó kettesben beszállni vele a liftbe, de ez kinek a hibája? Ha a négerek nem követnének el annyi bűncselekményt, akkor a fehérek nem félnének tőlük.

Mennyit? Nos hát, az USA-ban a négerek hétszer gyakrabban követnek el gyilkosságot és nyolcszor gyakrabban rablást, mint a többi fajhoz tartozók. Amikor erőszakos bűncselekményt követnek el, háromszor gyakrabban használnak lőfegyvert és több mint kétszer gyakrabban kést, mint a nem feketék. Az évenként elkövetett 770. 000 erőszakos fajközi (tehát négerek és más fajok közötti) bűncselekmény 85 százalékát (a lakosság 12 százalékát alkotó) négerek követik el. Ráadásul több erőszakos bűncselekményt követnek el a fehérek, mint fajtestvéreik ellen: áldozataik 45 százaléka fehér, miközben a fehér bűnözők áldozatainak alig 3 százaléka fekete.

A négerek 39-szer gyakrabban követnek el erőszakos bűncselekményt és 136-szor gyakrabban rablást a fehérek ellen, mint fordítva és (a néger viktimológia egyik legfőbb tromfját érvénytelenítve) majdnem két és félszer gyakrabban követnek el (faj)gyűlöletből bűncselekményt („hate crime”) fehérek ellen, mint fordítva. Minderről persze Steinhorn és Diggs-Brown mélyen hallgat, ellentétben a hivatalos FBI-statisztikák alapján összeállított A bűn színe. Faj, bűn és büntetés Amerikában (The Color of Crime. Race, Crime, and Justice in America, New Century Foundation, 2005) című kiadvánnyal.

A maguk részéről a feketék is rájöttek, hogy a legtöbb fehér nem akarja az integrációt, akármennyire is hangoztatják az ellenkezőjét. Egyes feketék sem akarták soha, és sokan azok közül is, akik azt hitték, hogy igen, menet közben meggondolták magukat, miután rájöttek, hogy nem működik. A szerzők is elismerik, hogy a feketék közönye, sőt ellenségessége az integrációval szemben ugyancsak hozzájárul annak kudarcához.

Azt is megjegyzik, hogy habár a négerek panaszkodnak amiatt, mert bűnözőkként kezelik őket, ugyanakkor élvezik is a hatalom érzését, amely abból ered, hogy képesek megijeszteni a fehéreket – márpedig erre a hatalomra nem tettek volna szert, ha nem lenne ilyen sok bűnöző közöttük. Steinhorn és Diggs-Brown azt is kimutatja, hogy a feketék és a fehérek drámaian eltérő módon vélekednek az amerikai faji kapcsolatokról. A fehérek – akiknek az elsöprő többsége nincs olyan helyzetben, hogy „elnyomja” a négereket, még ha akarná is – torkig vannak azzal, hogy a négerek állandóan a „rasszizmus” miatt panaszkodnak. Ezzel szemben a feketék azt hiszik, hogy „rasszizmus” van mindenhol és magyarázatul szolgál mindenre. Amint azt a szerzők hangsúlyozzák, noha az USA különböző fajú lakói ugyanabban a világban élnek, mégis teljesen eltérően látják azt. És sokan közülük igyekeznek is különbözővé tenni a világaikat. Bármennyire is sajnálatos, a feketék és a fehérek különböző tévéműsorokat néznek, különböző magazinokat olvasnak, és szegregált templomokat látogatnak. A négerek Afrikával azonosulnak, Kwanza faji ünnepét ünnepelik, megvan a saját „nemzeti himnuszuk” (Lift every voice and sing) és teljesen más a „kultúrájuk”, mint a fehéreké. Ténylegesen egy különálló nemzetet alkotnak az Egyesült Államok területén belül.

Ezek után joggal tehető fel a kérdés, hogy Amerika faji megosztottságának az állandóságát konstatálva vajon a szerzők előállnak-e valamilyen alternatív javaslattal? Szó sincs róla. Egyetlen jelzésként arra, hogy tulajdonképpen fontolóra vettek egy alternatívát, ajánlottak egyet és rögtön el is vetették: „Azokkal, akik azt mondják, hogy az integrációs ideál egyedüli alternatívája különválás, de egyenlőség, szenvedélyesen nem értünk egyet”.
Okokat nem mondanak, de a szegregáció szerintük nem „kóser” és punktum.
Ehelyett elmondják, hogy az országnak mit kellene tennie. Először is elismerni a feketék egyedülállóan tragikus tapasztalatát. Ahogyan a zsidók egyedülálló szenvedés és különleges méltatás jelképévé tették a holokausztot, a négereknek is ugyanezt kellene tenniük a saját történelmükkel. Így elő lehetne mozdítani a négerekkel szembeni faji kedvezményeket „pozitív dologként, amelyet az összes amerikainak büszkén kellene támogatnia”.

Ehhez masszív antirasszista médiakampányra lenne szükség, amely „kioktatna bennünket a bonyolult diszkriminációról, vagy figyelmeztetne bennünket a faji sérülésre, amelyet egymásnak okozunk”, és „felszólítaná a fehér középosztályhoz tartozó háztulajdonosokat, hogy gondolják át, miért is szándékoznak eladni a házukat, amikor egy középosztálybeli fekete család költözik a szomszédságukba”.

Végeredményben tehát a könyv tökéletesen példázza azt a következetlenséget, ahogyan Amerika a fajról gondolkodik. A szerzők felfedezték a „spanyol viaszt”: az integráció nem történt meg. Egészen odáig fokozták a merészséget, hogy megkockáztatták: talán sohasem fog megtörténni. Majd az ostobaság csimborasszójaként egy még vadabb és még valószerűtlenebb változatát ajánlják annak a propagandának, amelyről korábban maguk is elismerték, hogy megbukott. A tragédia az, hogy az utóbbi fél évszázadban az USA éppen így kezeli a faji kérdést, és ezt a módszert akarja exportálni. A Fields-félék rosszvoltából hozzánk is.

/Gazdag István

SZÁJKOSARAT A TUDOMÁNYRA?

Civilizációs fejlődése során az emberiség lényegében kétféle módon viszonyult a tudáshoz: az egyik megközelítésmód a modern tudományhoz, a másik az autoritatív dogmákhoz vezetett. A tudomány felé vezető irány, amely a régi görögség filozófiáiból eredeztethető, egyedül a nyugati civilizáció sajátossága, míg a sokkal általánosabb, a tekintélyelvű dogmák felé vezető irányt a Közel-Keletről származó kinyilatkoztatott vallások képviselik leginkább.

Az előbbi irány a nyugati filozófia atyjához, a milétoszi Thalészhez (kb. i.e. 624-544) köthető. Plutarkhosz szerint ő volt korának egyetlen bölcselője, „aki a köznapi szinten felülemelkedve szemlélte a világot”, és azt vallotta, hogy a tudáshoz és a megismeréshez a természethű megfigyelés útján lehet eljutni, a valóságos világban létező események valósághű leírásával. A természeti jelenségekre természetes magyarázatot kell találni, kiiktatva belőle az isteneket és a természetfölötti dolgokat, vagyis a természet rendszerén kívül álló erőkkel nem magyarázhatók a rendszeren belüli események. Thalész korszakalkotó, mondhatni „forradalmi” érdeme, hogy szerinte a tudás fejlesztéséhez és a különböző elméletek megalapozásához a létező magyarázatok kérdésessé tétele nemcsak hogy elfogadható, hanem egyenesen bátorítandó is. A milétoszi bölcselő ezzel lényegében a nyugati tudományos gondolkodás alapkritériumának és conditio sine qua non-jának számító szkepszisnek adott „polgárjogot”. Sajnálatos módon Thalész idejétől egészen napjainkig ez a megközelítés kisebbségi és állandó támadásoknak kitett álláspontnak számított.

A dogmákhoz vezető út a tekintélyen alapuló „tudás” kifejtésével kezdődik, amely általában valamely nagy embertől vagy vezetőtől eredő, gyakran, de nem szükségképpen „isteni” vagy „természetfeletti” sugalmazású kinyilatkoztatás. Így például a keresztény teológia, a marxi szociológia és a freudi pszichoanalízis egyaránt kiválóan illusztrálja a dogmatikus hitrendszert, amely igaznak és valóságosnak tekintett kijelentéseivel idővel merev és megváltoztathatatlan hiedelmek készletévé vált. Velük szemben nemcsak hogy nem bátorítják, de egyenesen tilalmazzák a kriticizmus és a szkepszis akárcsak legenyhébb megnyilvánulását is. Sőt mi több, az ingadozó, kételkedő, kérdezősködő híveket eretneknek, bűnözőnek, a „Sátán cimborájának” tekintik, s mint ilyet kiközösítik és törvényen kívül helyezik. A híveknek a puszta tekintély elfogadásának alapján kell hinniük, és nem térhetnek el az önmagukat egyre inkább „bebetonozó” dogmáktól. Így aztán a csupán részben megértett való világgal való találkozások szükségképpen a dogma és a valós jelenség természetes megfigyelése közötti diszkrepanciához vezetnek. Felmerül tehát az autoritatív dogma és a vele szövetséges hatalmi tekintély minden eszközzel, akár manu militari történő megvédésének a szükségessége. A gondolati disszidensek, szabadgondolkodók, nonkonformisták, tehát mindazok, akik nem képesek gondolataikat a dogma kánonján belül tartani és „izgága felelőtlenségükkel” megzavarják a társadalom begyepesedett konformizmusát és az egyén lelki békéjét, ennél fogva a „közjót” fenyegető potenciális veszélynek minősülnek és megtorló intézkedések (szankciók, törvények, cenzúra stb.) hatálya alá esnek. Itt kezdődik az inkvizíció birodalma.

Csupán nagyvonalakban érintve a hit és a tudás örökös, és természeténél fogva ab ovo feloldhatatlan konfliktusának keletkezését, a görög tudományos gondolkodásra mért első komoly csapás Tertullianustól származik, aki hírhedt kinyilatkoztatásával („credo quia absurdum”) a „hitigazságot” mindenek fölé emelte, és ezáltal a filozófiát, vagyis a tudást lényegében alárendelte a teológiának. Két évszázad múlva, az immáron győztes kereszténység szellemi gerincét alkotó augustinusi dogma tovább erősítette ezt a tudományellenes vonalat, mégpedig az igazságról mint olyanról vallott sajátos felfogásával. A névadó szerint ugyanis az ember nem a külvilágból meríti ismereteit, hanem a lélek mélyén lakozó isteni tanító („magister interior”) tanítja meg az igazságra, tehát végső soron minden ismeret Istentől ered, aki különleges megvilágítás („illuminatio”) révén irányítja az emberi értelmet. Az igazság megismerésének kiinduló pontja eszerint nem a természetes megfigyelés, hanem a hit („Ha nem tudsz érteni, higgy, hogy érts: elöl jár a hit, és azt követi az értelem”), végső soron pedig az igazság a Biblia által közvetített és az egyházatyák által interpretált „isteni revelációban” lakozik.

Amikor azután az ókori görög bölcselet – arabok közvetítette – „újrafelfedezése” elemi erővel kezdte feszegetni az európai szellemre kényszerített vallási dogma több évszázados kalodáját, a skolasztikusokra, jelesül Aquinói Tamásra várt a feladat, hogy az ily módon birtokukba jutott új ismereteket, mindenekelőtt az arisztotelészi deduktív logikát megpróbálják beilleszteni a keresztény teológiába, és ezáltal filozófiai érvekkel vértezzék fel azt. Noha az 1210-es párizsi zsinat, majd 1231-ben maga IX. Gergely pápa is megtiltja Arisztotelész műveinek inspirációs forrásként való használatát, a halála után szentté avatott dominikánus szerzetes túlteszi magát ezen, és a kereszténység „racionalizálása” érdekében (mestere, Albertus Magnus nyomán) szétválasztja egymástól a hitet és a tudást, a teológiát és a filozófiát, ehhez pedig a keresztény világnézeten belül nolens volens helyet biztosít az ókori pogány bölcselő – megfelelőképpen „elkeresztényesített” – gondolatiságának.

Szerinte az ember vagy értelmi munka által, isteni segítség nélkül juthat az igazság birtokába (értelmi igazság), vagy kinyilatkoztatás révén, amelynek elfogadásához nem elég az értelmi világosság, hanem hitre van szükség (hitigazság). Mivel úgymond mindkét igazság az isteni lényegből ered és csak az isteni közlés, a megismerés módja tekintetében különböznek egymástól, ennél fogva ellentmondás köztük nem áll fenn. A kinyilatkoztatásból eredő ismeretet mindazonáltal abszolút elsőbbség illeti meg az értelmi úton szerzett ismerettel szemben, ahogy tehát a hit megelőzi a tudást, ugyanúgy uralja a teológia a filozófiát, amely csupán a teológia szolgálóleánya („ancilla theologiae”) lenne.

Aquinói Tamás Summa Contra Gentiles című munkájával egy időben (1264) jelent meg Roger Bacon De Computo Naturali-ja, amelyben az angol gondolkodó, az újkori experimentális tudomány úttörőjeként leleplezi a skolasztikus szőrszálhasogatást, és a természet tapasztalati tanulmányozásának, valamint az önálló kutatásnak és gondolkodásnak a fontosságát hirdetve síkra száll a tudomány megújításáért („Az okoskodás nem bizonyít semmit, a gyakorlattól függ minden”).
Az Arisztotelész műveiből készült fordításokat rendkívül gyatrának tartva Bacon lényegében bírálatot gyakorol Aquinói Tamás magyarázatai (és félremagyarázásai) fölött is, ugyanakkor elveti a korabeli gondolkodásban érvényesülő ipse dixit-elvet, vagyis az elődök tekintélyére való szolgai hivatkozás szólamát, és ezzel nagyban hozzájárul a tomizmus trónfosztásához.

Tanai miatt eretneknek nyilvánítják, 15 évet tölt börtönben, bűnlajstromán többek között az „újdonságok felvetése” („suggesting novelties”) kitétel is szerepelt. Erre vonatkozó szenvedélyében kortársa, Johannes Duns Scotus is osztozik vele, vakmerően cáfolva, hogy a tomizmus megvalósítja a teológia és a filozófia „boldog” egységét, amely szerinte csupán illúzió, hiszen az istenségről folytatott okoskodás és a bölcsesség szeretete kölcsönösen kizárja egymást, sőt mi több, az is kétséges, hogy az előbbi egyáltalán tudománynak tekinthető-e. Szerinte egyébként minél jobban megismerjük Arisztotelészt (persze az eredetit és nem a meghamisítottat), annál világosabb lesz, hogy a természet és a hit között antagonisztikus ellentét áll fenn.

Az „újdonságok felvetése” terén Bacon és Duns Scotus szellemi örököse (és szigetlakótársa), Occami Vilmos is alaposan kitett magáért, olyannyira, hogy az inkvizíció „kitüntető” érdeklődése elől kénytelen volt Bajorországba menekülni. Pedig a nominalizmus vezéregyénisége valójában nem is akarja aláásni a dogmákat – éppen hogy a fideizmust favorizálja, ti. „a puszta és egyszerű csatlakozást a dogmákhoz, amelyekben gondolkodás nélkül kell hinni” (Louis Rougier) – , a hit kategóriájába helyezve azonban kizárja őket az ésszerű felfoghatóság köréből. Mindezt azon az alapon, hogy a teológiai „igazságok” ész fölötti, sőt észellenes fogalmak, és mivel róluk természetes tudás empirikus úton nem szerezhető, bizonyításukra észérvek nincsenek. Ezáltal viszont áthághatatlan falat emel a teológia és a tudomány közé, és akaratlanul is szétválasztja azt, amit a skolasztika mindaddig összekötni igyekezett. Occami Vilmostól ered tehát a „kettős igazság” felállítása: egyfelől van a hit „igazsága”, másfelől a tudás igazsága, mégpedig egymástól független és teljességében öntörvényű módon. Ily módon a filozófia visszanyeri autonómiáját, és megszűnik a teológiát szolgálni.

Később Francis Bacon éppen a „kettős igazság” teóriájára hivatkozva követelte, hogy a vallás ne avatkozzon a tudományba (ezzel együtt továbbra is a tudás egyenjogú forrásának ismerve el a kinyilatkoztatást). Az angol materializmus megalapítójaként, az induktív logika előkészítőjeként, Giordano Bruno és Galileo Galilei kortársaként ő maga is a tudományellenes erők célkeresztjébe került, neki azonban sokkal nagyobb szerencséje (vagy sokkal hatalmasabb pártfogója) volt, mint olasz tudóskollégáinak, akik közül az előbbit elevenen megégették, az utóbbit pedig bebörtönözték és tanai visszavonására kényszerítették. És hogy mi volt az az égbekiáltó bűn, amely ilyen kegyetlen retorziót vont a fejükre? Egyszerűen csak az, hogy hitelt adtak Kopernikusz heliocentrikus elméletének, amelyet (Szamoszi Arisztarkhosz zseniális „sejtését” felelevenítő) felfedezője csupán a halálos ágyán mert közzétenni, és akkor is csak spekulatív gondolatkísérletként. Márpedig az a gondolat, hogy a Világmindenség középpontja nem az emberek által benépesített lapos Föld, hanem a Nap, akkoriban tűrhetetlen eretnekségnek számított a tomista dogmatizmus szempontjából. De már nem sokáig. Mire ugyanis a Galilei halálának évében (1642) született Newton befejezte földi pályafutását, addigra a fizikai tudományokra nehezedő inkvizíciós nyomás és cenzúra is megszűnt.

Nem így a lélektan, a genetika és általában is a társadalomtudományok esetében, amelyek egyre inkább a francia forradalom óta egyedül „üdvözítő” egalitarista dogma zsarnoksága alá kerültek. A liberalizmus armatúráját képező és az emberek (népek és fajok) közötti – nemcsak jogi-politikai, hanem fizikai – egyenlőséget axiomatikusan feltételező egalitarizmussal az a fő gond, hogy megfogalmazására és „kőbe vésésére” egy adott politikai-filozófiai kontextusban került sor, és fanatikus hívei az időközben bekövetkezett tudományos fejlődés dacára sem hajlandók aktualizálni, vagyis a való élet valós tényeihez igazítani. Napjaink liberális inkvizícióját tehát – fenntartói szempontjából – az indokolja, hogy Darwin, Galton, Mendel és követőik felfedezéseinek fényében a liberális alapdogma tudományos szempontból egész egyszerűen tarthatatlanná vált. Erre reagál a tudományos szabadság védelmében megfogalmazott 1997-es alábbi határozat:

„A civilizáció története számos olyan időszakot mutat, amikor a tudományos kutatást vagy oktatást cenzúrázták, büntették vagy elnyomták nem tudományos okokból, rendszerint azért, mert szembe került bizonyos vallási vagy politikai hittel. (…) Ma hasonló elnyomást, cenzúrát, büntetést és rágalmazást alkalmaznak olyan tudósok ellen, akik az öröklődés szerepét hangsúlyozzák az emberi magatartásban. Közzétett álláspontjukat gyakran elferdítik, a tudományos érvelést érzelmi felhívásokkal helyettesítik, nem a bizonyíték, hanem inkább az ember ellen fogalmaznak meg érveket (a tudóst „fasisztának” nevezik, az érveit negligálják). Sok támadás nem szakmabeliektől származik, sőt éppenséggel a tudomány ellenségeitől („anti-scientists”), az egyetemeken ténykedő politikai aktivistáktól. Mások olyan tudósoktól, akik az emberek közötti szinte összes különbséget a környezeti hatással magyarázzák (environmentalizmus). Sok olyan tudós pedig, aki tanulmányozta a bizonyítékokat és meg van győződve arról a jelentős szerepről, amelyet az öröklődés játszik az emberi magatartásban, csöndben marad, és nemcsak hogy nem nyilvánítja ki nyilvánosan és világosan a meggyőződését, de még csak nem is hajlandó erőteljesen védelmébe venni szókimondóbb kollégáit.

Az eredmény jól látható napjaink tudományos életében: jóformán eretnekség ettől eltérő nézetet kifejteni vagy a magatartás biológiai alapjainak (bio-behavioralizmus) a további kutatását javasolni. Egyfajta ortodox environmentalizmus uralja a liberális tudományosságot és erősen gátolja az oktatókat, kutatókat és tudósokat abban, hogy a biológiai magyarázatok felé forduljanak. Ezért most deklaráljuk az alábbi elveket:
1. Megvizsgáltuk az emberi képességek és magatartások lehetséges örökletességével kapcsolatos bizonyítékok sokaságát, és ezeket az örökletes hatásokat nagyon erősnek hisszük.
2. Erősen bátorítjuk a magatartás biológiai és örökletes alapjaival foglalkozó kutatásokat, a környezetfüggő magyarázatra vonatkozó erőfeszítések legfontosabb kiegészítéseként.
3. Erősen védelmezzük az előadó arra vonatkozó jogát és hangsúlyozzuk arra vonatkozó tudományos kötelezettségét, hogy alkalmas környezetben és tudományos felelősséggel megvitathassa a magatartás örökletes befolyásoltságát.
4. Sajnáljuk, hogy az örökletességi okfejtés jelenleg hiányzik a tankönyvekből, és hogy az örökletességnek nem adnak kellő sújt az olyan diszciplínákban, mint a szociológia, társadalom-lélektan, szociálantropológia, oktatáspszichológia stb.
5. Felhívjuk a liberális tudományos testületeket (…), hogy ragaszkodjanak ahhoz, hogy a társadalomtudomány tanúsítson nyitottságot a bio-behavioralista okfejtés jól megalapozott állításai iránt, és hogy éberen védelmezzék bármely képesített tagjukat, aki efféle okfejtést felelősen oktat, kutat vagy közzétesz.
Mindezt azért hangsúlyozzuk, mert tudósokként úgy hisszük, hogy az emberi problémák jobban orvosolhatók a növekvő emberi tudással, és hogy a tudás növekedése sokkal nagyobb valószínűséggel vezet az emberi boldogság növekedéséhez, mint az ellenkezője.”

A dokumentumot a különböző tudományos szakterületek ötven jeles képviselője írta alá, köztük olyan világnagyságok, mint a Nobel-díjas Francis H.C. Crick (Cambridge), Jacques Monod (College de France) és John C. Kendrew (Cambridge), valamint Hans. J. Eysenck (London), Arthur R. Jensen (UCLA), Richard Herrnstein (Harvard) és C.D. Darlington (Oxford).

Gazdag István cikke

AZ ALAPTÖRVÉNY KÖZJOGI ÉRVÉNYTELENSÉGÉNEK BIZONYÍTÁSA

Az érvényesség jogi fogalma: Érvényes az a jogszabály, amit az alkotott meg, aki arra (jogilag) felhatalmazással rendelkezik, és úgy (olyan eljárásban, olyan alaki formában) alkotta meg, ahogy az elő van írva.

Tehát létezik TARTALMI érvénytelenség, amikor NEM AZ alkotja a jogszabályt, aki arra felhatalmazással rendelkezik – ezt az alkotója utólag nem tudja javítani – és van FORMAI érvénytelenség, amikor a jogszabályt nem előírásszerűen alkotják, ezen az alkotó utólag tud változtatni, és ezzel a jogszabály érvényessé tehető.

A Magyarország Alaptörvénye nevű (alap)törvény közjogilag azért érvénytelen, mert:
1. Nem az alkotta meg, aki erre jogosult
2. Nem azt alkotta meg, amit a hivatkozása tartalmaz
3. Nem úgy alkotta meg, ahogy az elő van írva.

Ezek közül egy is elég lenne az érvénytelenséghez, de a 3 együtt és a pontok egyenkénti belső tartalma – már nagyságrendje okán is – olyan erejű érvénytelenség, ami minden védekezést elsöpör.

RÉSZLETES INDOKLÁS:

1. Nem az alkotta meg, aki erre jogosult Az alaptörvényt azok alkották, akik képviselői hatalmukat a Magyar Köztársaságban, a Magyar Köztársaság Alkotmánya szerint rendezett választáson szerezték, akik ezáltal a Magyar Köztársaság Országgyűlésének törvényalkotó képviselői lettek, akik felesküdtek a Magyar Köztársaság Alkotmányának betartására és betartatására.

A Magyar Köztársaság Alkotmánya a hatalom kérdésében ( MINDEN hatalom, tehát az alkotmányozó hatalom kérdésében IS) EGYÉRTELMŰEN fogalmaz:
„2. § (2) A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé,”

Tehát az általános alkotmányozó hatalom a népé. A nép ez esetben a Magyar Köztársaság állampolgárainak összességét jelenti. A hatalom nem a népé és a képviselőé együtt (ahogy 1996-ban írták a képviselők a 119/96. OGY Határozatban) és nem az Országgyűlésé (ahogy azt a Salamon László vezette bizottság hazudta)!
Hanem kollektívan a népé, a magyar állam állampolgáraié.

A képviselő alkotmányozó jogai az alkotmány előírásához KÖTÖTTEK. Tehát a képviselő csak olyan alkotmányozó joggal rendelkezik, amit az alkotmány előír.
Az alkotmány a képviselőnek alkotmányozás tekintetében elvileg két jogot ad, ami a valóságban csak egy.

Az egyikben felhatalmazza a képviselőt önmaga (a Magyar Köztársaság Alkotmánya) megalkotására, a másikban ezt – a valójában módosítási jogot – 2/3-os többséghez köti (maga az alkotmány megváltoztatásnak és nem megalkotásnak nevezi azt, amihez a 2/3-os korlátozást rendeli).

Ez eleve ellentmondás, de története van, hogy 89-ben miért így került bele az előd állam 1985-ben választott Országgyűlése által megalkotott (módosított) alkotmányba.
A lényeg, hogy ez a pont nem valóságos felhatalmazás, mert a módosított alkotmány által 90-ben megválasztott képviselő már nem gyakorolhatta ezt a jogot. Hiszen azt, aminek a megalkotására felhatalmazása van, már 89-ben megalkották. Hiszen őt is az alapján választották, amit neki lett volna joga megalkotni.
Tehát az alkotmány alapján megválasztott és felhatalmazott képviselő már nem gyakorolhatta azt a jogát, amire az előd állam Országgyűlése a 89-es módosítással felhatalmazta. Ha valami már kész („meg van alkotva”) akkor már nem lehet újra megalkotni. Csak módosítani.
Tehát a képviselőnek nem általános alkotmányozó joga van, ami alapján olyan alkotmány írnak, amilyent akarnak (89-ig ez volt a helyzet) hanem csak részleges, alkotmányhoz kötött alkotmányozó hatalma van, ami csak a Magyar Köztársaság Alkotmánya MÓDOSÍTÁSÁT teszi lehetővé. (De még ez a jog is korlátozott, mert az Alkotmány nem minden pontja módosítható a képviselő által – lásd Bragyova különvéleményét az egyik AB határozatban).

2. Nem azt alkotta meg, amit a hivatkozása tartalmaz.

Az alaptörvény saját maga érvényességét a Magyar Köztársaság Alkotmánya két pontjából vezeti le:
„ZÁRÓ ÉS VEGYES RENDELKEZÉSEK
2. Ezt az Alaptörvényt az Országgyűlés az 1949. évi XX. törvény 19. § (3) bekezdés a) pontja és 24. § (3) bekezdése alapján fogadja el.”
Ez a két pont a következőt tartalmazza:
„19.§ (3) a) megalkotja a Magyar Köztársaság Alkotmányát
24.§ (3) Az Alkotmány megváltoztatásához, valamint az Alkotmányban meghatározott egyes döntések meghozatalához az országgyűlési képviselők kétharmadának a szavazata szükséges.”

A képviselők az alkotmány előírásai szerint csak a Magyar Köztársaság Alkotmányát alkothatták volna meg. Vagyis csak módosíthatták volna azt. Ez esetben jogfolytonos magyar állam maradtak volna. És ha a jogukat nagyon tágan értelmezik, akkor amit alkottak, azt – az alkotmányra hivatkozva – Magyarország Alkotmányának nevezik.
Ez esetben nagyon nehéz helyzetben lennénk, és hosszú alkotmányos vita kezdődhetett volna, hogy érvényes-e az új alkotmány. De a 19.§ (3) a) pontra hivatkozva megalkotott Magyarország Alaptörvénye nevű alaptörvény így semmiképpen nem lehet a magyar állam új alkotmánya.

Mert már a neve se alkotmány, hanem alaptörvény, és a Nemzeti Hitvallásnak nevezett preambulumában (törvényi előszavában) saját maga két alkotmányt is elismer (!) hatályos alkotmánynak. Miközben a Történeti Alkotmány 1918-20 óta nincs hatályban, és az Országgyűlésnek nincs joga újra hatályba helyezni, a hatályos alkotmányt meg alkotmányellenesen előbb külön törvényben, utána az átmeneti rendelkezéseket önmaga részévé téve helyezi hatályon kívül.

3. Nem úgy alkotta meg, ahogy az elő van írva.

Az Országgyűlésnek joga volt alkotmányozást kezdeményezni. A bizottság felállítása már megkérdőjelezhető volt, mert első ülésén bizonyította, hogy a mandátumarány nem csak formai, hanem a törvényalkotói többséggel való visszaélés eszköze lesz.
Ennek megfelelően a bizottság törvényhozói többsége el is követte a legsúlyosabb alkotmánysértést. Megfosztotta a népet alkotmányozó jogától, és alkotmányozó hatalomként az Országgyűlést jelölte meg. Vagyis az alkotmányozás további folyamatából kizárták a népet, az alkotmányozás valódi alanyát.
Innen kezdve az alkotmányozás további folyamata, a két beterjesztett javaslat (amiből csak az egyik volt formailag is helyes, mégis csak a másikat tárgyalták), az egész vita, és végül az időn túl beadott 15 módosítás (amiből az egyik 3 betű segítségével szövegében is megfosztotta a népet a hatalomtól) mind alkotmányellenes, és az alkotmányozás nemzetközi alapelveivel is ellentétes volt.

És akkor nem érintettünk egy sor olyan kérdést, hogy a képviselőnek az alkotmány szerint nincs joga hatályon kívül helyezni az alkotmány, mert ahhoz az általános jogelvek szerint megint csak a népnek van joga.
Tehát újabb alkotmánysértés.

És nem érintettük azt se, hogy a képviselők abban a törvényben hatalmazzák fel magukat alkotmányellenesen alkotmányozó hatalommal, amit csak ezzel a felhatalmazással alkothattak volna meg. (A kommunisták ügyesebbek voltak, ők előtte külön törvényt alkottak arról, hogy alkotmányozhatnak. Ha a Fidesz is ezt teszi, sokkal nagyobb bajban volnánk).
És nem érintettük azt – amit az Átmeneti Rendelkezések 5. pontjában leírtak – hogy bár az alkotmányozó felhatalmazásukat jogilag az alkotmányból vezetik le, valójában a maguknak adott alkotmányozó hatalommal éltek, és szándékuk szerint nem jogfolytonos államot hoztak létre. Ennek a nyomait próbálták eltüntetni, és igyekeznek a jogfolytonosságot is hazudni, de ez hazugság marad.

Jogilag ÚJ ÁLLAMOT hoztak létre.

Mert fentebb bizonyítom, hogy a Magyarország Alaptörvénye nevű alaptörvényt nem a Magyar Köztársaság nevű ezer éves állam jogából (ideiglenes alkotmányából) eredeztették (azt hazudták, de a jogszabály 19.§ (3) a) pont nem azt tartalmazza, amit bele hazudnak), ezért a Magyarország nevű állam nem a magyar állam jogfolytonos állama. És bizonyítom, hogy az alaptörvény nem új magyar alkotmány, mert nem a magyar nép alkotta meg (akit mind a népszuverenitás elve mind az alkotmány szövege felhatalmaz alkotmányozásra,) tehát új magyar állam létrehozására nem alkalmas, az általa létrehozott Magyarország nevű fantomállam NEM LEHET a magyar állam. Mert a magyar népet kizárták az új alkotmány megalkotásának folyamatából.

A Magyarország Alaptörvénye nevű, jogilag érvénytelen alaptörvénnyel létrehozott Magyarország nevű állam a politikai „elit” hazaárulásának, magyar nép feletti diktatúrájának bizonyítéka.
Ez a jogász társadalmon kívül azért nem tűnt föl eddig senkinek, mert egész addig nincs vele gondja a polgárnak, amíg csak az igazolványt nevezi át, amíg fizeti az egyébként jogilag már nem létező nyugdíjat, amíg látszólag – még ha egyre rosszabb színvonalon, de – működteti az államot, annak oktatási, egészségügyi, kulturális intézményeit. A gond akkor van, amikor új büntető szabályokat alkot, és joghatóságát ki akarja terjeszteni az általa elfoglalt másik állam állampolgáraira….

Na itt NEKIK, a hatalom erőszak szerveinek kell bizonyítani, hogy ezt milyen ÉRVÉNYES JOG (hazai és nemzetközi jog) alapján teszik. Mert ha csak erőszak hatására, vagy érvénytelen jogra hivatkozva, akkor a magyar állam joga, ideiglenes alkotmánya alapján nem csak fel lehet, de FEL KELL lépnünk ellene.
Tehát aki a Magyarország nevű állam ellen a magyar állam jogára hivatkozva Alkotmányos Ellenállást hirdet, az alkotmányos KÖTELESSÉGÉT TELJESÍTI.

HOVÁ TŰNT MÁSFÉL MILLIÓ EMBER MAGYARORSZÁGRÓL?

A KSH tavalyi jelentésében foglaltan, a 2015-ös Demográfiai helyzetkép c. fejezetben (9. oldal) az olvasható, hogy Magyarország regisztrált lakossága mindösszesen 9 823 000 fő.

Ehhez képest Orbán Viktor miniszterelnök nemrégiben tartott értékelésében azt az állítást tette, hogy Magyarországon a munkanélküliség csupán 5%-os, a munkaképes lakosság 95%-a neki, és a Fidesz-KDNP hatalmának köszönhetően dolgozik. Mind a 4 300 000 aktív, munkaképes ember 18- és 65 éves kor között! Hoppá! Első blikkre is nagy baj van a számokkal – no már persze csak annak, aki általános iskolában is értette a szöveges feladatokat. Is. De lássuk csak, Az ország aktívkorú lakossága ha 4,3 millió + 5% = 4,52 millió ember. Ha a lakosság valós – az állam számára látható, vagyis regisztrált – arányát ehhez a számhoz akarjuk viszonyítani, akkor hozzá kell adni a nem aktívak, (vagyis a 18 éven aluliak, a felsőoktatásban tanulók, valamint a nyugdíjasok ) számát. Ennek értelmében ha a KSH szerint a 18 éven aluliak száma 1,71 millió, a felsőoktatásban tanul a KSH szerint 217 000 (0,22 millió) a nyugdíjasok száma (ideértve a határon túliakat is) 2,02 millió, akkor az mindösszesen – néhány elhanyagolható ezrest leszámítva- se lehet több 3, 95 milliónál. Csakhogy.

Akkor a teljes Magyar lakosság statisztikailag érzékelhető létszáma 8,47 millió ember!!

Ha a két számot összevetjük, akkor igen nagy arányú eltérést tapasztalhatunk, ami sokkal több mint aggasztó.

A KSH szerint nyilvántartott lakosság közel 14%-a hiányzik, azaz 1 353 000 ember egyszerűen semmilyen statisztikában sem szerepel!!

Attól függetlenül, hogy ez a szám igen brutális, extrém arányú a társadalom egészéhez képest, még egyetlen ellenzéki párt se szegezte még neki a kormánynak a kérdést, hogy a történelem és a világ legnagyszerűbb kormánya, és még nagyszerűbb kormányfője (aki még soha nem hazudott) KONKRÉTAN mit tud erről az irdatlan embertömegről? A KSH legalábbis nem akar tudni róluk, pedig “tudhatna”!

https://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/mo/mo2015.pdf

Ennek a hallgatásnak van egy szomorú oldala, éspedig az, hogy az elhallgatás is otromba hazugság. Becsapni a lakosságot csalók szokták – ezt pedig ez a kormány a jelek szerint művészi fokon gyakorolja nap mint nap, immár 6 éve! De van egy sokkal szomorúbb oldala is. Mivel a statisztikailag bizonyíthatóan hiányzó embertömeg nagyobb része ( úgy 1,0 – 1,2 millió fő) a neoliberális dúlás, és a fasisztoid diktatúra kialakulása elöl menekült el, ki lehet jelenteni, hogy az utóbbi 100 év legnagyobb menekülthulláma hagyta el az országot.Csak azért, mert a neloliberális vadkapitalista rendszer már itt is régen megbukott, de nem hogy nem hajlandóak ezt elvetni az ország nyakára ült bűnözők, de – mint természetes, bűnözői életterüket – toldozzák, foldozzák, erőltetik (mint anno Thatcher, vagy Pinochet) a lakosság, az őket hatalomba választó emberek alapvető LÉTÉRDEKEI ellen.

Bár ugyan ez a statisztika figyelmeztet is (11. oldal): a lakosság termékenységi arányszáma csupán csak 1,4, ami világosan arra mutat, hogy a nagy létszámú menekülő tömeget ha figyelmen kívül is hagyjuk, a lakosság egyenes úton jár a kihalás felé, lévén hogy a demográfusok szerint eddig minden nép gyorsan kihalt a történelem folyamán, aminek ez a mutatószáma 1,8 alá csökkent!! A társadalom létszámának jelenlegi szinten való tartásához ennek a mutatónak minimálisan is 2,1-nek kellene lennie. De már soha nem lesz, így bizonyos, hogy a jelenlegi politikai osztályt ha egy forradalom nem tiporja el, akkor a kizsigerelt, életterüktől, élethez szükséges forrásaiktól megfosztott rabszolgái egyszerűen kipusztulnak.

Ez a magyar statisztikai és demográfiai példa is azt bizonyítja, hogy a jelenlegi magyar neoliberális vadkapitalista társadalom és gazdaság FENNTARTHATATLAN! EMBERELLENES! KÖZTÖRVÉNYES BŰNTETTEK SOROZATA CSUPÁN, A TÁRSADALOM ÉS AZ ÁLLAM ELLEN!

Cselekedni kellene.

Rekonstruálták Renoir valódi színeit a kutatók

Egy speciális módszer segítségével készítettek számítógépes rekonstrukciót Pierre-Auguste Renoir egyik megfakult festményéről chicagói kutatók, bemutatva, hogy az alkotáson egykor izzó vörös színek domináltak.

A francia impresszionista festőművész egyik vagyonos pártfogójának, a párizsi tőzsdeügynöknek, Leon Clapissonnak a feleségét ábrázoló kép több mint 130 évvel ezelőtt született. A legújabb analitikai módszerek révén a kutatóknak most sikerült megmutatniuk, hogy miként festett a Madame Valentine Clapissont megörökítő alkotás, mielőtt a színei kifakultak.
“Amikor először behoztuk a festményt a restaurátorműhelybe vizsgálat céljából, és eltávolítottuk róla a keretet, észrevettük, hogy a vászon tetején és bal oldalán van egy nagyon élénk színű sáv” – idézte a BBC News Francesca Casadiót, a Chicagói Művészeti Intézet munkatársát.
“Ez azt sejttette velünk, hogy a kép hangulata, amely most meglehetősen hideg, és a világos lila, illetve kék színek határozzák meg, egykor sokkal élettelibb, vibrálóbb volt” – tette hozzá a szakember, aki az Amerikai Tudományfejlesztő Társaság (AAAS) Chicagóban megrendezett éves találkozóján számolt be az eredményekről.

A Madame Leon Clapisson című 1883-as festmény digitális rekonstrukciója azután készült el, hogy az épen megmaradt festékanyagból vett apró mintákat – az azok roncsolásmentes, biztonságos elemzését lehetővé tevő – felületerősített Raman-spektroszkópiával (SERS) vizsgálták be a kutatók.
A pigmentek az idő előrehaladtával elhalványulnak, mivel a fénynek való kitettség hatására a színekért felelős molekuláris szerkezetek lebomlanak. A SERS módszer révén a kutatók egy épen maradt szerkezet legapróbb töredékének molekuláris összetételét is képesek meghatározni. A szakemberek ezúttal a vászon eddig eltakart részén felfedezett festékből vett mintákon alkalmazták a módszert.
A kutatók eredményei szerint Madame Clapisson alakja körül egykor a bíbortetű nőstényeiből kivont színezőanyag, a kokcsinella feldolgozásával nyert karmazsinvörös szín dominált. “Már a 19. századi használati útmutatók is figyelmeztették a művészeket, hogy a kokcsinella +rövid életű+, nem pedig tartós színezőanyag. És mégis, a művészek kimondottan szerették, hiszen újra és újra használták, annak ellenére, hogy sokkal tartósabb lehetőségek is a rendelkezésükre álltak” – mondta Casadio.
A tanulmány készítése során a kutatók lenyűgöző számítógépes rekonstrukciót készítettek arról, amit annak idején Renoir láthatott, amikor befejezve alkotását hátra lépett a vászontól. A szakemberek ugyanakkor rámutattak, hogy a digitális rekonstrukció valószínűleg nem pontos mása az eredeti alkotásnak, hiszen a festőpalettán szereplő színek összjátékát nem lehet tudományos képlettel leírni.
A Valentine Clapissont ábrázoló festmény valójában Pierre-Auguste Renoir második próbálkozása volt alanyának megfestésére. Az asszonyt eredetileg egy rózsakertben teázva örökítette meg a festő. Az elkészült alkotással azonban sem a művész, sem kliense nem volt elégedett, ezért a modellt inkább a négy fal között örökítette meg Renoir.
A kutatásra épülő kiállítást április végéig nézhetik meg az érdeklődők a Chicagói Művészeti Intézetben.

(http://www.bbc.co.uk/news/science-environment-26024351)

(MTI)

A 98%!

Társadalmi közösségek oldala

Category Archives: Egyéb

Wall Street: pénzügyi központ vagy bűnügyi helyszín?

Samu bácsi leggonoszabb birodalma

Gazdasági totalitarizmus, avagy a jólét langyos diktatúrája

Jahve kontra Manitou. Az ősöket legyilkolták, az utódokat bekasztlizzák

A Kulturkampf tétjei. Álmainkban Amerika visszainteget?

Egy illúzió jövője, avagy az amerikai „négerintegráció” tanulságai

SZÁJKOSARAT A TUDOMÁNYRA?

AZ ALAPTÖRVÉNY KÖZJOGI ÉRVÉNYTELENSÉGÉNEK BIZONYÍTÁSA

HOVÁ TŰNT MÁSFÉL MILLIÓ EMBER MAGYARORSZÁGRÓL?

Rekonstruálták Renoir valódi színeit a kutatók

Wall Street: pénzügyi központ vagy bűnügyi helyszín?

A pedofil ökumené – „szent” emberek szentségtelen (test)helyzetben