Korszakunk a kiengesztelődés mágikus helyeként határozza meg a kultúrát, szemben számos más emberi tevékenységgel, mint például a politika vagy a gazdaság. A kultúra béketeremtő tényezőnként való felfogásának a kimunkálásában jelentős szerepet játszottak a Frankfurti Iskola epigonjai, nevezetesen Jürgen Habermas az úgynevezett kommunikációs utópiának szentelt írásaival. Eszerint a tézis szerint a szellemi sötétség(ek) megszüntetésével a kultúra közel hozza egymáshoz az embereket és ezzel megvalósítja a felvilágosodás egyik legfőbb posztulátumát.

Egyesek tehát úgy vélik, hogy a kultúra semlegesítő hatású, tárgya pedig tét nélküli tárgy. Ez a pacifikáló kultúra a haladás eredménye lenne, a haladásé, amely ugyan minden urat kiszolgált már, de amelyet mégis „újrahasznosítanak” a habermasi perspektívában. Állítólagos depolitizáltságánál fogva a kultúra úgymond maga a béke, és e tekintetben az erkölcshöz és a gazdasághoz kapcsolódik. A „kultúra neomessianizmusa”, a „kulturális mennybemenetel”, a „kultúra mint a béke helye” – ez az, ami a kultúra győzelmével, a gyűrődésmentes társadalmi szövetet lehetővé tévő kulturális választással, mint új imperatívusszal bekövetkezne. Ezért kell mindenki számára biztosítani a szabad és egyenlő hozzájutást a kinyilatkoztatáshoz, vagyis a kultúrához, amely tehát egyszerre politikai és társadalmi követelmény.

A kultúrát ugyanakkor a társadalomba való beilleszkedés egyik lehetséges tényezőjeként mutatják be. Napjaink közbeszédében általa próbálják összeforrasztani a modern társadalom repedéseit, és csökkenteni ridegségét. Az utóbbi egy-két évtizedben éppen ez az „Új Éden” iránti törekvés igazolja az állami költségvetésekben a kulturális kiadásokra szánt keret növelését világszerte. A tömegkulturálódás révén megvalósított béke eszméje nyitja meg az új évezredet, amelyet kulturális millenniumnak is nevezhetnénk.

Valamennyi nagy ideológia, tömegmozgósító eposz, profán vagy szakrális utópia diszkreditálódása után a kultúrára és a kulturálódással megvalósuló békére vonatkozó diskurzus egyfajta varázsszerként szolgál az emberek és társadalmak lehető legteljesebb „háziasítására” törekvő globális elit számára, ezért kezelik a médiában tabuként a kulturális antagonizmusok tényét és helyezik törvényen kívül magát a kulturális harc (Kulturkampf) fogalmát. Mivel a kultúra szó többé-kevésbé homályos tartalmat jelöl, olyan szópárokon keresztül próbáljuk meghatározni az értelmét, amelyekben a kultúra eszméje egy antinómiával áll szemben.

Itt van mindjárt a kultúra/kulturálatlanság párosa, amely a kultúrát, mint az ismeretek tárházát, mint a tudás patrimóniumát állítja szembe valamivel, ami írástudatlanság és műveletlenség lenne. Ez az ellentétpár bevezeti az ún. magaskultúra fogalmát, amely történelmünkben mindig hatalmi intézményekhez kötődött. A magaskultúrát ugyanis az egyház, a fejedelmi udvarok, a városi polgárság vagy az akadémiákat alapító modern állam patronálásával, lényegében mesterségesen kreálták, ezért aztán „természeténél” fogva magába foglalja a népi kultúra megvetését is, és egyértelműen megtalálható benne az osztályreferencia. Egyik oldalon van a magaskultúra, amely az elitek kultúrája, a hatalom produktuma és támogatottja, van azután a tömegek szintjén valami, aminek igazából neve sincs, amit meg kell reformálni vagy meg kell semmisíteni – a „nép javára”, az „emberiség haladásáért”, és amit kulturálatlanságnak nevezhetünk.

A magaskultúrának és a kulturálatlanságnak ez az ellentéte a német romanticizmus korszakáig fog tartani, a néplélek (Volksgeist) fogalmának a gondolkodásba és a tudományba való betörésével azonban a folkloristák már előkészítik az európai XIX. századvég vezető tudományának, az etnológiának a megszületését, amely tulajdonképpen a népi kultúra rehabilitálását fogja jelenteni. Ez a rehabilitáció egyben újrafelfedezés is, és ideológiai üzenetet hordoz.

A kultúra/barbárság párosa az ókori Görögországban fogant meg, az i. e. VI-V. századi athéni demokrácia sajátosságaként és egy erős etnocentrizmus hordozójaként. Felfedezhető a római birodalom végén is, amikor Európa paraszti tömegei, a „pogányok” (pagani) elszenvedik az általában Keletről érkező misszionáriusok hittérítő tevékenységét, majd a XVI-XVII. században a reformációval és az ellenreformációval, amely egy egészen elképesztő konfliktus időszaka az európai történelemben.

A görög-latin antikvitás kulturális hagyományát magáénak érző, mindazonáltal csaknem teljesen krisztianizált elit ekkor észreveszi – és éppen ez a reformáció lényegi jelentése –, hogy olyan tömeg veszi körül, amely nemcsak műveletlen, hanem barbár is. A parasztság azért számított barbár tömegnek, mert kiderült róla, hogy legbelső lényében nem eléggé keresztény, vallásossága „gyanús” és inkább egy pogány-kereszténységre hasonlít. A korabeli európai vidéken a vallási jelek persze keresztények: mindenhol templomok vannak, ceremóniák folynak, az életet keresztény rituálék fogják keretbe, de mindez csak a felszín, miközben a mély, vagyis ami a díszlet mögött a lelkekben működik, az egy olyan antropológia, amely nagyrészt pogány maradt. Innen az establishment alapvető akarata a nép keresztényesítésére. Nyilvánvalóan ez a misszionárius és diszciplináris erőfeszítés fogja magával hozni a boszorkányság és vajákosság mint pogány „csökevények” elleni kényszerintézkedéseket, valamint a kötelező gyónást.

Az akkori krónikák beszámolói szerint oratoriánus missziók szállták meg a falvakat, akár hetekre vagy hónapokra is, kíméletlen ideológiai és morális drillnek vetve alá a lakosságot, egészen az ájulásig. (Manapság a szekták alkalmazzák ugyanezt a módszert, amely abból áll, hogy az emberek hatékonyabb manipulálása céljából nem engedik őket aludni.) Európa ily módon egy valódi lelki/szellemi etnocídiumot fog elszenvedni. A parasztság, a vidék, a dialektusok Európáját két évszázad alatt visszakényszerítik a törvényhez, a keresztény normalitáshoz. Egyébként éppen ez a – történelmi léptékben mérve – viszonylag elkapkodott akció vonja majd maga után a felvilágosodás-francia forradalom-szekularizáció formájában csaknem azonnal bekövetkező reakciót.

Napjainkban a kultúra/barbárság tematikát azok az agresszív ideológiai beavatkozások keltik életre, amelyek a Nyugatot, az emberi jogokat, a polgári demokráciát, a jogállamot próbálják beállítani a bennünket körülvevő „barbárság” egyedüli alternatívájaként. Ez a barbárság azonban nemcsak fizikai természetű lenne, hanem magában az emberi lélekben is felfedezhető, tehát állandó korrekciót és szellemi dresszírozást tesz szükségessé.

Ez a barbárság végül is az emberekben lakozik, vagy legalábbis az emberek többségében, mert mintha egyfajta – mára laicizálódott – „isteni” kiválasztás révén egyesek mentesek lennének tőle, mintha az emberek bizonyos kategóriáját, mint „levitációs elitet” nem érintené az emberiség egészére jellemző Rossz. Manapság tehát ismét felszolgálják a kultúra kontra barbárság toposzt (amellyel legutóbb a második világháborút is megideologizálták, az angolszász hatalmak, a Szovjetunió és szövetségeseik képviselvén a kultúrát, a náci Németország, a fasiszta Olaszország, a militarista Japán és csatlósaik pedig a barbarizmust).

A kérdéses mintakultúra természetesen a felvilágosodás kultúrája, de egy olyan, a XX. századi totalitarizmusok tapasztalata és mindazon óvintézkedések által revideált felvilágosodás kultúrája, amely óvintézkedéseket azért kell foganatosítani, mert egyes moralisták a totalitarizmusok egyik-másik jellemzőjét éppen a felvilágosodás ideológiájából származtatják. Ily módon tehát magát a felvilágosodás ideológiáját kell „tisztogatásnak” alávetni.

Ez a kultúra, amely manapság a barbárság ellen harcol, valójában egy globálissá vált barbárság ellen folytat küzdelmet, ezért minden ellen fel kell lépnie, amelyben a szörnyet lokalizálja. Egyforma hévvel harcol tehát az integrizmusok, nacionalizmusok, rasszizmusok ellen, vagyis annak az „ördögi” aspektusnak a számtalan megnyilvánulása ellen, amely az „immanensen” gonosz emberben lakozik, miként azt a politikai ágostonizmus hitvallása tanítja. A barbárság elleni kulturális harc néha nehezen megvilágosítható, de annál könnyebben megérthető utat választ. Jó példa erre az ún. indoeurópai kérdés kezelése. Húsz évvel ezelőtt, amikor több mint félévszázados kutatómunka után végre győzedelmeskedett Georges Dumézil korszakos gondolatisága, hirtelen kiderült, hogy az indoeurópai jelenség maga is a barbárság megnyilvánulásaként értékelhető, mivel a legnagyobb történészek csaknem egyöntetű tudományos kaucióját elnyerve alkalmassá vált arra, hogy másféle eredetet nyújtson az európaiak számára, mint amilyet a politikai korrektség akart rájuk lőcsölni.

Európa ugyanis nemcsak a zsidókereszténység, az emberi jogok, a humanizmus, a fajkeveredés választott földje, hanem egy olyan történelem terepe is, amely legrégebbi eredetében indoeurópai, s mint ilyen, úgy tűnik, bizonyos totalitárius politikai mitológiák hordozásával gyanúsítható. Ideje volt tehát közbelépni, hogy semlegesítve és eljelentéktelenítve, az indoeurópai hagyomány semmiképpen se válhasson érdekessé az identitástudatot és alapító mítoszokat kereső Európa számára, éppen ellenkezőleg: „barbarizmusként” megbélyegezve bűntudatra és védekezésre lehessen kényszeríteni híveit.

Ami a kultúra és a természet antagonizmusát illeti, ez a közel-keleti eredetű dualista ontológia sajátossága (Isten és a teremtett világ, a lélek és a halandó test stb. ellentéte), amely egyébként valamennyi szemita típusú gondolkodásban (és származékvallásban) tetten érhető. Az ember azonban egyszerre természeti és kulturális lény: egykor azt is mondhatták, hogy az ember természete az ember kultúrája. Antropológiai szempontból az emberi természet nagy változatosságot mutat, kapcsolódva a genetikai készletek megoszlásához és viszonylagos állandóságukhoz a Földön. Nyilvánvaló tehát, hogy vannak emberi fajok, még ha tipológiájukat nehéz is objektíve meghatározni, mert minden tipológia olyan kritériumoktól függ, amelyek között a tudósok – ideológiai beállítottságuktól függően – önkényesen tesznek „minőségi” megkülönböztetéseket. Ugyanannak a népnek az egyedei mégis nagyobb számú közös génen osztoznak egymás között, mint más csoportok tagjaival. Ennek ellenére a nép eszméjét relatív módon kell érteni.

Ahogyan a természetben, ugyanúgy a kultúrában is létezik változatosság, és a kulturális változatosság még sokkal nyilvánvalóbb, mint a természetben tapasztalható, mert a természet szempontjából csak egy emberfaj létezik, miközben kulturális szempontból a kultúrák sokasága. Tudomásul kell venni Claude Lévi-Strauss tanítását, miszerint kulturális univerzáliák nincsenek. Ebből pedig arra az axiómára juthatunk, hogy az embereket valójában nem a természetük, hanem a kultúrájuk választja el egymástól. A kulturális univerzáliák hiányának leplezéséhez fel kell tehát találni valamiféle globális kultúrát, amely majd betemeti azokat az árkokat, amelyek kulturális téren elválasztják az embereket egymástól.

Ahogyan Paul Yonnet kimutatta, immáron a bevándorló helyettesíti az egykori proletárt az ideális civitas bekövetkeztét megvalósító „kollektív messiás” szerepében. Többé már nem az osztály nélküli társadalom az ideál: a felépítendő társadalom, a megvalósítandó millennium egy olyan társadalom, amelyben a bevándorló mint par excellence „idegen” helyet talál, hogy betöltse azokat az üres tereket, amelyeket a túlzott (?) egyénieskedés hajlamos létrehozni az emberek között. Ez az újmessianizmus a világkultúra logikájába vezet bennünket, amelynek születési helye Amerika.

Európában a politikai-kulturális hatalmi apparátus működtetői és haszonélvezői sokáig csupán álmodoztak Amerikáról: az amerikai kultúráról, az amerikai hatékonyságról, az amerikai dinamizmusról, az amerikai erőről stb. Mostanra azonban reményük valósággá vált, és mi minden tekintetben Amerikához igazodunk. Amerika és különösen az amerikai kultúra már nemcsak történelmi referenciáinkban és Rendszergazdáink vágyaiban van jelen, hanem bennünk magunkban is. Először is – ahogyan Julien Freund mondta – a „politikátlanság” (impolitique) modelljeként, a gazdaság és az erkölcs polaritásának alávetett „fiktív” államban, a „gazdasági kényszerek” által irányított társadalmakban.

Itt van Amerika mint politikai marketing-modell, mint politikai kultúra, mint kommunikációs utópia, és mint egyfajta kényszerkonszenzus kollektív önáltatásunk csődjében, a kalmárértékek és a látványtársadalom győzelmében. Amerika köztünk van, mint politikai semmi; köztünk van morális és humanitárius intervenCionizmusával, vagyis a beavatkozás „jogával”, amely mindenhol az ágyúnaszád-politika modernizált változatát alkalmazza az ellenszegülőkkel, a gondolati „disszidensekkel” szemben. Amerika egyet jelent a szerbek és az irakiak (irániak, szírek, észak-koreaiak, kubaiak, és ha kell, bárki és mindenki) megrendszabályozásával; a közoktatás lerobbanásával és a tévéműsorokkal agyontáplált tömegek elbutításával; a klasszikus szerzők elutasításával, ahogyan az amerikai egyetemeken dívik, a politikai korrektség és az etnikai kisebbségek kulturális értékeinek szükségszerű felértékelése nevében.

Itt van Amerika a maffiák és gazdasági lobbik hatalmával, a politikai osztály korrupciójával, a vezetők cinizmusával, az erkölcsi tekintélyek által pórázon tartott és szájkosárral elnémított állampolgárok megvetésével. Ez a hamisítatlan amerikai modell, úgy ahogyan azt a hatvanas években, a „nagy társadalom” korszakában kidolgozták. Itt van Amerika a kriminalitás robbanásszerű növekedésével, a fiatalkori bűnözéssel, a szó szerint is „drogfüggő” feketegazdasággal, az etnikai erőszakkal. Itt van szektáival, „gyorsélvező üdvöt-hetet-havat” ígérő, „régről visszamaradt portékáikkal” fertőző „bázisközösségeivel, valláshiedelmeivel, agyalágyult szubkultúráival, bolondgomba-termesztő pinceverem-tenyészeteivel” (Határ Győző). Itt van a területi szegregációval, a magánmilíciák által védett luxusgettókkal, és egyfelől a rasszizmus fokozódásával, amelyet ugyan titkolnak, mert hallgatni kell róla, másrészt a kötelező antirasszizmussal, amelyet törvényileg szankcionálnak és „médiailag” prédikálnak. Amerika benne van az ízlés romlásában, a gyorsétkezésben, a fiataloknak szánt egyendivatban. Benne van az urbánus miliő szürkeségében éppúgy, mint az agrárium „belterjességében”, még a természetvédelmi parkokban is, amelyeket a XIX. század végén Amerikában találtak ki, hogy ellensúlyozzák a modernizálandó természetet.

Amerika itt van tehát, de jelenléte mégis csak virtuális, mert az európaiakban, az európaiak kulturális tudatalattijában továbbra is erős nosztalgiák élnek a korábbi világ iránt. Efféle nosztalgia elképzelhetetlen Amerikában, mert modernnek született, és így fogalma sincs a „korábbiról”, amely az európai társadalmak számára a nietzschei értelemben vett „retroaktív energiák” forrása lehet, és törvényesítheti valami másnak a vágyát. Ezek az energiák egyelőre a társadalmi elégedetlenség jobbára anyagias és spontán megnyilvánulásaiban törnek a felszínre, de nincs kizárva, hogy hosszabb távon mélyreható és tartós kulturális átrendeződéshez vezethetnek.
Hiába van Amerika már-már brutálisan jelen a kultúrájával, létezik egy lehetséges alternatíva is vele szemben. Kontinensünk őslakóiban ugyanis él még a felriadás lehetősége, vagyis egy identitárius reconquista lehetősége, éppen azért, mert Amerika nincs itt régóta, és mert az általa képviselt és erőltetett globális egyformasággal szemben etnokulturális ellenállások szerveződnek Európában éppúgy, mint a világon mindenhol.

/Gazdag István